nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva;
de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaraczénok egyszer, midőn
a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta
megszabadítani magát, utána eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy
elcsufitották, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen
e szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.
Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag
arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.
De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta. Hordszéken
hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt már rajta, a mit
a prédából kiválasztottak a számára, de még a széles vas nyakörvtől nem
tudták megszabadítani a nyakát: az arcza pedig, gonosz megcsonkításokkal
egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s e miatt a hangja is úgy
elváltozott, hogy soha Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne
az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.
Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak? Csak a
romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja
neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét
sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai le vannak vágva, hogy kardot
ne foghasson többé. Oh mily átkozottak ezek a hitetlenek!
Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a lelkébe,
hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább
szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem a mint
sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé ülteté, az annyi
édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, a
miket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt
rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a
nagy hársfákat a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda
hárfahanggal kisért néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi
képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű
álló óra, a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen
karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.
Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy
fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit
Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő azt
olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de
egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták.
Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!
Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő valóságos hites
férje.
Pedig hát nem úgy volt.
És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.
Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a lovaggal:
csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak valami vazallja;
s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos körülményeket, annak az
a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a keresztes hadjárat alatti
visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta a kedvencz trubadúrjának, hogy
az szedje versbe s csináljon rá nótát; a trubadúr megint elmondott
mindent apróra a megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a
herczegasszonyt. Mind a kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először
az által, hogy kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig
gazdag ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen
alakoskodást a herczegnő előtt.
Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a lovagnak.
Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni nem valami
vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a keresztes hadak nem
ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a szigorú törvények, a
miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat elcsábító lovagok ellen
hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak a büntetése. De sohasem
hajtották végre ezeket a kegyetlen törvényeket, mert külömben magukon a
törvényhozó fejedelmeken kellett volna elkezdeni a példaadást.
Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában tudósok
voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda herczegasszony most már
feltalálta a férjét: vége van a szent fogadalomnak: most már azzal egy
sátor alatt illő, hogy tanyázzék. A viszontfeltalálás örömére lakomát
kell ülni: van hozzá drága étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna,
két napi nehéz nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az
arany hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a
herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a lesből,
felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás örömeiben ő
osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a paripáját. A
csillagok vakok s a pusztaság süket!
Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet annak, a
kivel ez megtörténik?
Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének. Az, hogy
Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon bőjtölni. Napestig
nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt se étel se ital, s akkor
legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen vele az ember; de most már
terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel, süteménynyel, kotyogó
kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat, szomjeloltó korty, most már
nem volt «kín» a bőjtölés, hanem «virtus». S ezt könnyebb megállni!
Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn előtte állt a
gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz: csak az ál De Blois
költött el mindent magában, utoljára a herczegnőnek szánt italt is,
attól aztán maga aludt el. Lebée László vitéz pedig leshette odakinn a
mezőn a várva-várt jeladást. A keresztes táborban meg voltak vigasztalva
egy napra. De nem többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt
Gázából elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták,
lenyelték: holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni
pedig nem vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a
ki ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.
E szerint ellenség már lett volna.
Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak kerestek. Ez
a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig semmi dolguk sem
volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a másik szultán, a
damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak találkozni, a kinek inkább
keze ügyében esett Jeruzsálem.
A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában a
jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön felállított
előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek minden alvók,
talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a keleti
hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy pedig a
kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?
Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée Lászlónak az
egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a maga csapatjához
kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem tudták azokat a
közeledőket másfelé vezetni.
Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen
Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A
pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.
Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik bevilágíták a
sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből előkanyarogtak; s az volt a
bámulni való, hogy háromszorta nagyobb sereggel jöttek elő, mint a
milyennel eltávoztak.
Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az egybegyült
vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:
«Én a Jordán partjáról jövök!»
De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.
A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az óhajtott
drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben egyszer
megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a vágya, mint hogy a
hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül hatolni. Itt van közel a
szent folyam, a melynek partjain a korább jött keresztyének erős
kerített várakban, kolostorokban letelepültek, s gyakran magukra
hagyatva, védték kis telepeiket a szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált
rá Brüniszkáld. A végső veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra,
elverve falaik alól az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei
szaporították meg a seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a
kit a szaraczénok rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a
Jordánon keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai
sereggel.
Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek kerestek! A
Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló ellenség!
Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a viszhangjául riadt
fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László diadalhire költött. Ő
csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld vizet és vért, a mit jobban
szomjúhoztak.
Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.
De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra.
A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön
következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld üdvözletére
siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő is. Az
álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta a sátorában,
s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt üdvözölje.
De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel együtt
közeledni látta.
– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én
feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.
Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem volt
több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.
Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de ez
halott.
Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos vitézek az
ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva üvegfedelü koporsóba
tették, hogy egyszer majd haza küldjék Európába, ősei sirboltjába. Ime
itt hozza nyolcz férfi a vállán a koporsót; oda helyezik azt Clarinda
herczegasszony lábaihoz. Az üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia
arczát.
Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te szerelmes
jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a homlokán; de
kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois nemzetséget annyira
kitünővé tette más családok felett!
Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott és
dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő, a mit
Clarinda maga varrt ki a számára.
Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra leboruló
özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett szerelmesét eként
föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított szívében.
Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s az
üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, elmondta neki a szív
minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután kezdett még valami más indulat
is feltámadni szivében; először a hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt
a kincset számára felfedezte, idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel
tartozik: méltó, hogy azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az
erre következő indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő
vele az a másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még
odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az hüsselje
őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.
El is érte a gonosztettet a jutalma!
Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s a csaló
trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül megkorbácsoltatá.
Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a mákonyos bortól, s álmában
kiabált, a míg a farmatringgal simogatták: «húj be rosszul van vetve a
fejem alja! Soh’ sem fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak
azonban betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga
Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák! Végre
lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra szánkáztatva, a
hogy megérdemlék.
Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves süvét
Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:
– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán vizébe,
a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois lovag
holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a pecsenyémet!
Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:
– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán vízében
lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez ragadt.
Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a midőn másnap
Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a
sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s annak
édeni vidékét.
Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói sikon
végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik pálmafákkal,
balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek sötétjéből paloták
tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a kupolás palotákkal, a
veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még most a pompa és gyönyörüség
tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop körönd: Herodes palotája. Az a
nagy víztükör, melynek közepén az egész hatalmas folyam látható
folyással keresztül huzódik, melynek sziklapartjai lépcsőzetes
szakaszokra vannak szabályozva, s minden lonkája a magaslatnak, egész
föl a bérczek tetejéig pálmákkal, fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel
beültetve; száz falu és város elhintve körülötte, a mik között egész
raja a vitorlás hajóknak sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret
tava. Az Idvezítő csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok;
itt járt Jézus a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer
embert megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az
a csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek
látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a vizbe
mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet;
visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja a
vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt rajta;
az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes madár
zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a
mennyországról álmodik.
A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a marczona
vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a Jordán felé, hogy
kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé emelve tartják imára
kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor lemosni teste és lelke
szennyeit a Jordán vizében. Egészen új embernek érzi mindenki magát.
Kialszanak a földi érzések; meggyulladnak az égi lángok. Senki sem
zugolódik már, hogy oly messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy
mennyit szenvedett: egy napja a csodák vidékének kifizeti évek
viszontagságait. A sziv is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak
egymásra: mindegyik csak a láthatatlanokkal van eltelve.
Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain rabló
beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén, az
agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».
Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a Jordán
vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot kért
mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak megköszönte,
hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől megörizte. S hogy
bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő szeme láttára dobta a
tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a czukornádkarpereczet a
tarentaféreggel. És aztán térden állva imádkozott a mennybeli
hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen kisértetbe ne vigye.
Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László, s a kit
szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a visegrádi
udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett volna meg a
lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt rá nézve.
Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi hűséget s még az
olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a chrysma mentesíti, csak
arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét nyerhessék el, holott Gergely
pápa óta egyikhez sincs semmi igaz jussuk.
Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős
képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban
gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint a
legelső szép asszonynak utána szaladt.
Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok ideig
megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki, a minőt
még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség? Feltalált
kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta: sátorában
fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté, hogy annak a
lelke üdvéért imádkozott.
Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán vitézi
kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól, hogy
engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld szász
harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét; hogy hirt
hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a kikkel a
keresztyén tábor döntő ütközetet keres.
Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész
a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s
azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a
fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy
bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított
keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan
ellent.
A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a
két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek
adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új
keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni
az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó;
sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától
távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről
csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.
Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó
kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő
kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s
mélyebben huzódik a sivatag pusztába.
Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy
a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk
vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik
szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem
állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.
A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások
alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még
ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A
pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak,
a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni
szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany
kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe
Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már
a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária
Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult,
elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége
bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje,
mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak
Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a
keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra
szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők
szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.
Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat»,
a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az
istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti
Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és
ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a
megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes,
nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai
időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat
együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy,
melyben fekszik.
– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy
megszerette Názáretet.
– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.
A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami
égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a
belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.
Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk
itten laknunk! Építsünk itt három házat».
A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor
hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a
másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot
akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három
hajlék. De nem volt benne köszönet.
A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták,
elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák,
angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi.
Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a
sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges
vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból,
minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is
más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak
Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka
takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid
király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes
Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve
balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő
bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak
medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek
laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott
csarnokból.
Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma
emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy
Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté
azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét
árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a
hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg;
a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív
fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái.
Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.