harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók
befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik! Hogy
nekem van-e?
Ez alatt a nagy henczegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy
lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak s a czifra
gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy mulatták
magukat az ő hallatlan nagy sulyokhajigálásán.
Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofáju
parasztgyereket tuszkol előre s uszogatja a hetvenkedő leánykérő úrra,
míg az csakugyan vérszemet kap s odamer hozzá sunnyogni, s mikor az
legjobban számlálgatja, hány arany bokálylyal, hány vert ezüst vederrel
bővelkedik az ő kincses háza, megrántja hátulról az öve kantárját s azt
mondja: «hallja kee!»
Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi tökmagzacskót, el
nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol látta ő ezt már valahol az
életben? de bizonyos, hogy látta.
Hát te neked mi kell?
A gyermek nagyot nyel s felszíja az orrát, s aztán belehuzza magát a
szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb biztosságban érezné
magát; s onnan kezd előbeszélni.
– Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai plébánus, hogy hát má
azt a két kanalat mikor adja vissza?
– Hát te micsoda bolond vagy? förmed reá Jónás, haragba hozva.
A rácz vendég urak előretaszigálták a sekrestyés fiút s biztaták, hogy
ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.
– Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három faluban
kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst kanálval? Csakhogy
rátaláltam. Adja keed vissza szépen!
Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripőkkel disputába
elegyedni s elbocsátó kézmozdulattal kisérve, ilyen választ adott neki:
– Csak eredj fiam vissza a tisztelendő úrhoz, és mondd meg neki, hogy én
semmiféle kanalát sem hozám el, a mivel ebédeltünk: ott vannak azok,
csak keresse, és rájuk fog találni.
A ministrans gyereknek azonban volt nagy bátorsága.
– Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el aztat!
Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi kebelében:
kikapá a légycsapót Loncsár úr kezéből, a mivel az az alkalmatlankodó
legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a ministrans fiut, a ki is
a püfölés elől ordítva szalada ki a szobából végig a folyosón, és ki a
kapuig, a meddig Jónás úrfi folyvást verte a hátát, neki pedig viszont
valamennyi agár és kopó kapkodott az inához, utána rugaszkodva.
Egészen elromlott vele a leánykérése.
Csak az a fácit maradt meg belőle, hogy ha leányt akar kapni, elébb
kerítsen magának egy báróságot.
Ezzel a válaszszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a szive
választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett ugyan a
házasságukba; de milyen «görög kalendárium»-ot gondolt ki hozzá
határidőnek: a nagy heczczet a ministrans gyerekkel el is hallgatta.
– Gondoljunk ki valamit, mondá Arzena. Nincs valami ismerősöd, a ki az
udvarnál bemutathatna?
– Ismerősöm? kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A botsinkai
pap? az nem válik be. A Czafrinka czigányasszony? Ez se lesz alkalmas.
Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok vagyunk. – Megkisértem!
Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától, lovat
nyergeltetett s neki indult a világnak, azzal a homályos szándékkal és
határozatlan képzelődéssel, hogy valjon hogyan lehetne, akár lesből,
akár cserkészetből egy báróságot lőni?
A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé. Délre el
is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem állhatta meg,
hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga leült addig a
garádra.
Hát egyszer lát a levegőben egy galambot repülni, a mit egy nagy kánya
üldöz. Rá ismert, hogy az postagalamb.
Volt neki valami titkos tudománya, hogy ha az ember valami sziszegő
fütyülést hallat, hát arra a légben repülő kezes galamb egyszerre
bukfenczet vet s oda száll le a csalogató ölébe. Sok galambot elcsízelt
ő ezzel a mesterséggel gyerek korában.
Most is sikerült. A hivogatott galamb egyszerre oda szállt le a légből
az ölébe: a kánya elkóriczált másfelé.
S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya alá egy
levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt czimezve.
Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét elolvasni nem
illik; kivált mikor le sincs pecsételve. Ő bizony felnyitotta.
De egyelőre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett bűnténynek; mert
az a levél németül vala irva; ezt az egy nyelvet pedig Jónás urfi nem
érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert nagyon kinozta a kiváncsiság;
elővette a tarsolyából az iró szerszámjait s az imádságos könyvének a
hátuljára betü szerint lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ő
ki valami módot, a mi által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet
megint oda köté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postának a
ragyogó szemeit, azzal felhajította a levegőbe, az szárnycsattogtatva
repült tovább.
A BÁRÓSÁG HÉTFÉLE PRÓBÁI.
Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az
időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a ráczok Hajduczisának
hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Uj néppel volt az
most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, a kiknek a császári
kormányzó kész házakat építtetett, bebutorozva, konyhaedényekkel
ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik házi állatokkal megtöltve (még
macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni
kellett. Ilyen «német csángónak» ugyan jó volt lenni.
A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a mulatságos
vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett s a báróné és a
báró egész a lépcsőtornáczig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.
Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás
öltözetű és fényes egyenruhájú urak és urhölgyek, kik között Jónás úrfi
az által tünt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz ő neki eddig
soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse,
a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap
kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál
otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, a hol még azt is
megbirálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a czipője csokra, s
hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak
alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt
a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, a ki jobban megtréfálhatja.
A méltóságos asszony e mellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté,
hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet foglalt a
diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ő
háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyencze volna.
A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, a
milyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister
Pumpernickel.
A kókler ezuttal keletindiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel,
hosszú palásttal, a mire a zodiacus jegyei voltak kihimezve. Horoscopot
csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori charlatánok módjára keverte
a beszédében a németet, francziát, olaszt, ráczot, még a magyart is.
Jónás urfi mindent értett belőle, csak a németet nem. Meister
Pumpernickel legelőször is az új vendéget kivánta varázstudományával
kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendőt mondott a
tenyereikből, kinek-kinek a saját tetszése szerint.
– Ah, signore Botsinkai, lo prego, geruhen sie a félkeztyűjét lehuzni a
kezéről.
Keztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze
olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett nézni. De ez a
gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá,
oda nyujtva a barna tenyerét a kóklernek: «magyar nemes nem szokta a
kezét keztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!»
A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.
Meister Pumpernickel végig huzgált az ujja hegyével az eléje nyujtott
tenyér vonásain s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt
belőle.
– Magának, chèr enfant, áll egy igen jó partie, una fata, a ki magát
éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de
padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.
Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ő
titkát ez a boszorkánymester, a mit ő még senkinek sem mondott el, csak
Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő idejövetelét?
Könnyenhivő és nyiltszivű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a
gratulátiót, a mi erre a jóslatra következik az úri társaság részéről,
egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis
faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje rögtön az egész
szerelmi történetét a vadonszép ráczleánnyal; egész odáig, hogy most már
nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, a
mit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. Ő bizony
nem tudja ennek a módját. De hát azért jött épen ide, hogy azok által, a
kik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.
– Nagyon jó helyre jött kegyelmed, monda a bárónő, intve a
körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne
rontsák a jó tréfát. Mi vagyunk a legjobb barátai, a kik bizonyára
mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert
a ki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni
majd az udvar előtt.
– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?
– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség,
negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség,
hetedszer a bölcsesség próbáit.
– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak birni?
– Ezt mind megkivánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a főfő
tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést osztják.
– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van
erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van:
hogyan, miképen lehet?
– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon hölgyet
mulattatja, azzal tánczol, annak udvarol, a ki legkevésbbé szép a
társaságban s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.
A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához
mind afféle hölgyeket válogatott össze, a kik vagy olyan régen lehettek
szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a
férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tőle
Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül
melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem
ugyan megjárta vele; mert Jónás urfi azt cselekedte, hogy felvette a
báróné legyezőjét s elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; a min
a többiek magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt
mérgében. Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!
– Halljuk hát a másodikat!
– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság, szólt
mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.
– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi
fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a
karikacsapás.
– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi
asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.
– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.
– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.
Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei
mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd nagy nevetés fog
támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.
– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami
fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, a
mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.
– Ennek is helyt állok valahogy.
– No most a negyedik próba: a nemesség.
– Az megvan.
– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a czímerében?
– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül üt.
– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását
bebizonyítsa.
– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak
hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?
– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az
udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a
menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.
De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon savanyú
alma!»
– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak bizza
reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel
való vívásra.
– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!
– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint
kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség
szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet
akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és francziául
beszélje.
Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két
utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a
bocskorszíja menten.
De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek el csak
igazán szikrázni a szemei.
– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt már szeretem. Semmit
sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek
professor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy
mondják németül, hogy «csókolom a kezét az asszonynak».
– Küsse die Hand, Madame.
– Kiszti hand, madame!
A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.
– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban? (Ezt nem
birta elnyögni.)
– A legerényesebbnek, asszonyom.
Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.
Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan gyermeteg
természet, a kivel minden tréfát el lehet követni, semmiért sem orrol
meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint a ki nem is sejti azt,
hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.
Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész komédiát.
Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze alá az
áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt most már
félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister
Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. – A vacsoránál
is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végig enni, a
nélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a meister poharát
folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, a mivel a hűséget be
kellett próbálnia: s a közben folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy
hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt,
urat, ránczos pofát, vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.
Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált vele:
folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő természetesen nem
tudott aludni a kinzó szomjuságtól.
Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon francziául.
Meister Pumpernickel kezébe adott egy franczia grammatikát, kiszabva
belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se
tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt
benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol
kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint valami
iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a
feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került
onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a villás
reggelire felgyülekezének a magas uraságok.
– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé
professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a tanítványát.
– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy
magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a bárónőhöz, a
legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse, que je vous
embrase le main», és kezet csókolt.
Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult francziául nem
csak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a
nagy versátus emberek tudják, hogy a franczia gavallér az úrhölgyét «ma
déesse»-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt «baiser», az
urak közt «embraser». – Hisz ez tátos!
Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga tolmács
Brussában.
Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette,
a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig úri társaságban
nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy szem közötti
társalgásra való.
Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan gyorsan
meg fogja tanulni.
Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi
leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.
Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a
vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s
azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár
ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani
rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a
várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.
– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a peczéreknek.
– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.
– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a
kelevéz a kezemben legyen.
– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel
elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.
– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…
Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő mesterfogása,
mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó fejét.
A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a
háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt
mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a báró
elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem holmi
szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt
vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két
lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául ficzánkol, bántja a
fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik az udvaron, fut egyenesen
neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánczczal, s a nagy toppants
lábakkal.
– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a bárónő a
tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a
vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön
ki; s az árva szamárnak meg van az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.
Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák urak és
asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel s
az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy
prosopopoeiával:
– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professor
úrnak.
Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a kegyosztás: de
azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az erkélyen támadt,
bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, a hová nem nézett;
mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az «Eselsfresser» volt a két
leggonoszabb csúfnév, a mivel a német urak egymást boszantották; s ez
most rajta maradt a bárón, meg a professoron.
A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még sem olyan
ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja magát.
A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és táncz
próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté be az
úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.
Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt;
látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd
nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak
azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon annyit a
németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást;
aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a mi nem megy olyan könnyen.
De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a
levélben?
Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem
igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professor
Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó sisakkal a fején
s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi
vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a
komédiát!
– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s
elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak, az
ellenségé az, hogy parirozzon.
Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő komolyan
mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a
királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte s ráhagyta
magát vétetni, hogy kiálljon a professorral szembe a vivó-terembe három
«sétára», a hogy szokás.
Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki ritkította
párját ebben a tudományban.
Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarczot
vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: «Most a
fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!» Mindig megkapta. S mikor
meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen
felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.
A körülállók nevették és gúnyolták.
Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre
került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professor előretolt
kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, a hol érte,
elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a hátadat!» utoljára
betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el meister
Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.
– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az ellenfél
kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság
szabályai.
– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy
vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?
Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félczigány aligha
többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.
Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt
az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az
etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.
Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után,
holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába s
ezuttal nem találta ott hálótársul a jól helyben hagyott kóklert.
Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.
Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a midőn az
egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, –
akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott
belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv
táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, a mit a német
grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani,
mondatokká alakítani.
Sikerült a penzum.
A levél ekként szólt fordításban:
«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond,
a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig czigányok
neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a
föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A
bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád. Kérlek segítsd bele a
hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is
czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában
többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.»