ellen: a mi parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot körül hordatja
a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni és táborba szállni.
– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely tartozom az
országom határát védelmezni köröskörül mindenféle ellenség ellen. Meg is
teszem. Hozza ide Endre király az ellenséget; közé vágok: nem ugrok
előle a Marosba; de én ellenséget keresni nem megyek a világ végére; a
ki én nekem semmit sem vétett.
– Istentelen! Hát a kik a Krisztus sirját tapostatják lovaikkal!
– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a sirban.
– A kik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborut.
– Én azt tanultam, hogy a Krisztus visszadugta Szent Péternek a kardját
a hüvelyébe s azt mondta, hogy ő miatta ne verekedjenek. Én Szent
Péterrel tartok.
– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az embert
égetni a székelyeknek.
– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! mert ha megharagszom, székelyebb
leszek valamennyiteknél s kitüzöm az őshit zászlaját a váramra s behozom
a lóáldozatot és leszek inkább pogány, de még sem megyek.
De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt mondták,
egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek semmi keresetük
Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, a honnan jött s mondja
meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak, táborban, s ha ellenséget
kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják őket kivinni, arra azt felelik,
hogy «ma nem!»
Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben mondva, minden
szitkozódási tehetségét, hogy a székely harczosokat jobb erkölcsökre
birja. De hasztalan volt minden erőltetése, a székely inkább hagyta
magát a Hopczihér ördöggel fölétetni, mintsem hogy háztűzhelyétől
megváljon és olyan messze földre elmenjen, a mely kelet felé fekszik, és
mégis napnyugot felé kell elindulni és menni, menni holdujságtól
holdfogytáig, a mig az ember egy olyan tengerre talál, a melyiken hajók
vannak, a mik aztán megint tovább szállítják. S a víznek nincsen
gerendája.
De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen nagy buzgó
keresztyén lett belőle? holott mind ez ideig idehaza úgy ismerték, mint
félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem győztek rá panaszkodni
világi magaviselete miatt? ő maga azt állítá, hogy Zoérárd vértanu
sirkövének az érintése idézte elő nála ezt a nagy változást, a mit
azonban mink korán se higyjünk el. Hiszen majd «a holt tyúk is
kikaparja!»
Annyi bizonyos, hogy a szentföldre való kirándulás még a boszniai
hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az ötödik keresztes
háboru akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, a nélkül, hogy abban
Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más nemzetek százezernyi
számmal vérzettek el a siriai pusztákon, a bethlehemi, jeruzsálemi
sziklasivatagok völgyeiben. Francziának, angolnak, németnek mind elég
volt már a dicsőségből, csak a magyarnak nem volt még benne része. Ez
pedig nehezen volt megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem
tartja magát érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére, Könyves Kálmán
okos ember volt, Vak Béla nem látott, az utána következő királyok
mindegyike, mikor valami nyavalya utólérte, fogadást tett, hogy elmegy a
szent földre, ha azután belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára
maradt, az megint elhuzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek sem
volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre királynak
körmére égett a tapló! Most vagy soha! parancsolák neki Rómából, rá
kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint a mikor a kutyát bottal
kergetik a nyúl után.
A székelyek, a kik még akkor csak alig keveredtek ki az ős napimádó
vallásból, s csak a régi hunnus irásjegyeiket használták, nem is igen
könnyen voltak fellovalhatók a szaraczénok elleni hadjáratra, de még
sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a szászok, a kik csak nem rég
kerültek ide ebbe a boldog országba, s a privilegiumaikat semmiképen sem
akarták elhagyni, olyan helyre törekedvén, a hol azok nincsenek
kihirdetve.
Brüniszkáld gróf még a mellett magas míveltségű előkelő lovag vala a
maga nemzetében, a ki a többi kortársak közül egy fejjel kiemelkedett,
nevelését az anyjának köszönheté, ki thüringiai grófné volt, s
ennélfogva, bár irni nem tudott is, de olvasni igen jól tudott, s meg
tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van minuskel, és melyik
majuskel irással szerkesztve?
És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, a ki a latin
alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta, hogy melyik az
első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű munkája volt vele, a
mikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.
– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter
Chartuicius legendáját a szent Gellért püspök vértanúról: a mit én
Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú, mikor
még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni
Palestinába a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs Rasina
(hallottad hirét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki: «ugyan minek
mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak, meg a szaraczénoknak
hirdesd az igét, a kik még az apostoloknak a szavát sem vették be? Ha
pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden tudományoddal együtt a
tengerbe veszesz, mert nem vagy te Jónás próféta, hogy a czethal
gyomrában három napig maradhass. Azt mondom én neked, hogy ha te a
hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül akarod megszabadítani, ne
lódulj el olyan messzire: gyere ide a magyarokhoz, térítsd meg azokat az
istentelen pogányságból, ne búsulj semmit, azok is olyan jól agyon
tudnak téged verni, mint a zsidók és a szaraczénok.» Ezt mondta szent
Gellértnek Rasina apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha
pogányokat akarsz megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj,
itt vannak az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert
én ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem
tapasztaltam!
Páter Zenobius szót fogadott az aranyszáju ifjúnak s elment az egész
zarándok csapatjával együtt a szászföldre: majd meglássuk, hogy lesz-e
benne köszönet?
Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s áldomást
ivott a székely hadnagyokkal, a kik között igen nagy leve az ő
becsülete: a miért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.
II.
Nem sokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a Maros
mentében bevonult a szászföldre, történt az az Isten csudája a földön,
hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak kiütött a zenebona.
Még pedig ezt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, a kiktől az ilyen
bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű gyermekek.
Előtámadt a hátszegvidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se atyját se
anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az Isten fia.
Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy ő neki a Jézus megjelent
álmában s megbizta, hogy vezesse az utolsó keresztes tábort a szent
földre: a pogányoktól megfertőztetett sirjának visszavívására. A mi
addig annyi pánczélos lovagnak, faltörő gépekkel, nem sikerült, a
hitetlenek várait bevenni: végre sikerülni fog azoknak, a kikről azt
mondta az idvezítő: «ilyeneké a mennyeknek országa!» Gyermekek fogják a
szent földet visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy
ágakból kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a
pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze a
megdönthetlen erősségek falai!
Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki
áldozatául. A felnőttek járhatnak, kelhetnek miatta, meg nem lepi őket,
csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész szászföldön
el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hét esztendőstől a tizenháromig
terjedő életkor nemzedéke faluszerte, városokban egyszerre mind
fölkerekedett, megszökött a szülői háztól s futott ki az erdőre,
Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát fölkeresni. Táborrá, sereggé
szaporodott fel a számuk, neki zúdultak énekelve, imádkozva, végig az
egész királyföldön, s mindenütt magukkal sodorták a kis apró
gyermektársakat. Mindegy volt: fiú, vagy leány? ment velük az egész
nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő, mező
visszhangzott a harczi rivallásuktól. A vezérük Hinczó ismert egy
csillagot az égen, bizonyosan a szent földre vezet, annak a nyomán
akarta elvinni az egész seregét.
Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak tudta nélkül, arra bizton
tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, a miket a
gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik völgyből a
másikba, mig a számuk ezerekre nőtt fel, s valamennyit megáldotta és
bűnbocsánatot osztott nekik s fogadást tétetett velük, hogy a szent
sirért életüket föláldozzák.
Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt egy
dénár úti költség sem, a mivel Palestináig menjenek. Apjaik, anyjaik
odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem birtak velük:
úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. «Hová akartok menni annyi
tengeren keresztül?»
Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. «Ne féljetek! Ebben
az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a másik éjjel
fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd, hogy minden tenger
kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal kelünk át a tengerek
fenekén.»
Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is bizonyította.
A szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk, leányok mind
tódultak seregestül Hinczó proféta, meg Zenobius után, s a míg az
erdélyi részeken huzódtak keresztül, addig volt is nekik mit enni, mert
a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi ártatlan poronty rakásra
hulljon az éhségtől, mint a fürjek a pusztában.
Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra nem
ragadt el ez a kórság, mind csak a szász csemetéket ragadta magával: a
mint hogy a német fajta a leghajlandóbb a rajongásra; talán az is
előmozdította a nagy zenebonát, hogy a szászok földje már határos a
patarénokéval: az pedig ravasz egy czinczár fajta! Kis-Ázsiából ide
keveredett kupecz-nemzet. Csunya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő
szerzet. Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az
volt a megtorlása, hogy az elkövetője piaczon rabszolgául eladassék, a
szomszéd Ráczországban pedig el sem lehettek a nélkül. Ezt a vásárt a
patarénusok közvetítették. (Csunya kereset volt.) Hát ez a sok
lélek-kalmár, a mint ezt a gyerekribilliót megórrontotta: egyszerre
odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok hazug
beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, a mik rájuk
várnak, osztogattak nekik czifra csecsebecséket, a nagyobbacska
leányoknak még öltözetet is, igértek nekik czifra palotákat, aranyalmás
kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan bolond, a mit el nem hisz a nép,
a mikor még gyermek, s a gyermek, a mikor még nép? A czudar kufárok
pedig abban sántikáltak, hogy rakhassák csak egyszer hajóra ezt az
ártatlan vitézlő hadat, majd elviszik ők azt, nem sajnálják az
útiköltséget, Marokkóba, meg Tunisba. S ott eladják őket a
hitetleneknek.
De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes barátok
az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő? ez a kérdés csakugyan
nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az istenfélő hitét. Hát biz az
akkori pápa azt mondta erre a gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú
jelenség, de nem tehet felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken,
hogy a gyermekek ébrednek fel, mivel hogy az apák alusznak.
Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.
Már csaknem hogy letelt az egész hónap, a mióta a véres kard
körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az egy
hónapi eleség ugyan fogytán is volt s ha napjára újat nem küld a király:
másnap már ugyan hült helyét találja itt a tábornak. Ekkor megérkezik
Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok már valami hatezeren. Némelyik
fiú még maga meg sem tudta kötni a bocskor szíját, s a kis leányoknak
azóta senki sem fonta be a haját, a mióta az anyjuktól elszöktek. A
Maros partján vonultak végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a
jó fedett dobogó hidon átjöhessenek Maros-Portusnál, a mit a szászok
építettek nagy tudománynyal meg kellett állapodniok, mert ott
Brüniszkáld őrizte az átjárást.
A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát, a
szamaráról meg a veres csuklyájáról s tréfásan enyelegve kiálta át
hozzá: «ejnye te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél! Talán biz
bérmálni viszed őket?
– Viszem őket a szent sírt visszavívni! kiáltá vissza Zenobius. Bocsásd
a szent tábort a Hidon keresztül!
Brüniszkáld felkaczagott nagy hahotával.
– Átbocsátom biz én, csak dalolják el elébb a hidjáró nótát:
«Ereszszetek jó révészek!» «Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap itt
jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!» «Arany
kulcscsal koczogtatjuk, Mégis megcsináljuk!» «Hidnak is van váma!» «De
micsoda váma?» «Egy kemencze kalács, s egy szép leány!» «Bújj! bújj
bokrostul, bokron innen által!» «Vagyok bátor jó vitéz, megyek hidon
által!» No hát lássuk azokat a bátor vitézeket!
– Majd mingyárt meglátod őket! kiálta vissza Zenobius s azzal a
gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az
körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a hidon.
Az egyik vezéri alak pásztorfiú öltözetet viselt, kifelé fordított szőrü
ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak látszott, a másik
leánykának, valamikor himzett, de az út viszontagságaitól most már
lerongyollott öltözet volt rajtuk, s azon fölül durva darócz kámzsa,
mely az orczáikat is eltakarta. A lábujjaik kinéztek már az elszakadt
csizmából.
Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy tele
volt koldusdióval a haja meg a ködmöne.
Alacsony termetü kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis úgy
nézett el égfelé forgatott szemeivel az óriás Brüniszkáld feje fölött,
mintha az állna ő alatta.
– Na öcsém, kiálta rá Brüniszkáld; hát te kinek a juhászbojtárja vagy?
A büszke mezitlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a lovagnak
rögtönözve.
– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, a kinek a száma
hatezerhatszázhatvanhat.
– No ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket legeltetni, ha
lehetne?
– Viszem őket a szent földre, visszafoglalni a Kanahánt a pogányoktól és
a zsidóktól.
– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?
– Az, a ki a «három királyokat» a csillag által elvezette Bethlehembe:
minket is elvezet az által.
– Hát aztán mit esztek odáig?
– Az, a ki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket még
inkább meg fog segíteni.
– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, a miket útban találtok?
– Az, a ki a zsidók előtt kétfelé választotta a veres tengert, mint egy
kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, mi értünk még sokkal
inkább meg fogja tenni ezt a csudát.
Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen áll a
lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni.
Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy, mivel
fogtok megverekedni? hiszen fegyveretek sincs.
– Az, a kinek a nevével Szent Dávid, a ki pedig csak zsidó volt,
legyőzte az óriás Góliáthot egy parittyával: minket is győzelemre fog
vezetni! Az, a ki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi énekünkre
még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a szüzek, miként
hajdan: «megverte Saul az ezerét; Dávid pedig a tízezerét!» «Megverte
Bouillon az ezerét, Hinczó pedig a tízezerét!»
De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.
– Óh te békából keletkezett füzfapróféta! a ki irgalma van az apádnak!
Elszaladj innen előlem mindgyárt, mert kapom a kopjámnak a boldogabb
végét s úgy kiverem vele a hátadból az egész prófétaságodat, hogy még
mikor akasztani visznek is, a szádban lesz az ize!
S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy a mit
igért, azt meg is teszi.
Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre rákiáltott:
megállj! s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge kezével Brüniszkáld
hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya hátraesett a fejükről s
arczukat kimutatta.
A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér bőrü két
úri gyermekek valának.
De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt kopja,
mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az astronomus
varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis
testvérére ismert a növendék gyermekekben.
– Vilibáld! Lenóra! hebegé ijedve, s nem akart hinni a szemeinek,
odarántotta őket magához s szétrántotta a kámzsáikat, hogy jobban
megláthassa őket. Ugyanaz a himzett wammsz volt a fiucskán, ugyanaz a
virágos rokolya a leánykán, a mit még az anyjuk készített a számukra,
csakhogy már ágtól, bozóttól megtépve, sárral bepiszkolva.
Aztán mind a két gyermek épen olyan ég felé forgatott szemekkel állt
eléje, az ajkaik beszédközben épen úgy tajtékzottak a szent
lelkesedéstől, mint a vezérüké.
– Hát ti hogy kerültök ezek közé?
– A názáretbeli király hív bennünket magához, felelt rá a fiucska, nem a
bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.
– Eredj! Te mindig vad, szilaj ficzkó voltál. Sokszor megvertelek, mikor
az anyádat megkeserítetted. De te! Te Lenóra! Te szelid kis gili
madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy engemet el akarsz
hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon keresztül, mikor az
erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a rózsáról elébb, mikor
neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid az uti göröngytől! Te! Az
édes anyánk szívbeli bubája! Hát te hová indultál?
A lányka szívére tette a két kezét s felsóhajtott.
Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.
– A leány elhagyja az ő atyját és anyját s követi az ő jegyesét.
– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!
A leány felmutatott az égre:
– Oda fenn! A názáretbeli király.
Brüniszkáld elkezdett e szóra sirni! de úgy sirni, a hogy az oroszlán
tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére s úgy kapta nyalábra a két
haszontalan kis nyáladék gyermeket, s felordított az égre, pogány bolond
beszéddel.
– Óh te Uram Jézus Krisztus! Hát miért választod te ki magadnak ezt a
két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól: Isten vagy,
tudnod kell, hogy ennek a gyenge csemetének szaraczén vasa sem kell; a
szél is megöli, meg a forró nap a pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen
tehetetlen árvák halálából? Mért szállta meg őket a te szent lelked?
Hiszen ha megtetszettek a te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy
hozzád jussanak, vedd el rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai
számosak, olyan a gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall
és lehull. Inkább, ha kivánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd
fel magadhoz: de pogány rablánczára, török satrafák prédájára az én két
kölykem nem adom.
Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira s úgy szorítá őket
egymáshoz, hogy meg sem moczczanhattak, azzal neki rohant velük a
Marosnak, hogy most mingyárt belehajítja őket.
Meg is tette volna, ha utját nem állják. A zarándokokon ugyan keresztül
rontott könnyen: egyiket jobbra, másikat balra rugta fel, hanem a parton
utólérte a süve, Lebée László, s annak a markából nem olyan könnyen
szabadíthatta ki a gallérját.
– Légy hát Istennel! kiálta rá László. Csak nem akarod a két véredet a
Marosba fojtani?
– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.
– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mingyárt a vastag végin fogni a
dolgot. Hátha másképen is megy.
– Hogyan menne?
– Hátha ez a kan-barát[3] megteszi azt, hogy a hogy elhozta őket, úgy
vissza is viszi.
Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet Lebée László; hát
tegyünk úgy, a hogy te jobbnak látod.
De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony sokkal
jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a vízbe, s utána a
többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem tette meg?
Hát aztán csak letette az öcscsét is, meg a hugát is az öléből, de azért
nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és Lebée Lászlóval
a zarándokok generálisához.
– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan gyermeket a
mészárszékre hurczolni? Te országos hentes!
– Szebb szavakkal illesd! sugá neki Lebée László, mert különben nem áll
kötélnek.
– Én nem hurczolom őket – mondá Zenobius. Ők visznek engem. Őket pedig
viszi az Urnak a lelke.
– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál! Add
vissza őket az anyjaiknak, a kiktől elragadtad.
– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én lelkem, de
ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen harczolni fognak,
s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket senki más, mint a
szentséges pápa.
– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta a
fejedet.
– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Urnak lelke az apák álnokságának
megbüntetéseül szállotta meg a gyermekeket, annálfogva, mihelyt az apák
és bátyák konoksága megszünik, azonnal elmulik a gyermekekről is ez a
mennybeli szellet.
– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények magunk
elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket, meg a hugainkat békén
visszaviszed a házi tüzhelyeinkhez.
– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő vállaikról!
– No hát én elveszem a magam keresztjét, mondá Brüniszkáld, leszakítva a
kis huga válláról a vörös keresztet s a saját palástjára tüzve.
– Hozsánna! hozsánna! kiálta föl erre Zenobius. Áldott legyen az Ur, a
ki ezt a csodát mivelte!
Utána zengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is.
De nem úgy a gyermekhad.
A mint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik itten az ő
bőrükre, azaz, hogy annak a megmentésére, felugrott egy hidkarfára s
onnan kezdett el a társainak prédikálni.
– Testvéreim az Urban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a hitetlenek
ellen harczolni fogunk. Ettől minket senki fel nem oldoz. A ki hisz, az
követ engem. Az Ur, a ki Mózest átvitte a veres tengeren, minket is
átvisz száraz lábbal a Maroson.
S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind utána.
Brüniszkáld csak alig birta elkapni a két kis testvérét, hogy azok is
Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.
A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a többi
kiuszott szerencsésen a tulsó partra, s ott azután a gyermektáborba
megérkezve, tele lármázták a kis világot azzal a csodával, hogy ők
száraz lábbal jöttek át a széles folyóvizen; a mitől ott még nagyobbra
nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat lobogtatták, ezernyi botokat
emeltek az ég felé; s a parton alá s fel proczesszióztak, így tüntetve
fogadásuk mellett.
– Hallod-e barát; ezek nem fogadnak szót te neked, nem akarnak
visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.
– Csak te a magad vitézeiről felelj, szólt Zenobius, én az enyéimet majd
megtérítem. A mikor ti indultok előre, ők indulni fognak hátrafelé. Ezt
fogadom a szent dárdára, melylyel a megváltót átszegezték; s melyet te
neked kell feltalálnod a szent földön, hős Brüniszkáld lovag.
Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy
visszaviszi őket az anyjuk házához.
– No hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.