mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból
megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek
ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony,
kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és
czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd.
A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság
az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a
rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a
«tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget
egy meztelen nőalak képezi.
Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott
járt a keresztes hadainkkal.
A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész
hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a
nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén
bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva
mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt
bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt
magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor,
csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az
ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki
megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát,
Herodes Antipas pompás szökőkútját?
Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a
szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.
A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül;
csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a
búcsújárókat.
A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt.
Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a
fejét betörni.
Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel
Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király,
a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a
német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.
A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben
e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve
ostromolja.
De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?
A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság
közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók
történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték
magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen;
ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták,
hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a
többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait
leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e
hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét,
itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a
hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén.
Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a
legnemesebb hősök vérétől.
Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy
természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan
felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a
Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van
elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni,
helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az
olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly
egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra.
Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták,
hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a
palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem
találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy
fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.
– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek
agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint
a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a
merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?
A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a
hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel,
szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a
hangyabolyt.
– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre,
hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol
legmeredekebb.
– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a
szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg
fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott
leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted
mint utánad.
– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk
utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket
egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb,
sem utóbb.
– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.
A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket,
minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén
emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a
harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.
A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan
sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az
egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás,
a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi
keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek;
most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába
indulóknak.
S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint
megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos
lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az
ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú
kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a
keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei
a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek
vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra
lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.
Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló
keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a
mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel,
az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.
Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez
kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes
vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs
lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik
hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát
megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok
rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér
biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő
elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál
hatalmát!»
Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő
harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.
Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban
akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú
vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de
Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata
hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja
ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két
összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész
csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal
rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges
buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot,
mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két
hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája
volt ez!
A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte
magát a Thábor hegy fensikjára.
Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.
E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon
fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt
alá.
A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette
álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent
kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén
táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a
mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve
hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász
kereszteshad, mely már a falak előtt állt.
– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a
várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s
egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk
ostrommal bevenni.
Lebée László azt felelte neki:
– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó
melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén
embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a
vitézséget. Itt pedig nincsen víz.
– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a
várat, ott azután lesz mind a kettő elég.
Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:
– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.
– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét
tőrrel a szívében.
A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a
tárogató kürtök.
Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi
népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.
Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a
támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor
egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az
ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az
üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba
jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy
egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt
olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától
külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s
annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat
mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a
hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza!
megállj!»
Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és
szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar
királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész
előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek
voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a
kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen
a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által
épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a
hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga
vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a
lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a
püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér
zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak
előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról
megismerhetők.
A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat
adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben,
úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.
A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt
adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.
A királyé az elsőbbség.
Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a
kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.
Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.
A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt
magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás
sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind
a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt
fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már
keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a
küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú
találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van;
turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket
csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya
előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a
végén.
Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a
tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»
A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől
nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti
vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte
a paizst.
A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi
erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját
feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a
szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos
vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél
lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy
keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú kopja; a mint az
aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly
sebességgel röpíté előre, hogy keresztül tört az a legerősebb pánczélon
és vérten.
Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.
A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga
alá szorítá.
Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak
ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.
Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel,
se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának
lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász
vitézek.
A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a
saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent
lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.
Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében,
a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki
balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének
mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a
szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván
a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.
Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák
armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot
Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak
hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt
«Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt
dolgok örök emlékére.
Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett,
abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő
rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt
a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg
az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét
elfoglalák.
A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az
a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által
törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed
paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.
Lebée László ordítva hívta a vitézeit:
– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat
anyátok!
Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj,
eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig;
már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány
czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új
csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a
pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.
Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.
– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?
Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.
– Meg vagy sebesítve?
– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a
lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt
az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.
– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg
innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt
előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!
S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek
buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán
kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a
két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak
körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket
össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut,
csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva
tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée
László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a
baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a
balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek
kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős
bajtársak.
Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.
Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább
terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára
eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.
Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor
egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre
téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán
megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.
A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a
rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték
magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak
meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban,
mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy
lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte,
hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés
próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú
dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még
trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az
Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott
karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»
A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte
ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket
bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették
volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá
volt gázolva.
Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat
korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat
szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek
kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi
patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás
között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza
sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.
A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül,
megverve harcz nélkül.
Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a
derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint
elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».
… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára
ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele
a püspök.
Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa
kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.
Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.
Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is
ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé
ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette
azt.
Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre
a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna
oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak
a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél.
Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél
neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek
diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság
volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a
holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne
miatt.
A haldokló bajtárs beszélt hozzá.
– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak
a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.
– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.
– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben
nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis
madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem
voltunk.
– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.
– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl
örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a
várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba
virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani
alvó poromban.
– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá
Lebée László.
– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál
lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt
mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a
szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az
újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem
süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd
te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az
izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így
beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor
az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni
és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te
semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed,
mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a
göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te
neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni,
circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön,
együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod,
Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.