üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt
vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé
kitörő végszóval:
– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak,
olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója,
Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt.
Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A
poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én
lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél
könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.
E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál
jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok
vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan
végtelenségbe…
MÁSODIK RÉSZ.
A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a
Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem rántja a
hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy
szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet nem vágta le, ha
Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi.
Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem dicsőség. Elfogyott a pénze.
Izent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt izente
vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna
benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem
lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar
országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek az
lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza megy.
A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás!
hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa
kiakolbólitással fenyegette, nem törődött vele: «mindenütt jó; de
legjobb otthon». Nem is látta Jeruzsálemet.
Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne
szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal
lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot
teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért,
hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét
sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint minden vitézért húsz aranyat
követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez
annyi, mint ötszázezer arany: – az összes magyarországi arany-ezüst
bányák egy esztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más
okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát
agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási
költség. Hanem hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar
uraknak, csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon
megkinzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó
kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom
én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!»
De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek, meg a
szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a
kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, a
mi az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem
volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a
gallérja körül volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia,
Arábia és India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a
magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és
Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak
hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotamiát vétek lett volna
elkerülni, a mi annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre
van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe
esnek egynehány hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak?
Valószinű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik
készek a verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az
odamenetelre.
Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek Palæstinából
száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.
Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a
magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a
tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen
Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés. És
hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.
A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást fegyverrel
kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul maradt, vagy
szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta,
elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott
minden tábori rend a seregben, kiki magának kereste az utat előre,
igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány
martalékot; a hány csapat, annyi utat választott, nem volt más
vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul madarak, mint Attila és Álmos
idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a
király a Syriában letelepült «német lovagokat». Azok is megeléglették
már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép
helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak
hozzá, fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre
szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen megvédelmezte.
Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig
Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok
hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem a
mint a Bosporuson túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, a
merre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül,
trombitaszó nélkül. A király maga is egy hónappal későbben került haza,
mint a seregének az eleje.
Az volt aztán a bevonulás!
Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult sorban,
kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek, ruhájuk
csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől össze-vissza
horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme beragasztva; maguk
mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult
orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert
volna senki magára.
Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A
keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel
állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen
esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját elhozták a
patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig
ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földére leszálltak, mert az
első vendégfogadóik a szászok voltak, a kik példabeszéd szerint sem
valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni, de hát még ezeket,
a kik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak
szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel
megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol
raboljunk?» s a kik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan
dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven
duskálkodnak az alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások –
megtoldva egynéhánynyal – kergetik országról-országra.
Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító
betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál, hogy az
eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó volt a félelem,
hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A
kerített városok kapuit bezárták.
A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A torony
ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten
vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné
a másik.
Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket,
azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is megjárta azóta
váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a miket az asszonyok
kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A
tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a tornácz vasrácsozatáról
hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a
fecske nyelvét.
A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a
vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus
zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes
táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a
lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt
járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a ki hátul
marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada,
szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri
várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és
meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet,
cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár
urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta,
jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy
az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot.
Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arcza ott a messze
földön. Mindenik zarándok másformának irta le egyiket is, másikat is, a
szép szőkehajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A
syriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a
két vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város
falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg
Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket
mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Oh mennyit állt ki a
szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők
vigasztalásul.
A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az
egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród
partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a kertbe, s az
«élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind
abban vallatta a tépett virágot: «él-e még – nem él-e», míg Lebéené csak
azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e? nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»
Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol
alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban
őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három
paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve
huzta két felől maga mellett.
Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.
Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» – Még nem
tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e vagy búsuljanak?
Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a
közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a
hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is élő
ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett
kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.
Minek jár három lovon valaki?
A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az ismeretes
kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd
leereszkedék, a lovag bekoczogott a három lóval az udvarra, s ott a
tornácz előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék s azt várná,
hogy fölébreszszék.
A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva vizsgálták mind
a ketten e különös szerzetet.
A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt
csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a
válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról hámlott az
aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb öltözetét a sártól és
portól nem lehetett megitélni, az egyik keze be volt kötve véres
kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.
A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt
gondolták egy pillanatban:
– Valjon melyikünknek a kedvese ez!
Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László hűséges
csatlósa: a jó öreg Bálint.
Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van marjulva, a
horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy
kiállnak.
A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld
kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a földig; az a fekete
pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: a mint széjjel
tekint az udvaron, az erkélyes tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd
vigan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes
röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét.
Lebéené is ráismer a paripára.
– Ez az én uram «Ráró» paripája!
Akkor aztán az öcscse is felsóhajt.
– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.
– Hát ez a lovag kicsoda?
Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van egész
ereje.
Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a
sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.
Asszonya rémülten ismer rá.
– Te jöttél meg Bálint.
Az alig tud felelni a nagy zokogástól.
– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.
– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva a
gyászvitéz egyik karját indulatosan.
Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész embert
felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő
kétségbeeséssel:
– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?
Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?
A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.
– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van temetve
a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…
– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.
– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin
szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül valahol.
Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta s
ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh Brüniszkáld!
szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid?
az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma termeted! Jaj, jaj, jaj
nekem! Oh gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé
Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant
holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta
el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad
ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad
megszabadítani?» A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna
legjobban azoktól, a mik történtek.
A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár érte:
most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.
Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve,
mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt;
daczára az öcscse buzdító példájának.
– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg
csatlósnak.
– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan
sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan
szabadítsd meg a fogoly férjedet?
Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan
megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni
ennél.
– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós. Pedig
bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt
megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja
meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágra
biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó
angyal számára van nyitva, a ki az elfogott férjét indul kiszabadítani.
– Keresztül török valamennyin!
– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon
nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az
elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.
– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó
almot, adj nekik abrakot; hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál,
alugyál egyet. Majd hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső
szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd
beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.
Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt.
Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt
sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A míg nagy
volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad
sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült
minden: arra ő fölébredt. Aztán felczihelődött s felment az úrnőjéhez.
Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát:
kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj ha ezt is
egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne verni!
– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha
kiszárad a torkod, láss hozzá.
– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem kancsóból
isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem
máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton mennem.
– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda?
– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a mikor a
király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony
jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy
köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap
küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a
nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél?
S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé:
a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.
Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a
szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy
mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt
hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak
meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az
aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort
üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben
öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is
tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő
hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban,
neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban,
leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből
eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból
csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt
mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A
mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra
kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a
hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de
semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már
a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig
éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi
hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal
sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy
fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal
s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott
elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk,
mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán
megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin
csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell
keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a
kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te
uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan
azt még te se vehetnéd ki.
– Miért, Bálint szolgám?
– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő
meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató
szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.
– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?
– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja
meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.
– Világtalan az öreg szultán?
– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát
a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.
– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel
jövendőbelátó lélekkel Mária.
Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál)
folytatá a beszédét.