miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!
És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas
Róbert lovag.
Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt
Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először
a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül
mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.[7]
Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek
előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén
végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus
példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái
Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.
De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek
fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is,
öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is
elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s
félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon
kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes
úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített
várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors
kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a
moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az
uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás,
a mely mindent tagad!
Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!»
de a kit nem lát soha senki!
Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.
Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az
uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a
néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van
valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják
azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a
vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott
minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol.
Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik
közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített
városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták,
kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót
ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig
elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak
avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák,
mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra
jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy
ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a
kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az
mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték
az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek
készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem
fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok
pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is,
az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei
s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg
a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.
Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött
álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről,
kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a
miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a
Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe
nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.
A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt,
hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett
húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg
közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott,
szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes
völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas
sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt
Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az
arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a
vára lonkáján Hassán.
Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül
gyüjté.
Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy
lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se
dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok
sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország
szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az
Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.
Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár
bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó,
öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a
körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak
egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette
a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e
hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi
rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó
alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra
hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy
egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.
Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a
mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe
szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból
elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának
más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi
szorgalmas nép talált otthont.
S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit,
hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken
szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól.
Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik
Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan
uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén
meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A
Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.
Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a
mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített
hegyországa megvédelmezésére.
Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az
első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.
Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a
feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra
volt az felakasztva az ágy mennyezetére.
A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet
talált e sorokkal:
«Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a
békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet
szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek
ura!»
Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak
békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány
jövedelmét is megfelezte vele.
Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját
kifelé.
Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.
Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború;
hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol
egymással: az az igazi.
Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra
szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték
magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.
A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek
vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a
keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek
vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető
szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt
szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok
főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek
Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a
tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a
szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok»
előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá
a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok
végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták
velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz
meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a
másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt
elönté tűz, láng, vérözön.
Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket
tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között.
Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek
eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.
Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta
el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt
legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a
legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers
húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé
téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem
kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen
öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük
gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.
A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a
paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön
szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a
pokolba jut.
Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban,
hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este
valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.
A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.
Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek;
a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük
szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».
Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan
állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed
paradicsoma, e világon elővarázsolva.
Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga
körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott
alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve
üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan
tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak
eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól
tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot
töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a
paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly
erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül
megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany
serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az
ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.
Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a
gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit,
visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva,
hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a
paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és
soha többé el nem tud feledni.
Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek
vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a
mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome
de Tyrnek két fedáival megmutatta.
A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is
kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki
ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab
tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái
áldoát».
Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak
kiküldeni.
Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett
elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az
izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát
ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A
Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas
tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával,
lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig
tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet,
míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag
vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva
ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom
hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a
Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai
ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek.
Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, –
ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne
háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És
Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne
tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a
19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái
áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott
találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs
hallgatásért.
Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger
azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan
szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton
a halálos gyilokkal.
Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet,
azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta
keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.
Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta
sziven a dervisnek álczázott assasin.
Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket
mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné
lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává
lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.
Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a
hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel
szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál
elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán
elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy
sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin
segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával.
Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a
három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt
a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.
Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az
izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb
gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették.
Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra
jutott.
Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire
Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a
hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik
voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig
járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve
fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a
dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra
megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a
zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya,
kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában
megszakadt a szive.
Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő
diaconusa.
Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.
A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a
harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is
volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent
földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem
hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A
szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel
szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a
szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön
soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni
a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első
elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a
megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ
visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett
Jeruzsálem!»
A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok
szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz
nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.
Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket
összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és
ostromolni.
De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt
is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek
ura».
Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a
határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.
A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek
urától.
Nem féltek tőle többé.
S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek
Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel
szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem
lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és
szerették.
Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.
Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.
A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a
szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan.
Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a
tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön
lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a
börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester
szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás:
csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk,
majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra
átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető.
Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.
De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a
szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik
körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához,
annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget
ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.
Női fedáik pedig nincsenek.
Tehát kell őket csinálni.
A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom.
Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint
van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy
halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős
tettekre felbiztatni.
Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott
vannak a messiáshivők.
Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát,
járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női
fedáikat.
Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.
Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani
kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a
selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a
csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak
válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy
gonosztevő, a ki idvezülni akar!
Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról
az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban
sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát
asszonyi alakban?
Eljutottak már egész Sophiáig.
Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől
közelit a kunok tábora.
Az pedig elrémítő hir volt.
A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem
keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy
kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat
áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák.
Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.
Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani
Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak,
több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy
adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután
jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a
mennydörgő zivatar előtt.
A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy
félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a
zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.
A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt,
s annak védhősévé avatta föl magát.
Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát
Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a
hűséges Bálint gazda.
Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a
menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak
az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen
szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották,
végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle.
Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.
Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.
Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi
menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza
egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg
Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák
mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult.
Meg volt halva.