lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné magát s a
sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó
szép kisértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kivánságtól, hogy ezt
megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratánczba.
A mint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s «báró úrnak»
szólítja.
Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga előtt.
– Ah! hát te «is» itt vagy! mondja neki.
– Barátom, én itt itthon vagyok, subsummál gyöngén Feuerstein; én a
királynőnél udvari kamarás vagyok.
Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy «te is itt vagy, a hol Arzéna
kisasszony»!
– Hát a báróné is itt van?
– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról; hanem a
magadéról.
– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival
kötött titka.)
– Igen. Ő felsége maga rendezte úgy, hogy a kontratánczban te szemközt
kerülj a szép Arzénával s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, a mit
a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Ő felsége már értesülve van
felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ő kegyessége
elhárított minden akadályt, a mi közöttetek állt: Loncsár uramat magyar
nemessé tette, tégedet báróvá.
Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes
tudósításra.
Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.
– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én
voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.
Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden
szavára jól emlékezett.
(«Köszönöm a grácziát! mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét
ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona
lesz belőle; nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)
Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepczéből?
Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről pedig, a
mit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért
kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a
természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elő.
Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta,
tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó
adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvencz
udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt
a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden
titkát az otthon hagyott feleségről.
– Jaj komám, ez nagy baj neked, mondá a királynő bolondja. Tudod, hogy
itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vad
házasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül,
kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk szigorúan bünteti. Van
Bécsben egy rettenetes törvényszék, a minek «szűzességi tribunál» a
neve. Ez tartozik evidentiában tartani minden alattvalónak az
erkölcseit, de különösen a nemesekét és főtisztekét, s jaj annak, a kit
ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg
senkinek. – A mely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az
elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, a
hová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem,
hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még
benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak
rangodtól, czímedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez,
hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni.
Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, a melyre te is hivatalos vagy. Ebéd
után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bizd rám.
Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.
– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.
Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynő rendelete szerint
az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fenhangon a
miatyánkot latinul.
Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkaczagja
magát az imádság között.
Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohócztól:
– Mit nevetett kend az ima közben?
– De már hogy ne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a
czigánybáró a helyett, hogy «fiat voluntas tua» azt imádkozza, hogy
«fiet voluptas sua» (meglesz az ő gyönyörűsége).
Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen
rajta. Csak a királynő nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett
tréfálózzanak.
– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!
– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölirod neki kegyesen erre a
papirosra.
A bohócz egy összehajtott papirt tett a királynő elé az asztalra, készen
tartva az iralt is hozzá.
Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; oda irta neki szép férfias
gömbölyű betűkkel: «fiat voluntas tua».
– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad pogány.
A királynő jó kedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette
a bolondja kértére.
– No most erre két heti időhaladékot kérek! mondá a bohócz; az alatt, a
fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad
bárónak ezt a hosszú mondást.
Az egész udvar nevetett szegény czigánybáró rovására.
Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohócz kitárta azt az
összehajtott papirost s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a
belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, a miben először
is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a tudatlanságból eredt
vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a
törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, a kinek egyéb neve
nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a
botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.
Ezt az instantiát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével és a
«fiat voluntas tuá»-val.
– Már most ezzel vágtass haza Botsinkára s addig vissza ne jöjj, míg
feleségeddel együtt nem hivat a királynő.
Jónás báró nyargalt haza lóhalálában s vitte a királynő jóváhagyó
levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.
Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az egész
csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult s zokogva könyörgött: «Ne tedd
ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel neked tréfát űznöd. Nagy
baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem
én miattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnőt, a kit a királynő
neked szánt jegyesül, ne gondolj én reám. Nagy a világ, elférek én
benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele.
Ez az egész vidék mind árvaságra jut.
De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: «és ha akkorát esném is,
hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: még
sem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden
rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok
veled együtt futni, czigány-sátor alatt lakni; kötélen tánczolással,
bukfenczezéssel keresni a kenyeremet, a hogy nevelő apám kereste. Ha
egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást
el nem hagyják!»
Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arcza egészen
átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.
– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre
vesztegettél ennyi hű szerelmet!
Botsinkai Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, a hogy
parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.
Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve? mi a
vallása? Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.
– Igen is, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli khán, a tatár Ghiraiak
nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén
volt. (Isten nyugtassa meg!) a szent keresztségben Zsófia nevet kaptam!
itt vannak az irások, a mik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt,
mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová
vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket
Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg
egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból s birtokát
elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok,
nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. A mi azután történt: Isten
akarta, hogy így történjék.
E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is lecsillapodott,
Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott
is diadalt nyert.
A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kanahánban mind a mai
napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, a minek az
ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.
MINDEN POKLOKON KERESZTÜL
TÖRTÉNETI REGÉNY
ELSŐ RÉSZ.
I.
Előre bocsátom, hogy ez nem valami költött mese; mert ha az volna,
vakmerőnek kellene neveznünk azt a képzeletet, a mely ilyenre
vetemedett; hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai vázlata
kéziratban megtalálható, zsombori evangelikus lelkész Rozsondai László
úrnál, Orbán Balázs tudós történetirónk bizonysága szerint; – az akkori
korszak rajzolásához való adatok is a valóságból vannak véve, a
leghitelesebb kútfők nyomán; – és így minden kételkedés nélkül
olvashatja azt mindenki s ha némely eseményt rendkívülinek fog benne
találni, magyarázza meg neki azt a rendkívüli idők szelleme.
Az erdélyi «királyföld» határán egy gúlaalaku hegy tetején áll Zsombor
vára; a minek a hovatartozása felett örök időktől fogva sok vita volt. A
szászok azt vitatták, hogy ő hozzájuk tartozik, mint Kőhalomszék
határvára, a székelyek szintén magukénak állították; a vár maga is hol
ide, hol amoda költözött, a szerint a mint a vár birtokosa az erdélyi
vajdával jó barátságban, vagy ellenségeskedésben élt, de egyszer
megtörtént vele az a csoda, hogy még a szászszéknek a fővárát is elhozta
magával a székely földre: Kőhalom várát, a mit ők «Reps»-nek neveznek, a
rómaiak pedig hajdan «Romadivum-nak» hittak. Hogy ez mint történhetett
meg, az ebben a mi történetünkben érthetővé lesz téve.
Zsombor várát a tizenharmadik század második tizedében Lebée László
székely gróf birta. A székelyeknél ugyan csak «primor»-oknak hitták az
előkelő várurakat; hanem Lebée László aként jutott a grófságához, hogy ő
is egyike volt annak a száz székely testőrnek, a kik Visegrádon a király
mellett voltak, s Gertrud királyné idejében jó dali tánczos volt: akkor
kapta ezt a czímet, több más korabeli leventékkel együtt. Gertrud
királyné siralmas esete után aztán hazajött Lebée László is Erdélybe,
itt megházasodott, elvette Homoród-Szent-Mártonról a gazdag Tompa Márton
leányát, a kivel sok világi kincset kapott; de minden kincsnél és
vagyonnál drágábbat e megbecsülhetetlen jó nőnek szivében, a kinek
történetéhez hasonlót nem egyhamar hall az ember. A nőt Máriának hitták:
árva leány volt, apja anyja korán elhalt, az öcscsét is, Annát odavette
magához a férje a várába, a hol mindenben bősége volt.
Már több mint két esztendeje volt férjnél Mária, és az ég még mindig nem
áldotta meg gyermekkel, a mi nagyon búsította. Megkisértett mindent, a
mihez az ilyen gyász esetén tisztességes nők folyamodni szoktak; (mert
valóban épen olyan gyász az, mikor valaki, a kit nagyon szeretnének, nem
születik, mint mikor valaki, a kit nagyon szeretnek, meghal.) Szent
fogadásokat tett, elment bucsura gyalog a csodatevő Boldogasszony
képhez, arany klenodiumokat tett le az oltárra, sőt saját kezével
himzett egy oltárszőnyeget a szűz anya képével, de az mind nem használt;
már a javasasszonyokhoz is folyamodott, s ámbár annyira nem hagyta
rábeszéltetni magát, hogy bájitallal, kenőcsökkel tegyen kisérletet, a
miket tilt a jó erkölcs; de az ártatlanabb babonákat nem hagyta
megkisértetlen, a mik arra vannak kigondolva, hogy a nő mi módon nyerje
meg a maga urának igaz szeretetét. Hogy ennek annyiféle babonája van, az
mind csak azt bizonyítja, hogy mi sokat kellett a szegény nőknek
szenvedniök világteremtése óta ebben a nagy dologban!
A szegény úrasszony e közben azzal áltatta a szivét, hogy ha valami
várbeli asszonyának volt kis gyermeke, azt vette magához, hogy legyen a
kit gyügyögtessen, a kinek a gagyogását hallja, s a kit utána hordjanak,
hogy azt hihesse valaki, az övé.
Egyszer aztán egy vajákos asszony azt mondta neki, hogy «végy magadnak
tükröt» – mivelhogy abban az időben a székely asszonyok nem használtak
tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszonyembernek a
saját orczáját: mert a míg szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe
tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak
bánatot okoz neki. Azért jobb azt nem hozni a házba. Mária most aztán
kérte az urát, hogy hozasson neki egy tükröt, a mit az szivesen meg is
tett. A tükör aztán azt mondta neki: «szép vagy! szép vagy! de még sem
olyan szép, mint az öcséd, a szép Anna.» – De még ebből nem értett
semmit.
Végre elmondta a lelki fájdalmát a gyontató atyának, hogy talán valami
bűneért látogatja ekép az Isten.
A gyóntató atya bölcs férfiú volt s azt a tanácsot adta Máriának, hogy
«add férjhez öcsédet, Annát.»
És Mária még ebből sem értette meg a titkot, a minek a sejtelméhez
hiányzott a lelkéből minden fogalom.
De azért szentirásnak vette a gyóntató atya tanácsát s rajta volt, hogy
az öcscsét, Annát minél elébb konty alá kerítse. Ne mondja aztán a
tükör, hogy «van náladnál szebb is a háznál.»
Nem is kelle pedig messze menni az alkalmas vőlegény keresésével. Ott
volt a szomszéd Kőhalom ura, gróf Henning Brüniszkáld lovag, a ki
gyakran átjárt Zsombor várba, s sólymot, agarat hordott ajándékba Anna
leányasszonynak, jó indulata jeléül. Az nem is titkolta, hogy Annát
szeretné elvenni: csak neki adnák. S a szász gróf szép deli levente
volt, sürű, világosszőke hajjal, nagy, őszinte, szép kék szemekkel,
piros, derült arczával, s bajvivó termetével. Vitézi tornában is tört
már lándzsát Anna tiszteletére s az ő szalagját viselte a kalapja
mellett. És a mellett olyan jó fiú volt, mint egy falat kenyér: mindenre
készen állt, a mit csak kivántak tőle; ha azt mondták neki, hogy
ugrasson be lóháton a jégzajos folyóba, megtette s ha azt mondták neki,
hogy üljön le a porba a kis gyerekekkel pitykövet játszani, hát azt is
megtette. Pedig sok ilyen próbát ki kellett neki állani az ő jó
barátjától, Lebée Lászlótól, a kivel együtt gárdistáskodtak Visegrádon,
az udvarnál. Mikor megkérte tőle Anna kezét, azt mondta neki Lebée
László: «elébb tanulj meg magyarul, ha egy év alatt megtanulsz: neked
adom.» Az udvarnál nem tanulhatta azt meg Brüniszkáld, hanem lement a
faluba s ott megtanult magyarul két hónap alatt. Akkor megint azt mondta
neki Lebée László: «hja, édes játom, te idegen vagy, s székely leányt
idegenhez nem adunk; mert a mi törvényünk az, hogy az idegennel nősült
székely nő minden vagyonát elveszti. Ha az Annát el akarod venni, elébb
légy székelylyé.»
Brüniszkáld még erre is ráállt. Pedig az nem ment országbontás nélkül.
Neki elébb ki kellett jelentenie, hogy a maga várával, Kőhalommal átlép
a székely Udvarhelyszék területébe. E miatt az egész szászság majd
megölte; a szebeni szász gróf égre-földre protestált az átszökés ellen:
fenyegette, hogy ostromot visz rá; de Brüniszkáld azzal mind nem
törődött: olyan jó fiú volt, minden boszuságot eltürt, még is beállt
székelynek, s behagyta a szőke haját fonni három üstökbe, gyöngyös
szalagok közé, a hogy akkor a székelyek viselték.
Ennél erősebb próbára csakugyan nem lehetett már állítani a derék szász
ifjút, annálfogva nem maradt hátra más Lebée Lászlónak, minthogy kitüzze
a menyegző napját, a mikor aztán csakugyan oda kell adni az Annát a
derék Brüniszkáldnak.
És ennek a napnak úgy örült előre – nem a menyasszony, – hanem a nénje
Mária. Valami szent sugallat azt mondá neki, hogy ettől a naptól kezdve
majd ő tökéletes boldog nő fog lenni aztán.
De nagy teketoriával jár ám az ilyen székely lakodalom; annyiféle ürügye
van a huzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a szerető szivek meg nem
unják a várakozást.
Nyolcz nappal elébb megtartják a «Siratót». Azon az egybekelendők minden
férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell gyűlni s a társaságukból
kiváló párt vigan elsiratni. Ezután jön az eljegyzés.
Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel,
násznagyokkal, vőfényekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal. A
leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha hírét
sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki valamennyit.
Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény s erőszakkal töri be az
ajtót s követeli a menyaszonyát, különben kárt tesz a házban! Arra aztán
előhoznak neki egy sánta, pupos vén banyát; itt van hát a mátkája, vigye
el: sorba hordják a világ minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük,
míg végre nagy nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg
agyon faggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; a mikre magától kell
neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha annak
vége van, következik a moringolás: a kelengye adása, vevése: kegyetlen
szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le kell lőni
nyillal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni az esküvőre;
aztán következik egy hosszú lakoma, a minek vége várhatatlan
ételfogásaihoz a vőfények verseket mondanak. Asztalbontás után meg a
végtelen táncz: a miben a menyasszonynak sorban kell egyet lejteni a
násznép valamennyi férfiával, öregéval, ifjával. A vőlegény maga is
szeretne már hozzá jutni, hogy egyet tánczolhasson vele; de mindig
elkapja más az orra elől, s addig ki nem adja, míg váltságot nem fizet
érte. – Végre egyszer aztán széttaszítja két öklével Brüniszkáld az
utját álló sokaságot s megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át
is öleli a derekát s azt kiáltja: «no most már mégis csak az enyém
vagy!» S aztán int a czifra selyemkendővel a hegedüsnek és
trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját huzzák: a vőlegény tánczát.
Rázendítik szépen. Brüniszkáld délczegen lejti a dali tánczot, bájos
szép aráját kezénél vezetve. «Bizony szép egy pár ez!» mondogatja
fenszóval minden ember. De összeillenek! – Mária szemében is ragyognak
könnyek. Az öcscse boldogságán örül, de talán a magáén is.
Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytánczot, kivül a tornáczról
belebődül a vidám zenébe valami bus kürthang; az ajtó felnyilik s belép
rajta, feltett tollas süveggel a fején, mellén az ország czimerével, egy
pánczélos alak, a kinek az orczája rémületet gerjeszt marczona
tekintetével; de még szörnyűbb az arczánál az, a mit a kezében magasra
emel: egy vértől csepegő pallos.
A zene elnémul, a vigság megszünik; a palloshordó alak megáll a
tánczterem közepén s sok kiabálástól félig berekedt hangon így rivall:
– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az ország
pristáldja, felhivlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre kapjatok,
hadseregbe gyüljetek, a «vitéz sereg» azonnal táborba szálljon, a
«gyönge sereg» hirmondásra készen álljon, a «tehetetlen sereg» a várakba
felvonuljon. A véres karddal hivlak a király nevében ősi szokás szerint,
én az ország pristáldja. Teljesüljön a törvény!»
Azzal megfordult a sarkán a czímeres alak, s a mily merev
ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.
Tudnunk kell mindenek előtt, hogy a székelyeknek kemény törvényük volt
arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres kardot, akkor minden
felnőtt férfiúnak lóra fegyverre kell kapni és menni az ellenség elé s
egy egész hónapra való eleséget vinni magával. Nagy csoda, hogy egy
betörő ellenség tovább tartson, mint holdujságtól holdfogytáig, ha
folyvást kopogtatja a fejét a székely a buzogánynyal. Ez tehát igen jó
törvény volt. – Egyéb adót úgy sem fizetett a székely. Csak olyankor, ha
a királynak fia született, billogoztatott el minden kapu birtokosa egy
ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt billogoztak volna el!
A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a menyegzője
kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül baktasson haza a várába
s összegyüjtve a zászlója alá valamennyi harczosait, levonuljon a
székelyek táborába, a kik mind Aranyos széken az Aranyos víz rónáin
gyültek össze táborokba: mintha onnan várnának valami ellenséget.
Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csufolták jól: «Látod! úgy kell
neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene táborba szállnod.»
Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban, egyszer csak
jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy bucsujáró sereg
feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű botokkal a kezében,
a palástján, meg a kalapja mellett csigahéjakkal, a mellükön pedig
kereszttel. Előttük lovagolt egy veres barát, szamárháton, szentképes
zászlóval a kezében. Volt abban a zarándok seregben mindenféle
nemzetbeli szerzet: még olyanok is, a kiknek soha hirét sem hallották a
két magyar hazában azok, mind deák zsolozsmákat énekeltek.
Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a lováról s
azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Épen Brüniszkáld
lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb vértezete.
– Hát ki volna más, mint én, meg a süvem, vitéz Lebée László itten.
A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, a mi annak sehogy
sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a penész, meg a
hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt bizonyítja, hogy a jámbor
zarándok vezér többet lakott földalatti odukban, mint a fényes
palotákban, s élelmét nem a nagyurak fényes asztaláról, hanem a mezőkről
szedegette.
A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd áldja
meg.
– Biz én nem térdelek! Ha megakarsz áldani, ágaskodj fel.
Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt meg is
áldta az; azután a dolmányára rátüzött neki egy keresztet veres
posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte elébb, hogy mire
való az?
A barát valami olyan nyelvet beszélt, a mi magyarból, németből és
olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha ő azt a
szent jelvényt a köpenyére feltüzeti, akkor ő neki minden eddig
elkövetett és még ezután elkövetendő bünei teljesen meg lesznek
bocsátva.
– Hát tudod, monda Brüniszkáld, én még eddig nagyon kevés bünt követtem
el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de hát te ki vagy?
miféle szerzet? hogy ha az adósságomat valaha szememre vetik, azt
mondhassam, hogy te elengedted?
– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon a
szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a szent földre.
– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés, mondá Brüniszkáld; mert
most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.
Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két vezér
körül gyülekeztek; de annál kevesbbé Zenobiusnak.
– No azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal együtt az
igazi szent földre, Palaestinába.
– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül vett
menyasszonyt, a kivel még jól meg sem ismerkedtem.
– Már pedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet. is. Endre király
Spalatóban vár reátok, a hol veletek együtt hajóra fog szállni.
– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palaestináig meg sem akar állni.
– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos ágyán,
hogy elmegy a hitetlenek ellen harczolni.
– Hej de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak most ér rá,
hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban járt hadat
viselni, az alatt a magyarok megölték a feleségét; Isten nyugtassa meg;
kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott, elvett egy vén
hárpiát onnan Thüringiából: már most azt hiszi, hogy ha elmegy, attól is
megszabadítják a magyarok. De én nekem csinos takaros kis feleségem van,
a kit nem hagyhatok itthon nádorispánra. – Ha fogadta Endre király az
apjának, hogy elmegy szerecsent ölni; hát csak menjen, én nem
tartóztatom, – én nem fogadtam az apámnak semmit; én itthon maradok.
– Istentelen pogány beszéd! kiálta fel elszörnyedve Zenobius.