elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen
országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a
fogoly urát megtalálja?
Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a
kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!
Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos
nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.
Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó
ideig nem tudott megszólalni.
– Nos, leányom. Nem gyónsz-e?
– Nem merek.
– Olyan nagy a bűnöd?
– Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok
az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért
indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az
utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt
akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi
az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz
fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a
legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani.
Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve,
tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm,
védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult
előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová
folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen
asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe
akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.
Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.
– Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad
van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák,
gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te
vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind
hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a
bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a
szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek
el? A vezérük maga, a keresztes homlokú lovag azt követte el, hogy
felfalta a feleségét és leányát: s még azok az asszonyok, a kiket
felfalt, nem voltak a legszerencsétlenebbek, hogy rájuk éhezett. Van az
éhségnek még gonoszabb fajtája. Most te rád éhezett! Ő volt az, a ki
méreggel megölte a te kisérő szolgádat. Azért, hogy az ő védelmére légy
szorulva, hogy veszni hagyva rabbá tett uradat, feleségül menj hozzá!
holott a pápától meg van neki tiltva a nősülés. Ő most gyónta ezt meg
nekem.
Mária reszketve emelkedett föl térdeiről: rémülettől elmeredt szemekkel
bámulva a gyóntatóra.
– De hát ki vagy te? Hogy pap létedre elárulod a meggyónt titkokat,
diakónus?
– Én nem vagyok diakónus; hanem a Hegyek urának dái áldoátja, a ki
elküldetett a Hegyek urától, hogy keressen a keresztyén világban egy
asszonyt, a milyen te vagy; a kiben annyi a szeretet, mint a vakmerőség:
együtt a gyöngédség és az erő; a ki az urát elvesztette és azt ki akarja
szabadítani maga kezeivel; a ki keresi az Istent, azért, hogy pörbe
szálljon vele! Rád találtam: téged kerestelek. Ne félj, minden
viszontagság közül megmenekülsz. Én vezetlek, védlek, tolmácsollak
ismeretlen országokon, idegen népeken keresztül: elviszlek mind egészen
az urad börtönének az ajtajáig. Én a hatalmas Hegyek urának «Hívek hive»
(Dái áldoát), a boszuálló Istennek szolgája.
Odakünn azonban nagy örömzaj támadt, a zarándokok kiküldött kémei jöttek
a kedvező hirrel, hogy a kunok fenyegető tábora hirtelen elvonult kelet
felé, felszedték a sátraikat; elmult a veszedelem!
Erre aztán mindenki egymást ölelte, csókolta, a megszabadulás örömében;
elővették a kulacsokat, s nagyot ittak, énekeltek tánczugrások mellett.
– Te ne osztozzál az ő örömükben, monda az izmaelita. Rövid öröm lesz
az. Ismerem én a kunokat, csak finta tőlük az ilyen hirtelen elvonulás.
Ezek a zarándokok most e fölötti örömükben a nagy barlangban vigasságnak
adják át magukat. Tudom már a szokásukat. Az ijedségre következik a
féktelen kicsapongás. A föld alatti sötétség eltakar mindent. Te maradj
itt ebben a kis barlangban: és várd a vezércsillag feljövetelét. Lovaid
legyenek felnyergelve. Ne ijedj meg semmi rémtől, akármi kisért. Mikor
szükséged lesz rám, itt leszek.
Azzal magára hagyta Máriát és kiment a sötét éjbe, melynek csendességét
föl-fölriasztá a nagy barlang mélyéből kitörő zaja az őrült orgiának:
«Itt nem látja az Isten!»
Mária ez alatt magára maradtan azzal fáradozott, hogy szegény meghalt
szolgáját a barlang egy zugában eltemette. Köveket hordott össze,
azokból rakott föléje sirhalmot, azt befedte sürű zöld mohával, s
keresztet faragott faágakból: azt tüzte a sirhalom fejéhez; és az alatt
végig gondolkozott borzadozva azokon a rémes nyilvánításokon, a mikkel
az izmaelíta a lelkét felháborítá. Fel sem birta azokat fogni. Hisz ez
több a pokolnál!
Pedig, hogy igazat mondott a dái áldoát, azt nem sokára bizonyosan
megtudhatá. Nehéz, tántorgó lépések közeledtek barlangjának száda felé,
s a mint a holdvilág besütött rajta, Robert lovag alakját látta maga
előtt. A lovag részeg volt a bortól.
Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet
megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint
felfalatni ez anthropophág által.
– Ah, te meg is vetetted a mennyegzői ágyat? kiálta a lovag röhögve, s a
mohhal fedett sirhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva
Máriát is.
Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje s mert beszédét
nem érté, jegygyürűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.
A lovag máskép érté azt.
– Ne félj semmit, feleségül veszlek! szólt kaczagva. Egész
czeremóniával. Canon szerint. Megesküszünk. Te az enyim, én a tied.
Holtomiglan, holtodiglan. Teremtugysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere
páter! Hozd azt a breviáriumot.
Páter Horus ott is állt már.
Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül
s futott ki a barlangból.
Robert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.
Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy
a nagy testnek, a ki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen
feje.
A barlang száda előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe
kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes
homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak
össze az emberevő fogak.
– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!
Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos
fa derekához, mint a ki álmában futni akar és nem tud.
A nagy barlangüreg szádán keresztül bachanali zsivaj tört elő, visitás,
röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár
szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész
csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást
szinlelő tábor megint visszatért.
Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita
kantáron vezetve hozta a két paripát.
– Üljünk fel. Haladjunk.
– Hová megyünk? kérdezé Mária.
– Egyet tarts meg: szólt az izmaelita; soha se kérdezz. Én mindent
megmondok önkényt, kérdezetlenül, a mit meg kell tudnod, a maga idején;
de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek? még a bal lábamnak sem mondom
meg előre.
Mária keresztbetette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán
fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s
maga előre baktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.
Mentül jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt
az egyetemes vonítást, a mi az éjszakát felverte. A kunok ezerével
hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előörsök. Ők maguk alusznak, a
kutya ébren van.
A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a
véráldozatoknál a «Keremet» istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor
komondorok, a mik most a magyar alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok
bálvány-ebeinek az utódai.
Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából,
éjjel pedig, mikor a harczos legelőre csapja a lovát, a komondor a
paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménes számra füveznek, a
kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent
szimatolva, s széjjel tépik, ha megkapják. A mint pedig hajnalhasadáskor
felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak
vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához
sebten.
A mint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sik
rónán ezernyi őrtüzet látott veresleni. Kialvófélben volt már
valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú,
fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondor csorda. Együttes
mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi
nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.
– Jaj! széttépnek bennünket! rebegé Mária.
– Te ne szólj, légy nyugodt, monda a dái áldoát, s azzal leszállt a
lováról, s a hosszu zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a
keresztet és a vas czúczát, s aztán annak az egyik végét a szájához
illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fujt
neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen
ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi
kutya mind utána: ott hagyták a két embert s míg a vezér komondor sírva,
szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körül ülték, és
olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.
Ez megint olyan csoda volt, a miről Mária a szemeinek sem akarta
elhinni, hogy nem álom.
– Látod, monda neki a dái áldoát, minden állatnak a legfájóbb része a
szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a
szeme közé fujják. Attól egyszerre megrémül a vadállat s oda van minden
ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli
társainak, hogy «itt jár a Keremet! elkussodjatok!» – Haladhatunk
tovább.
Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a
fertelmes éneklést, a mit ez a legelső falka rákezdett: «itt jár a
Keremet!»
Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az
irányát.
Nem mert már többet kérdezni.
Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, pater Horus ismét leszállt a
lóról, s a széles zarándok-kalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá
bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.
A hold eltünt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak, meg a
hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül,
gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély
dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a
fejét.
A két jövevény végig mehetett az egész táborban észrevétlenűl.
Mária nem birta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.
A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utczasorban az
előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből,
arany zsinórokkal a földhöz czövekelve, annak a nyilása előtt is,
egymáson keresztül fekve, aludtak az őrök.
A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon
felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején
kecskeszarvakkal. (Valami satyr szobor lehetett, a mit a legutóbbi
expeditióból elhoztak istennek, a midőn a latinok elfoglalták a
görögöktől a szent Byzanczot s az ott talált művészi bronz szobrokat
megolvaszták s kiverték krajczárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk
osztalékát: a Dione szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Satyr
szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt épenséggel.)
Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden
karónak a végén egy emberfő.
Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a
rémképet.
Az oltár körül aludtak a garabonczok, mögötte nagy máglyának az üszkei
terjesztettek vérvilágot, a mik közt az elégett áldozatok csontjai
izzottak fehér fénynyel.
Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.
A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a
buzogányforma nagy puffantó.
Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek
jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.
Mária remegett: ha most fölébrednek?
– Szállj le a lovadról! monda neki a dái áldoát.
Mária engedelmeskedett.
– Lépj fel arra az oltárra amott.
Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.
Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem
zászlót oldott le, a melyen egy arany nap és félhold volt hímezve, s azt
a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyujtá.
– Emeld magasra!
Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy
megzendültek bele a visszhangos bérczek.
E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a
sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos
majd keresztül esett a saját dobján s szinte visszahőkölt, a mikor azt
látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér
lóháton ugratott ki a sátorából pánczél nélkül, karddal a kezében;
szemei szikráztak, az arcza veres volt: «Ki háborgat engem?» ordítá
fejedelmi haraggal.
Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a
zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:
«A sheik Aldzsebál.»
Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul
aláhanyatlott az oldalára; az arcza elsápadt: észrevevé, hogy nincsen
pánczélja, összeborzadt.
– Mit kivánsz dái áldoát? hebegé halk hangon.
– Szállj le és jőjj elém.
A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.
Pater Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy biró a bűnössel.
– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?
– Azt, hogy harczoljak az ő ellenségei ellen.
– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?
– A törököket és mongolokat.
– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?
– Hallgass meg: – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve
tekintgetett jobbra-balra, háta mögé. A mely fejedelmet a dái áldoát
felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső
hivei közt vannak a «fedáik», a Hegyek urának orgyilkosai: a dái
áldoátnak egy szemöldök összeránczolása elég, hogy belőle holt embert
csináljon.
– Beszélhetsz.
– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz
felé jönnek.
– Ez igaz.
– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős,
hogy megkűzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá
vezet az utam.
– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen:
annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, a mik itt póznára
vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utólér, akárhová mégy e földön, még
ha a Kaf hegyén tul mégy is.
– Fejem a szavamért! monda a vezér.
– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én urnőm, a «Bajraktár» előtt.
Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség.
Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól
származik: Áishától.
A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyujtá kezét
Máriának, úgy hogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni
zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott fedetlen fővel vezeté őt saját
sátorába, átengedve azt neki egészen.
A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját
vércseppjeikkel vegyítve a bort.
Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe
között lázárok, a kik az egyptomi szemgyuladásban szenvednek, hivassa
ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.
Voltak nagy számmal.
Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig
szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyuladt
szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.
És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva
jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kinzó csuma
elmaradt róluk.
A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely
különösen az ő kedvencz asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori
bűbájos ragyogást.
– Nem bocsátalak még ma innen el, mondá Máriának.
Pater Horus azt mondá:
– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.
– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.
Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ir volt a lelkének,
hogyha a szenvedők kinjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához
a gyógyulást kereső lázárok.
– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyimen kívül; monda
neki az izmaelita. Most már igéretet tettél. Ám lássad.
Az a nap gyógyítási csodatételekkel mult el. Mária szívesen hagyta magát
harmadnapra is megmarasztatni, hogy a szer hatásának sikeréről
bizonyossá legyen.
Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, a mit a kun vezér egyenesen az ő
tiszteletére rendezett.
De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztaltatni. Mert az
az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány
oltárán lemészároltak, a vérüket egy közös verembe bocsátva s a fejeiket
póznákra tűzködve.
S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori utitársaira, a mezítlábos
szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva,
egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a
halottak ismerős torz arcza még azután is ott fintorgott reá,
kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.
Hát pedig ez az áldozatünnep!
S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony
áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent
zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, a mit ezekkel
elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat
miatt.
Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.
– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyimen kívül, a míg veled járok!
Most volt: meglakoltál érte. – A mit láttál, felejtsd el: álom volt. Az
áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban
vannak.
Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent,
se nemet mondani.
Negyed napra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket
még egy pár gyorsfutó paripával, s kiséretül egy csapat válogatott
lovast rendelt melléjük, a kik előttük nyargalva, az utat tisztán
tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, a hol új fejedelem
országa kezdődik.
Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell
annak lenni, a minek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon
tartja; hogy ki lehet az a «Hegyek ura»?
A Bosporusnál elhagyta a kunok kisérő csapatja Máriát és titokteljes
hatalmú vezetőjét. Azontul ketten utaztak magukban, annyi idegen
országon keresztül, a miknek hajdan viruló városait végig pusztították a
világ minden nemzetének hadai, nem hagyva maguk után mást, mint
fölégetett vetéseket, kopár falakat és mindenféle ragályt. Rákövetkezett
a rettentő földrengés, az aztán még a megmaradt falakat is ledönté, a
folyamokat kitéríté rendes medreikből, a pusztából mocsarat csinált, s a
hegylánczokat meghasogatta; itt egy nagy kőhid maradt, a mely alól
eltünt a folyam, amott ketté vágta az utat egy hirtelen támadt tó: a
hegyi ösvények járhatlanok lettek a rájuk szakadt szikláktól.
Ezen a kietlen, vendéggyülölő világon keresztül vezeté Máriát a dái
áldoát. – Artus király kerek asztalánál nem ült olyan nemes lovag, ki
oly feláldozással, annyi tisztelettel és hősiességgel védte volna
választott hölgyét, mint az izmaelita assasin.
Minden új nép városánál új furfangot kellett elővenni, hogy a magányosan
utazó férfit és nőt békében hagyják tovább menni. A dái áldoát mindenütt
előhirnököket fogadott, a kik előrehaladjanak s hireszteljék a csodatevő
asszony közeledését, a ki vakokat gyógyít meg. Ez a nimbus védte őt
barbar támadások ellen. A meggyógyítottak kisérték tovább. Nicæaban,
Phrygiában, Cappadociában valóságos diadalmenet volt az utazása. A
legfőbb emirek jöttek oda hozzá a kezeit csókolni. Ő egyedül nem tudta,
hogy ezekben az országokban éhinség van.
Hanem egyszer aztán elértek abba a tartományba, a mit «kiégett
Phrygiának» neveztek a keresztesek idejében, még régebben Isauria
Tracheának. Itt megszünik minden élet. Ez a sziklák s kavicsok országa.
A nicæai szultán, kinek két leányát gyógyítá meg a szemgyuladásból
Mária, megtudta az útjának a czélját; ajándékozott neki két tevét, meg
egy kutyát, a minek az a virtusa volt, hogy megérzi a pusztában a
rejtett forrásvizet s rávezeti az utazót. A kiégett Phrygia átkozottabb
hely a Saharánál. Ez csupa réteges szikla kavics, kőtörmelék, a mi a
forró napsugártól izzóvá lesz, s mint a kemencze, úgy sugározza a
hőséget a közötte vándorlóra; a rőt porfirsziklák messziről úgy tünnek
fel, mintha tűzben égnének, még az árnyék is veres és az is süt.
Napokig tartott az út Sauria égető sivatagán keresztül. Az utat igen jól
jelölték a fehérlő csontvázak: Balduin és Tankred elhullott hősei, kiket
megölt a puszta! Ezerével, meg ezerével hevernek ott a rémséges
útmutatók. Egy völgy egészen be van terítve csontvázakkal, a mik mellett
apró gyermekek maradványai hevernek: kicsinyek és nagyok egymás mellett.
Némelyik még átölelve tartja csontkarjaival a másiknak a fejét. Ezek
azok a nők, kik hős férjeiket követték a hadjáratba. A lovaik előbb
kidültek, aztán ők maguk roskadtak össze a fáradságtól kis
gyermekeikkel. Az előre siető hadsereg nem ért rá velük bajlódni: itt
felejtette őket; most is ott alusznak. A férfiak rohantak mind a
vízkereső kutyák után, egynek a talpán sár volt: az rávezette őket a
sziklák mélységeiben rejtett patakra. – Mária is rátalált a kutyája
vezetése mellett erre a patakra. – Háromszázan most is ott feküsznek még
annak a sziklapartján; daliák mind, a kik egyenesen belevetették magukat
a hideg vízbe, s gutaütést kaptak. – Száz éve már annak, hogy a víz
locsolja csontjaikat.
– A pokol nem lehet ennél irtózatosabb hely! monda Mária a dái
áldoátnak.
– Lesz még irtózatosabb is, vigasztalá őt a kisérő. Most következnek az
ördög hegyei. Ha azokon keresztül hatolhatsz velem, akkor aztán
elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a
mélységben van, hanem a magasságban.
Az a hegyláncz, a mit a keresztesek «az ördög hegyei» czímmel
megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, a mi a Taurusnak Coxon és
Marash közötti szakadványát képezi.
A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.
Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd
bőgni, kisérteties rémüléssel s lefekszik a földre, mintha a szamumot
látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a
szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az
egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre:
ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy
fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére,
csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát,
a másikra az élelmező iszákot, vizes csobolyót és a gyógyszeres tömlőt
rakja fel, ő maga elől megy, a vemhét vezetve, a merre az utat meg
mutatják nekik a pásztorok.
Itt ebben az útban vesztek el ezerével a legvitézebb hősök, a kiknek
bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztül rontani; és a kik
kétségbeestek – a «semmi» elleni harczban. Az ördög hegytömege a semmi
országa. A hallgatás elviselhetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság
rémvilága megőrjít. Azok az erős férfiak, a kik itt a sziklákat mászva,
elvesztek, elébb megtébolyodtak, elszórták pánczélaikat, fegyvereiket, s
levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a
kősemmiség.