Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.
A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa
hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak,
a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a szent földre, hanem
az örök idvességet.
Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin özvegye, ki a
hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját jött felkeresni.
Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan hideg.
Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné valaki a
kacsingatását.
Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem
lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezü az
alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén
nem viselt. A szive gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az
elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van
annak a nőnek a szive, a ki igazán gyászol.
Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.
Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni;
mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a
lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, a mi
elolvaszsza.
– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat
korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki
Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan őszintén,
mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.
Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész
feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén. Végre csak
megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.
– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?
– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.
– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt
mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat az
Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön
átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos hatásu
csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S
a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba
a férfiba halálosan szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát
ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.[5]
– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj
el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta
féreg.
– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni mást.
– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sohse
kerülsz te oda.
– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a
görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló
olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel
kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az aczéltokban.
Megnézheted.
– Hisz ez nádból van.
– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A
zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják, hogy
ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái
csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza helyett.
– Hát az nem lehetetlen.
– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami titkos
fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet
belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis luk fúrva, a
melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a ki megveszi, be is
próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta
rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a szűk lyukon. Ugyan így tesz,
mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét
megérzi.
– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?
– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép asszonynak, a kinek olyan
hideg a szive, mint a milyen tüzesek a szemei.
– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?
– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsujárás a
hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját
keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag
védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna
neki, a mik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.
– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.
– Csak emberi dolog.
– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te! Hogy
gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő
tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! –
Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.
– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; a
midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek
engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a bocsánatát majd az én
dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent földön járunk; – a mi pedig
a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos
vagyok, ha egyszer hazajutottam.
– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott vermekkel;
– gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak minden ártó
angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s
benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha sem látod meg a te jó
Máriádat, a kit így kicsufoltál.
– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.
– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.
– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírben
állsz. – Te segíthetsz rajtam. – Látom, már én felőlem nem jár olyan jó
szellő. – Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem
kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én
szolgálatomat, mint védő lovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó
elfogadni; annyi lépést hátrál előlem, a hányat én közelítek felé; s a
kezemből még a vizkereszti szentelt viz sem kell neki. Hanem annyival
inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő
füléig is elhatott. Téged elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás
alatt.
– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.
– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag, lennél a
kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag
czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passiokösöntyűvel,
a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig
az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A többire azután ne lenne
gondod.
– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.
– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.
– Micsoda törvénynél fogva?
– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon
voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok
kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat
mindenben alá vetettük.
– Akkor volt az!
– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a
Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe
szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden törekvésében
gyámolítani köteles.
– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a mulatság.
– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy
szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, a
míg férj és feleség nem lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem
és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást
megsemmisítik. Az eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél
megszünik az eskü.
– Ez bolondul volt határozva.
– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.
– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most már te is
az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én
a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat visszaverem.
– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.
– No hát akkor szarvat emelek.
– De biz én azt letöröm.
– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.
– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?
– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza,
majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki
vagy te?
Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.
– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő lovagjává
lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.
– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda herczegasszonynak,
azért, hogy megóvjam őt tetőled.
– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha
megharagítanak?
– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei. Nem
utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél
fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess?
Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kinálta a
szaraczén varázsló azt a csodaszert, a mivel egy asszonyt, (italába
lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyulj
hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a
kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak,
hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a haragod,
ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem tudok ellene
vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk gyilkos indulatait a
hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy
bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget
fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?
A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb
nemes indulatok is csoportostul voltak a lelkében, csak egy dologban
volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt
szerelmes, a kibe legkevésbbé volt neki szabad. S mentül
áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentül lehetetlenebbnek látszott
a diadalma, annál jobban küzködött utána. És a mellett csélcsap,
állhatatlan, csapodár volt; még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért
elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből,
azért, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a
menyasszonyától, a kiért ő is őrjöngött; elhozta magával még
Palaestinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, a
mint egy másik nőre talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad
hozzányulni.
Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát s
nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy
bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget keresni.
Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.
Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka
Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt
darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből
megmentetett.
Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már most
elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen ellenséget
felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap
új dáridó!
Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a
hitetlenek táborát összetörjük.
A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket,
hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre
a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői csupa királyok és
herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent
jelvény után.
A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a
rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok
nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és
egyéb mihaszna nép ide át rekedt.
Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a saját
nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek
szakadékai között.
Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve
vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a keresztes
háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette
a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A
hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövény buczkákból; a
kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave, meg
kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de a ki megkóstolja, akkorára
dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket
letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszant az utazó
szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik
azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal
épített kutak be vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital
friss vizet. Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, merre van
még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.
De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak.
Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák mögé,
rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.
Ez az első állomás.
Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez
itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel
benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész
csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört
dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek; csak a csont és a vas maradt meg, a
mi elemészthető volt, az már elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt
elvitték. A tizezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már
senki. Még a farkasok és a keselyük sem emlékeznek már róluk.
Ez jó volt első éjjeli tanyának.
Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző
lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.
Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a tábor,
még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.
Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek halmát.»
Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A
legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig
vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum: se
ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett
halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen,
kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda telepedtek le,
ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt,
fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két
karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt.
Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a pánczél ott van csontvázaikon.
Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket
elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak
koporsói és sírkeresztei.
Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.
Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok nem
feküdnének oda fenn a sziklán.
A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a sivatag
homokban előbbre hatolni.
Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a teve
nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút alakja
bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de még inkább
az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között fennáll: azok szoknak
a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek nem hordtak magukkal
tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a sivatagban. Az inni valójuk
már másnap estére elfogyott.
Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken bőséges
tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz napra elég volt;
hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt zarándoknőt meglátta
úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett rajtuk a szive, nem állhatta
meg, hogy meg ne itassa valamennyit; úgy hogy másodnapra már magának sem
volt mit innia.
Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.
Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő sivó
homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges sziklafalakat, a mikről
sütött az izzó napmeleg.
Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott a
sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.
Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet
lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles,
sipkanagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes
kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy
kolokánt, a hogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt
vezér zarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy
senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért
halált vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes
zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagyhamar
elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! minek
torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új
völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó cseresnye,
bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra.
A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a tenyerével
kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a kvártélyán van!»
Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak előtt
annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki a
paradicsomba.
Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban, kerekeikkel
fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól, üres
pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent sirhoz.
Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú
tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó
stácziót. Egy nagy kerek döbört.
Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem éri.
Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn a
legvitézebb sereget.
Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg nagy
domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb
tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király
idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká; nincsenek
is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített sziklák úgy
összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba tapostak állatcsontot,
öltözetet, vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy
maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle egy
vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A
czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le?
Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele
csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve egy
roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas, maga a
Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen zölddé vált
már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle csufságból, a kigyó
fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.
Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin csapatjai
ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak az a halom lesz
magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint példaadóik.
Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a környéket
fel nem kutatták.
Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat
nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek birodalmában;
a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit Brüniszkáld vezette. Amannak
a meredek sziklagerinczre kellett felkapaszkodnia, emennek egy mély
szakadékba alábocsátkoznia.
A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak ott
kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja volt,
hogy nem kaptak vizet.
De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek
elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda volt.
Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg rendesen, hogy
sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon tehát fogadásból
bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha valahány kő hever a
pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a mi vizet a délibáb a
láthatáron hullámoztat, valósággal idejönne is, friss itallal
kinálkozva: ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás
segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még
másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.
A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi szintén
eloszlatja a test gyarló kivánságait.
Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt adtak. A
napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet látni.
Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a magyarok
fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.
A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen végig ügető
idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt ejtett!
Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.
S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor számára.
Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész táborban a
bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!
És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László
csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a lovakat
megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt tömlőikkel, a mik
forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a hadnagyok elfogdosták
őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az egész szállítmányt, s a
többinek ne jusson belőle. Majd mind azt igazság szerint fogják
dandáronkint felosztani.
De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László! Kincsekkel, drága
szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy egész sereg hitetlent,
hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S cserében azoknak a
paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított keresztyén foglyot. Ezeket
már messziről meg lehetett ismerni hosszú hajfürteikről, mig a
hitetlenek koponyája simára volt borotválva.
Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda herczegasszony maga
is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket üdvözölni.
Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák
szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki előtt
leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják,
mint egy arkangyalt.
A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek,
hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.
Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb
cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És
a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, a mit
ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó
Kanahán földjén van.
Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.
De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.
– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée László.
Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett férjedet.
Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből
megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag
elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.
Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.
– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől
elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe
ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a szaraczénok szivét,
tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a
családja, ha életben hagyják. Igy vitték el Gázába, hol lassan felépült
nehéz sebeiből.
A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré férje
hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent elmondott előtte apróra, hogy
történt De Blois lovag csodás megszabadulása.
Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László
visszatartá egy szóra.