találta volna meg.
Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a miről a hal
gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.
Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait kinyissák,
nem marad ő itt addig.
A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel
ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a távolság. Mi az neki?
Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! – Előre
ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit s aztán a szoba
hátuljából neki szaladva, egy ugrással fentermett az ablak párkányán, a
másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan
áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott
le a derekán; nem marjult ki semmi porczikája.
Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót.
Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind
elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta,
felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre
szökött el?
Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld határnak, a
miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve,
hogy nagy falu van ottan!
Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!
Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál
kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.
A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.
Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a
Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.
Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna
vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor
alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül
fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit
takarta a borzas haj.
A bizony Szaffi volt.
Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.
– Hej Szaffi, itthon van az anyád?
A göngyöleg meg sem mozdult.
Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre
felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy
kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt
az arczába.
– Itthon van anyád?
– Nincsen.
– Mikor jön meg?
– Soha sem.
– Hát hova ment?
– A pokolba.
– Hogyan ment oda?
– Megégették.
– Kicsoda?
– Az urak.
– De hát miért?
– Azért, mert boszorkány volt.
– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.
– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt
követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő
asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk
felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy
keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te
a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment
Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka
czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent,
boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két
ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára,
borsószalmára tették, megégették.
– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?
Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve
az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó
hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak
minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s
akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva
zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»
Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.
A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat
kendőjével.
– No ne sirj, ne jajgass!
– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is
vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen
úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is
boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el
ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a
boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát
lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak
veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az
útja?
Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.
– Dehogy mégy te a pokolba.
– De oda akarok menni, a hol az anyám van!
– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy
az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.
A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás
arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom
látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:
– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?
– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni.
Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas
czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz
az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz
én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra
született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük
egymást Szaffi!
A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült
már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két
kezén; tépte és harapta.
– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere
velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz
csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek
melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták
esküvőre vinni.
Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró
viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!
A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.
– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.
– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy
adj bennünket össze.
– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.
– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd
el!»
– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a
keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?
– Mind megfizetek érte.
– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst
kanalamat?
– Miféle két ezüst kanaladat?
– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.
– Ki mondja azt?
– A hugom. Ő látta.
– A hugod? Hisz az néma.
– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.
– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani
patronusod fiának a nevét beszennyezni?
– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az
asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.
– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én
nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?
– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.
– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked,
hová vannak rejtve?
Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét:
ott volt a két ezüst kanál.
– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem
azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime
tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy
szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két
hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már
most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy
hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is
elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak
más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.
A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.
– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax
vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot,
melyen bántottad a papot!»
– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz,
se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal,
annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára
küldöttél.
– No hát legyetek egymásé!
A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől,
összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával:
hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak
érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se
dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi
és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.
A MENYASSZONY ELSŐ ÁLMA.
Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az
anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság
bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis
vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg holmi
ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt
befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is
megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.
De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres
volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.
– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben
végig vezette a feleségét.
– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis leány
voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.
Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy alacsony
ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.
– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva az ajtó
márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus 17-én.»
– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi itten?
– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el.
Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.
Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan
örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel a szolgálattevő
dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török
szultán terített asztaláról a kész ebédet.
A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy
csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük sem mert
ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött ellenük.
– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.
Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. A
mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapuju
istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sirást,
czinczogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a
falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten
átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó
partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.
Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve,
meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott
fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom
illatos szamócza volt, most szedve a kertből, s kitálalva
szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az volt a
menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan egyesítve volt a
világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és liktáriumokból készült,
s ezt is odaszámítva mégis csak külömb mennyekzői vacsorája volt
Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is
drágább volt még a hires Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai
bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond,
a ki megkivánta.)
Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.
Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid hizelgéssel
Jónást, a miért az nem is haragudott.
– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?
– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján álmodni
fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám.
No hát mit álmodtál?
– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém,
aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra támaszkodva,
s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt,
hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te
vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd
meg jól, hogy tudjad a helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a
botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét
órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok
le két singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az
enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.
Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.
– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most
van az «érvágások» hónapja, a te születésed pedig a «hólyaghúzók»
hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz nap.
– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az ember
földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?
– Nekem nem.
– Nekem sem.
S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek,
csókolóztak.
Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat
napig: hanem kifogok az időn.»
– Hogyan fogsz ki?
– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára vetődik,
minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy
czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha ezt így folytatom
hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a
toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva?
– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.
S rögtön hozzá kezdtek.
Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis kifundálták,
ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a
gömb árnyéka delelni?
Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.
A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők
turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és
ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél
kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.
Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet
a fején a kosárral.
Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van
a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagy hamar
kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott beczepelni a
kastélyba.
Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok voltak.
Lehetett egy pár ezer rénes forint.
– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá Jónás.
– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga
lesz.
De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.
Ez bizony még nem nagy gazdagság.
– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád hagyott.
Monda Jónás.
– De én ezt mind te neked adom.
– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell lenni
az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én ások tovább.
Ezt csak tartsd meg te magadnak.
S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt
oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a «varázsnyil»
(Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által
valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint erre az üsttel tetézett
kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán tovább álljanak. Csak Jónás
úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.
Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a
kiásott földet, olyan mélyen lement.
Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi leesett a
mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.
De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította
a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porczikája.
Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.
A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott
hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a mi állt
egy tűzkőből meg egy aczélból. Azt, ha folyvást szikráztatta épen olyan
jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.
A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a
föld alatti sötétségben.
Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany
kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes
taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt
elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát. «Csak álom ne
volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony
álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi
kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomból, Szaffinál
megmarad az a kincs.
Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül átgázolt
Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele
tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.
Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új
birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni,
annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.
– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza, kérdezé
komázva.
– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban járok,
hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem
kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet, vizárkaimat
újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután a mennyi
asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind
munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész bánságban, hogy
ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell,
jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot,
igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára
annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harmincz társzekeret, azokat
én mind megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges
királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.
A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem
valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték
Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben
kaczagtak fölötte.
– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a vállára
csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy «Hallod-e
spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A
pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal kirakatom!» Hahaha!
Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán,
kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott
kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó
oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök fizettek hajdanában.
– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között
kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az
én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat
Mária Theresia, Rex Hungarorum.
– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi nevetők, s
Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a naptól fogva nem volt
okosabb ember a bánáti földes urak között Botsinkay Jónásnál.
Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és
tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek,
vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol tavaszszal a
békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény fütyörészett, az ekét
kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba
helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok
merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő
cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag
urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is
ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a min a
botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes
hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.
Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott
Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy;
egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.
Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura. Tudta
jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsufolnák érte,
hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött
felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.
Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült
mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni,
azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a
maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán
boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette
Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be
kettecskén az egész nagy dominiumot, a hol újra fel kezdett éledni a
hajdani paradicsomtájék.
– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás Szaffinak.
– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az asszony.
… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint
asszony-e már, vagy csak leány?
A SZAFFI KINCSEI.
A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy. A
bánsági főparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás uraságot (nem
«urfit» többé) s az összegyült tisztikar előtt tudatá vele, hogy
dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett
érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett
őt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó
lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött statutumokat. Az utóbbiakból
megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának
az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára
hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt
megkinálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói czímért folyamodik, az neki
menten megadatik.
Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes
tunikát a hermelin-prémes, földig érő zöld bársony palásttal, a mit elől
arany láncz csatol össze; hozzá feltette a hermelin kalapot, a rengő
kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.
Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta
az urát, alig tudott helyretérni a kaczagásból.
– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiojátékban a
Kajafás.
– Hát nem tetszem igy neked?
– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, a mibe
egyszer betakartál, – tudod, mikor az a nagy eső esett.
A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, a mivel
a Szaffit betakarta, igen.
Le is vetette a czifra jelmezt s eltette az almáriomba és nem gondolt rá
többet.
De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid kis
folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a gondja.
Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kivánt velök többet egy
tálból cseresznyét enni. – Szaffitól hallott sokat beszéltetni a
czigányokról; az érdekelte jobban.
Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem ismert
mást, csak a czigány nemzetet.