volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint
2000 forint «Toleráncztaxát» fizetett a királynak. – Mikor a nagy
Savojai Jenő herczeg a temesvári capitulátió feltételeit aláirta, a
midőn a «kuruczok»-ról csak ily megvetőleg nyilatkozék: «la canaglia pou
andare, dove vuole» (a söpredék mehet, a merre akar), addig a «czigány
nemzet»-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Később
szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes.
A czigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna
el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni: – fölvesz
minden tréfát, gorombaságot. A mi olyan munka, hogy senkinek sem
tetszik, az mind a czigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. A kinek a
határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképen pedig mind
valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban s
megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány
szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy
az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.
Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkai Jónás. Nemcsak Szaffi miatt:
ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. – Most
azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött czigányhadból egy falúra
való népet s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok
között, a hol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak,
kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, a mitől kormos lesz
az embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa czigányokból;
fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utczán
végig folyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik fel a
nehéz pőrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllő és
kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogató-helye.
Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók
kemenczéje körül, s valahányszor érczet ömlesztettek, el nem maradt
onnan.
Ezt a vasverő falut hívták Czigándiának.
Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá: mintha közülök való volna. Jó
földesuruk volt, s védelmezte őket az «urak» ellen. A ki valami csinyt
követett el: nem hivatta fel a compánia uriszékre, tömlöczbe sem
csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett
rá: azzal megelégedett. Holmi malaczlopásért szót sem tett; mintha észre
se venné.
Volt ennek a czigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a
haja és szakálla, mint a gyapju, a képe pedig meg olyan fekete mint a
kordován. Ez ismerte a Czafrinka czigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat
beszélt felőle Jónásnak. Azt volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg
vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ő neki kellett a kínzó
eszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára
vallott a Czafrinka, a mit csak az urak kérdeztek tőle, Hogy ő volt a
boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláirt
szerződésben, hogy az ördögtől lett megkeresztelve s akkor Ololorum
nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon
szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a
szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké s úgy gurult végig
az utczán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha
kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre;
marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket
föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az
áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, a mikor
kinozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mint csinált a
botsinkai plébánusnak a kanalaival? Miért hozta el azokat neki az úrfi a
pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.
Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ő
csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett
halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.
Ezt a férgét a lelkének soha sem is birta elaltatni. Valahányszor
Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe,
a ki neki megjövendölte, hogy a felesége mennyekzői éjszakáján meg fogja
álmodni az ő elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett
a jutalma érte a jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.
Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább
kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem
telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek, finom arany
kösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor
Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka
körül.
– Nem kellenek én nekem ezek a kincsek, suttogja Szaffi szomorúan. Az én
kincsem nincs még a föld alul kiásva.
– Mi az a te kincsed?
– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.
– Anyádtól maradt rád?
– Bár maradt volna!
Jónás aztán megint elbarangolt czigány telepére, bámulni éjente a
kohóból ömlő izzó érczzuhatagokat; s az alatt újra meg újra elmeséltette
magának a Czafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja,
hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a vajda nem tudott
semmi kincsről. A mi mindenféle babonás czókmókja volt a boszorkánynak,
azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.
Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi lett,
mikor megégették a Czafrinkát?
«Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt
elásták az akasztófa tövébe.»
Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!
– Tudod te, hogy hová lett elásva?
– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.
– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el
akarom onnan hozni.
– De ki vezet oda?
– Bizony te!
– De én nagyon félek.
– Mitől?
– Az ördögtől meg a hóhértól.
– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.
– Ha meglátnak, megfognak!
– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!
– Én nem bánom uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged visz el:
rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.
– Hát akkor mit félsz tőle?
Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végződött.
Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is
igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a
jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt
maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az
Öthalom tetejéről.
Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék czigánylegényt a
javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Czigándiából Szegednek.
Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, a mi a régi térségeken így
van megnevezve: «Morast, über den nicht durchzukommen ist.» (Mocsár,
melyen nem lehet áthatolni.) – A czigány meg a czigánynak a lova
keresztül gázolt rajta. A hol a mocsár elvégződött, ott kezdődött a
bozót, s azután a rengeteg erdő, a mit nem lakott más, csak rőtvad,
vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt
egy-egy halásztelep sűrű tövissel körül sövényelve a dúvadak ellen. A ki
lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van
kigyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, a honnan Szeged
sánczait, meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát
messzire meglátni.
Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal kialudták
magukat, felváltva az őrtállókat, a kiknek embertől nem, de a
csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.
Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté a jöttét
az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a
bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég behúzódott.
– Siessünk át a tulsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég! mondá az
öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő ördög, neki
vágtattak a Tiszának s átúsztattak rajta.
Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.
Jónás egy szálas jegenyefa-csoportig vezette a lovas kisérőit; ott a
legényeket hátra hagyva, maga egyedül, az öreg vajdával neki vágtatott
az Öthalomnak.
A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér
épület. Szép kis korona! A vesztőhely.
Oda kellett tartaniok.
A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged
városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de
úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre
jött.
Csülökig ért a futóhomok a lónak s a szél is szembefútt.
Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a
felhők között csalhatatlan előhirnöke volt a jégesőnek.
– Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.
– Szép kis menedék mondhatom! Az akasztófa alá.
Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.
Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, a mit egymást eltemető nemzedékek
hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből készültek mai
időkben a föltámadt Szeged körtöltései, felemelt utczái. A földvágó kapa
ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos
vitézeket, egész a legalul fekvő kőfejszés kelta harczosokig; hegyes
fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmult nemzeteket. Legfelül a
vesztőhely. Valamennyi dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és
boszorkányok megátkozott maradványai.
A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa volt,
vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon
vaskampó meredt még elő. Néha napján a szél minden kampók, de még a
vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben tánczoló alakokat.
Most épen csak egy libegett ott magában.
Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott
összebékózták, hogy el ne fussanak.
– Keressük meg azt a helyet. Mondá Jónás a vajdának.
Az öreg czigánynak a foga vaczogott féltében: «amáró dáde!» mormogá
magában a czigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első mondásnál
tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.
– Siessünk! a míg a jó idő tart!
– Jó az ördögöknek!
– Látod-e már azt a jegyet?
– Hogy ne látnám? ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy
tiz küllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: a hol
a lábad alatt döng a föld; ott van a Czafrinka a vasládában.
Épen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a
kinyuló fogason.
– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.
– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!
– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a
másvilágon, ha te nem jösz velem?
Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, a hol az döngött a lába
alatt s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földből,
vérszemet kapott s neki állt segíteni.
De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű égzengés egy
perczig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső kerepelése végig
az avaron: igazi ítéletidő volt. A sirbontókat védte a magas fal, a
jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejeiket.
– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints! dörmögé
magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, a mivel a
gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva az alatt gyöngéden:
«ásd a répát ásd, ásd!»
Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.
– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.
– Jaj, de nehéz; a lidércz ül rajta. Nem tudsz uram valami diák mondást?
– Dehogy nem: «Ásáte, Kapáte». No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az a láda?
– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.
– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.
Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla épen oda
csapott le recsegve, süstörögve a vesztőhelyre! mintha az egész faltömeg
tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több
helyen lecsapva s aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon,
veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló
vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett,
reszketett a rászakadó ég csapása alatt.
– No ez-e az a láda? sürgeté Jónás a vajdát.
De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.
Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamint
odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a
rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda nyakába.
– Jaháj! ordított az öreg dádé; engem már visznek.
– Nye bojsza! Biztatá Jónás úrfi. Nem bánt az már senkit. Nem látod,
hogy a keresztfiad, a kit tegnapelőtt akasztottak fel lólopásért. Gyere,
temessük el ebbe az üres verembe.
A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, a ki a
nyakára vetette magát.
Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes
ágyba, a miből a Czafrinkát kivették.
A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.
A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.
– Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!
A zivatar elvonúlt dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezőt. A messze
síkság fehérlett a jégtől, a miben csülökig gázoltak a lovak.
Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember,
a csikós, a gulyás s meglátta azt a két fekete alakot végig ügetni
lóháton a jégtől fehér mezőn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy
az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig jött,
vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben
emberi teremtéssel találkozott volna, a czigányok ki nem beszélik azt.
Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.
Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arcza, keze tele töviskarmolástól
lépett be hozzája.
– Tudod-e, hol jártam? ott voltam, a hol a te felásatlan kincseid vannak
rejtve. Felvertem: elhoztam.
Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az
asztalra.
Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára s két gyönge karjával
kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: «óh anyám! Te drága, kedves anyám!»
s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.
– Ez volt-e a kincsed, a mi után sóhajtoztál? kérdé tőle Jónás.
Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban
annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsőülés
sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.
– Most hát boldog vagy már? kérdé tőle Jónás, az ölébe vonva.
– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha
azt is betöltenéd? ugy-e hogy megteszed? ugy-e hogy nem tagadod meg?
S olyan hizelkedve czirogatta össze Jónásnak az arczát, hogy az egész
engedelmessé lágyulva mondá neki:
– Ugyan mit kérhetnél te én tőlem, a mit én te tőled meg tudnék tagadni?
– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az
én feltalált kincsemet olyan helyre, a hol az ilyen kincsek állnak.
Neked van egy nagy pompás családi sirboltod, a hol fényes nevű ősapád,
anyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd
rejthessem el én is oda, a kit úgy szerettem, a szegény czigányasszonyt:
a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de a ki nekem édes szülőm
volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csufolnak ki
érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét.
Szentelt viz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. –
Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.
Jónás pedig mogorva ránczokba szedte a homlokát s azt mondá Szaffinak:
– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én
fényes őseim közé az elitélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvő,
aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek közé egy névtelen puszta
követ be nem hagyok állítani, a minek a háta mögé szégyen, gyalázat van
rejtve. – Hanem azt kivánom, hogy ezek a hamvak, a miket te kincseidnek
neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan itélet szennyétől;
arról a névről, a mihez te azt a szót kötöd: «édes anyám», a szenny le
legyen mosva. Igen, azt kivánom, hogy fényes gyászkiséret mellett,
fáklyákkal, czímerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e
hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márvány-kő álljon a fölött, arany
betűkkel, a mik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes
ősök sorában. Ezt fogom megtenni.
Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.
– De hogy tudod te ezt megtenni? kérdezé remegve a kéjtől, a gyönyörtől.
– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzá kezdek. Lehet, hogy egy évig nem
látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, a
mit mondtam. – Addig ápold kis gyermekeinket.
FIAT VOLUNTAS TUA.
(Legyen meg a te akaratod.)
Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a
császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve,
hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus,
bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.
A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy «vitam et
sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam non…»[2] A lelkesedést tett
követte, hadseregek támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a
hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.
Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok
következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja
meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.
Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember
«czigány-báró»-nak nevezi.
Volt valami jussa hozzá.
Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek, a
kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is
mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy
czigányleány a felesége.)
«Czigány!»
Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a
nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is. A
mely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a czigányra
bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják: «nem szereti
czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt
hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal czimboráz. Ha ütik, nem szabad
neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.
Hát még «czigány-báró»-nak neveztetni!
A czigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között.
(Minthogy «a bárónál kezdődik az ember», annálfogva felülről lefelé ő
nála is végződik.)
Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt
gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét
a czigány névnek – csak azért is.
Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven czigánylegényt a
javából, a kik legjobban meg tudták ülni a lovat szőrén: azoknak
csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte
őket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel
őket a nemesi táborba.
Ezzel is megjárta, mert a mint bemutatta a csapatját a büszke
generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:
– Itt most nincs foltozni való vasfazék.
Azzal hátra küldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust
rendeltek melléjük, a ki a tiz körmükre vigyázzon.
Jónás abban az egyben csakugyan czigány természetű volt, hogy a
gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vaczkort,
csepü közé, a míg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna
egy szál kardra a generálist.
Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!
Csak egyszer nagy ütközet legyen!
Az is megjött.
Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett
szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében
csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A czigány csak
olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor
aztán megmutatja, hogy mit tud?
Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet után:
«Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértől!»
Ez bizony mondatlan maradt, – Botsinkay czigány dandárja össze sem mérte
a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb
szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a
császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay czigányjai aztán neki
gyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat
ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani
a csatatérre.
– Hát van-e már foltozni való vasfazék? kérdezé e hasznos műtét után
Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő boszúállása.
A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a
csapatjának hivatalos czímet adott: «tábori kovács dandár»-nak nevezte.
Jónást pedig megtette «főstrázsamesternek» ennél a csapatnál.
Hű szolgálataiért hivatalosan is czigánybáró lett a neve.
Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt
a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovirozza a bőrébe.
S nem haragudott érte!
Eszébe jutott Szaffi odahaza, – meg az a két kormos purdé!
Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, a milyen nincs senkinek
a világon, csak a czigány gyerekeknek!
Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.
Botsinkay Jónás egy szép napon meghivást kapott Bécsbe. Rögtön
felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, czifra kisérettel.
Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott,
hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások előtt.
A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva az
udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképen mivelhogy mindenki
azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte megvallani
senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a czigány Szaffit.
A királynő csakhamar bárói czímmel ruházta őt fel és ezredesi ranggal,
annál a huszárcsapatnál, a melyet Jónás saját költségén szerelt fel, s a
melynek az élén aztán egy kis hadi csete-patéban is résztvett s ott elég
vitézül viselte magát.
Hanem, valljuk meg az igazat hogy nem érezte ő magát jól sem az udvari
fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a szíve.
Megjött már a báróság is, a mikor épen nem is cserkészett rá, de mikor
már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy
csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden
dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban,
a hol a Szaffi varrja a kis fiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor
valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.
Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál,
hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar
családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet előkelőit, a
mi csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. – Az
ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz a mi a
tánczot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt
eltanulja, nem csak ilyen tánczokat tanult ő, hanem hegyével fölfelé
állított kardok között, égő gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb
franczia kontratáncz sem került neki nagy fejtörésbe.
De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, a
hol neki is részt kellett venni a colonneban úgy elbámészkodott, hogy
minden figurát elrontott; s a tánczosnéját olyan méregbe hozta, hogy az
utoljára a legyezőjével a vállára csapott s megdorgálta, hogy mit
ügyetlenkedik.
Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes
párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori imádottjához,
Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arczfesték, a
puderezett hajépítmény, a szépség-flastromok némi idegenséget
kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor ő rá nézett,
hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az valósággal, ezekbe a
szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a
párduczszemek!