szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább szeleltek a gyepen;
Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ
homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt
ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg
Feuerstein bárót, mint egy délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt
negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias
alakja mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen
kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az egyik
Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy
ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi
parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi életről, a kivel
nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.
Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy
ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy czigányasszony
megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a mennyekzői éjen, ez
neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van. «Ugyan
kérlek, nincs te neked eladó leányod?»
Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.
– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.
– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?
Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha
valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek
kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer
közül?
– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a sugoviczi
kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép
Diána!
– Szép-e?
– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárducz!
– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?
– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!
– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!
– Ajka olyan piros majd megcsattan!
– Meg is csattan az hát!
– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.
– Micsoda az apja?
– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt
disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.
Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az
ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas volt; hanem
azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha
sem felejti el.
– No, majd meglássuk.
A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien
tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két
megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.
De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét meglátta, a kit
csak tavaly vett házas társul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek
képzelte ő azt.
A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért
össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly gömbölyű volt, minden
elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az
orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.
– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag lehet
ez a te feleséged, ugy-e?
Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz eljutott
a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált miután a
férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá róla, hogy
házasodni jár, a szomszédban leányt keres.
A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon
szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak.
Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős észrevételeket
téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mind ezt érti;
hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul beszélt.
Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.
– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot keres,
inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a milyen én
vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai bálványt nem
lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a
homlokára azt a koronát, a mivel Acteont elvarázsolta.
Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő, hogy
min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot
mondani erre: csak a philosophiáját fordítá kifelé.
– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki yongleur
volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, a ki
négyszerte kövérebb volt még excellentiádnál is. Alláhra mondom: még azt
is elszöktették tőlünk egy éjszaka.
Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi
módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta az égót»
az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.
A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy
darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor
kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem
mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon
milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát,
ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy «a bolondé a
szerencse.» De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.
Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.
Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy
helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától
véve bucsut, iramodjék odább.
Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé
felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a képes
felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra elkezdték a sárga
rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t, azonnal csizmát rántott,
lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem
adott; odább állt nesz nélkül.
A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz? Az
megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: – nem
téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan illat a
világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.
Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya udvarán.
Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; a mit az
új gazda, – a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba,
– csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a
megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a
többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.
Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival együtt, a
mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.
Ők akkor jártak a vacsora vége felé.
(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi
délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt:
tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre
lesz vége.)
A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a harminczezer
rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka hozott be magával
Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.
Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki sok bort
iszik; hanem az, a ki nem győzi.
– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat
vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én hozzám
jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?
– Biz a leányodhoz én.
– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak aztán
meg ne bánd.
Elég őszinte volt Loncsár uram, a mikor mindjárt előre megmondta a
leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, a mikor az ő leányához akar
közelíteni.
Mert furcsa teremtés volt Arzena kisasszony. (Már a neve is
ellentmondás, mert «arzen» görögül «férfi»; s a mellett gyökszava az
arsenicumnak.)
Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, a mik a látogatóknak
alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát
csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára s úgy nézett a
szeme közé kilógó nyelvével lihegve. A míg ezt igyekezett a nyakáról
elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy
kandur, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy
milyen magas lesz a jövő télen a hó? s hogy hátulról is ostromolva
legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven
beszélő görbe orrú madár s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a
füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a hunczutkáit.
S jaj volt annak a legénynek, a ki csak fel is szisszent; a tündéri szép
Arzena annál jobban kaczagott rajta.
S jól illett neki a kaczagás: minden porczikája arra volt teremtve, hogy
nevessen; kigyózó szemöldökei, kárbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén
pelyhező felvetett ajka, gödrös arcza, álla; egész teste nevetett vele.
Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot
csináljon az emberből.
Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne.
Menazséria körűl nőtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is tanított
tánczolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj,
hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára s
szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, a míg ő meg nem
engedi.
Arzena törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, a mikből
csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt
látható; fején párta volt, arany pénzekkel kirakva; a keblét hét sor
arany pénzfüzér takarta.
Igen szivesen fogadta a látogatóját, a mint az megnevezte magát, s
odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán parancsot
adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét.
Ráczoknál az a legelső, a mivel a vendéget fogadják. – Hanem Arzéna
kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt csemegék dolgában. A mit egy
nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven
cserebogár. A mint fölemelte a tál födelét, mingyárt kivett belőle egy
ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész delicziával
kezdte ropogtatni a fogai között: «ez nekem a legkedvesebb csemegém,
tessék Botsinkay uram!»
A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába s
elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a
tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.
Arzéna nagyot bámult rá.
– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?
– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még
a valami!
S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes
kukaczokról, a miket az ázsiai és afrikai czivilizált népek inyenczségül
lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már
tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább igyanak rá egyet.
Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ő nála kis
ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az
edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna kanállal s tölté a
vendége serlegébe: «tessék, igyék kegyelmed!» – De még azonkívül is úgy
meg volt az az ital fehér borssal erősítve, hogy gyönge szívü ember, a
mint egy kortyot leszalasztott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte
ki tőle.
Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.
– Fölséges egy ital!
De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égő
parazsat, és azt is lenyelte utána.
Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész
lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat
hoztak, keserű mandulával töltve s lánggal égő krámpámpulit, a mibe
mazsolát, fügét dobáltak s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A
végén az mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert fekete
kávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az
asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába
hinthetné.
Ezután a «lakoma» után pedig kártyát hozatott elő Arzéna kisasszony, s
felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge halberczvelvire.
Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna
kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni
a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észre
vette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember,
azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást
sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.
– No megállj! mondá magában János úrfi: ha csak az kell, hogy ki tud
jobban paklizni?
Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.
Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a szerencsét,
lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta
nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába
folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt
ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jánosé lett. Egész
halmaz arany állt már előtte. – Ekkor Arzéna kisasszony egész
nekiveresedett arczczal kiáltá: «áll az egész bank!» s azzal lerántva
lábáról az egyik hímzett papucsát, oda veté az asztalra.
– Tartom! mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna
arczára, a míg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a tekintetből
megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A
kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az
egész aranyhalmazt; a kis papucsot azonban elébb megcsókolta; a miért
Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott: «hogy merte
kegyelmed megcsókolni, a mi nem a magáé.»
Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra
a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt,
egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a
fejüket s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fujni a
füstből?
Arzéna kisasszony a közben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit;
rémséges, kisértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, a mik
mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.
Jónás úrfi pedig erősen hitt a kisértetekben és a boszorkányokban.
Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott
Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor
bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, a miben ők laknak, szintén
ilyen kisértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, a
ki menyekzője napján halt meg, kisért a szobákban, s valahányszor valami
kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztő
zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehell a fejére, s a hol az a
lehellet érte, reggelre tiszta fehérré őszül egy tincs haja a fiatal
embernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni;
hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukoritás
után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, a kik lánynézőbe jönnek
ide.
– Én pedig leánynézőbe jöttem, mondá Jónás úrfi. Az ivók közé azonban
nem megyek; mert inni nem tanultam: abban nincsen tudományom. Tehát majd
csak ott aluszom, a hol a szép kisértet jár.
– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a
kastélyban?
– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni?
– Hát hogyan kell? Mondja meg igen szépen kérem.
– Hát megfordítva!
– Megfordítva? Hogyan megfordítva?
– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!
Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta
szobában, a hol ágyat vetettek a számára.
A kardja, puskája (a mit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az
ágya mellé.
Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel,
mindenféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök röheje.
Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van
öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyéből, meg
van babonázva.
Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a szobájában,
láncz-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák
nyargalnának végig csapatostól.
Mikor ez is elmulik, kisértetes nyögés támad a tornáczban, feltárul az
ajtó és sirbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú
fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, a
kinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából
vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kő, a mi a sötétben
magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.
Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogy ha a meglátogatott férfi olyan
erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán bátran odamegy
hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont koponyát lát meg
alatta, s akkor aztán a réműlettől igazán ónossá válik. Ennyi ismerete
volt neki a túlvilági dolgokról. – Ellenben boldogult édes anyjától
megtanulta azt, hogy ha kisértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni?
Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a
tenyereivel a földön s a fejével lefelé. – Nem minden ember tudja azt
megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn keresztül.
Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé,
elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé.
A kisértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.
A mint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben
billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött előbbre.
Jónás úrfi viszont lefelé levén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel
a kisértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a
szép igazgyöngygyel és rubinttal kivarrottak.
– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.
Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet lábáról
s hirtelen hátrafelé vetve bukfenczet a levegőben, a talpaira állítá
magát.
A kisértő lélek pedig nagyot sikoltva, megfordult, s a félpapucscsal a
lábán, elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.
Jónás úrfi köszönte a megboldogult édes anyjának, hogy lám milyen jó
tudományt hagyott rá!
Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. – Már
ott találta Arzena kisasszonyt. – Virágokat szedegetett s bokrétákat
kötözött.
– Kinek a számára lesz az a bokréta?
– A kegyelmed számára.
De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a tej, és
szemérmetes, mint a tiszta viz. Alig birt ráismerni Jónás úrfi.
– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.
– Tudom.
– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.
– Jól tette.
– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki
tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kisértettől.
– Tegye azt kegyelmed.
– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzena kisasszony is támogatni fogja
kivánságomat.
– Bizonyos lehet felőle.
– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá s előadom a
könyörgésemet.
Addig is azonban felhivta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit
reggelizésre.
Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, a
hogy más rendes háznál szokták; válogatott izes körömfaladékok; s
italnak friss tej, meggyviz és almabor.
– Hát ma nem eszünk cserebogarat? kérdezé Jónás úrfi.
– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az erejét.
Bocsásson meg érte!
Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az
alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány
galamb repkedett, turbékolt a szobában, a mikről Jónás úrfi első látásra
felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük.
Egy-egy leszállt Arzéna vállára s a leány azzal enyelgett.
És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki
hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz alatt
fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az
elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy e végett is
egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső szomszéddal, a ki a vizeket
ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. –
Jónás úrfi ebből a beszédből meggyőződhetett a felől, hogy Arzéna
kisasszony egész komolyan óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitalis
asszony fog válni belőle!
Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, a melyben Loncsár urammal
beszélhet: a mi ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha
délfelé is, de megvirradt.
Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, a míg
felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tőle
senki, hogy a pipáját kihagyja aludni. Addig meg nem szólal, a míg azt
ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a «leánykérésre»:
– No fiacskám, erre imákozzunk elébb egyet!
«Imádkozás» annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyaku üveg
pálinkát kiüríteni.
Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán meg az ő
vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni
kell.
Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a a másodikat ki
kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a
csókolódzás; Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem szereti a
férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép
leányért! Ha nem iszsza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik
vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást:
«Valahányszor az oláh, mondja «szinetátye!» Ennek a nótának pedig
hetvenkét verse van. – Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni erről
a kérdésről, hogy «adja-e a lányát?»
– Maradj itt a vajas hétig, mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak.
(Már anynyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az öregnek egész
héten bőjtöt kell tartani.
Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot. –
Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész
nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden
kézszorítását visszaadta, sohajtozni is segített neki: csakhogy épen
megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy
«holnap!»
Végre a várva-várt keserves bőjti napok is elérkeztek: a mikor Loncsár
urnak minden vendége haza takarodott; otthon pedig nem ettek egyebet,
mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanúlt a kegyes
atya.
Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája
sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végig hallgatta Jónás úrfi leánykérő
beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna; s mikor
mindent jól megértett: azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a
hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott
ábrázattal:
– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik hunczut olyan mint a másik. Azt
szeretem, hogy olyan jó czinczár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss
követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha
a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat.
Ha én nekem báróvá fogsz lenni.
– Báróvá? Hebegé Jónás úrfi. Ugyan hogy legyek én báróvá?
– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot.
Fogj magadnak egyet ott, a hol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni,
egy Grassalkovics herczeggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkayból
báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz.
Vedelj meg!
– Megvedleném biz én szivesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a
hollótollakat, s aztán a pávatollakat szedni fel a helyébe.
– Óh te piszliczár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?
– Pénzem? – Hökkent vissza Jónás úrfi. – Erre a kérdésre nem is igen
volt elkészülve.
– Sok pénzed? – Hát csak nem vagy ágról szakadt, vagy mi? – Ha egy
Loncsárnak a leányát akarod elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák?
Mi volt az apád?
– Hogy az én apám mi volt? pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre
fölébredt benne a nemesi büszkeség. Úr volt! Nemes úr volt! Még a
hetvenhetedik öreg apja is az volt.
– No hát akkor kincseket is hagyott rád?
– Hogyne hagyott volna? Ezüst tálból aranykanállal evett nálunk minden
vendég! S ebéd után magával vihette az evőeszközét minden ember: olyan
szokás volt.
– De azért maradt is?