Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXIV. KÖTET
A CZIGÁNYBÁRÓ * MINDEN POKLOKON KERESZTÜL
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A CZIGÁNYBÁRÓ
REGÉNY
MINDEN POKLOKON KERESZTÜL
TÖRTÉNETI REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
A CZIGÁNYBÁRÓ
REGÉNY
I. HÁROMSZÁZ HORDÓ EZÜST.
Volt a mult század elején egy gazdag földesúr a temesi bánságban.
A magyar nyelvben csak akkor használjuk az «egy» szót, a mikor az számot
fejez ki. Csak «egy» és nem több.
Itt épen az az eset fordult elő. Csak ez az egy gazdag földbirtokos volt
az egész nagy kerületben, és nem több. Botsinkay Gáspárnak hítták.
Mert abban az időben a mostani «magyar Kanahán» csak az ínségnek és a
nyomorúságnak volt hazája.
Kilenczszáz falu állt üresen a bánság területén. (Az összeirás az olyan
falut, a melyikben «két» ház lakva van, már a lakottak közé sorozza.)
Azoknak egy része le is volt égetve s porig rombolva; de olyan is sok
volt, a hol még álltak a falak, zöld nyirokkal bevonva, s meg voltak a
tetők, vihartól felborzolva; csak a széltől csapkodott ajtók,
ablaktáblák, a viharban nyikorgó kútgémek hirdették, hogy senki sincsen
odahaza. A lakosság el lett hajtva, vagy elfutott, talán még
visszajönnek; – ha ők nem, a fiaik, vagy az unokáik.
Azután jött egy-egy árvíz, a mi százával söpörte el még azokat a
helységeket is, a mikben lakott valaki.
A törökök elrontottak minden vízgátat, töltést, a mi a folyamokat
korlátozta, egy mocsárrá változtatták az egész tartományt. A Temes
folyam akkoriban egy tavat képezett, olyant, mint a Fertő, abból folyott
ki. Ennek a tónak a neve volt «Lacus Betzkerek». Őszszel és tavaszszal
ez a mocsárvilág átalakult «egy» tengerré, a min hajókkal jártak. Néhány
év előtt a torontáli Majdán falu határában, a hol most dohányt és szőlőt
termesztenek, ölnyi mélységben a föld alatt egész elsülyedt hajót
találtak: gabonamaradványok voltak benne. Nagy tölgyfahajó volt a
derekasak közül. Régi proczessusokban egész vidékek, a hol most csak
szántóföldek vannak, perlekednek elvett hajóikért a defterdárokkal.
Uttalan, laktalan mocsárbirodalom volt itt; farkasok, tekenős békák
országa, a mit nyaratszaka elült a dögleletes köd, embernek, állatnak
halált hozó; patécsok, hagymázok leskelődtek ottan a keresztül utazóra,
s felére apaszták a kerített várak őrségeit; hetekig nem láttak itten
kék eget derült napok mellett; s mikor a szúnyogok raja felkavarodott,
az olyan volt, mintha falvak égnének s azoknak a füstje gomolyogna; ha
pedig egyszer a kolumbácsi légy raja neki indult, az elől futott, bújt
szárnyék alá ember és barom, mert az a bivalyt is megöli. A kigyók s más
egyéb csúszómászók serege meg olyan tömegre szaporodott, hogy otthon a
telepesnek az ágyát emelgették éjjel a feje alatt, s a tűzhelyen levő
fazékába bebújtak, kinn a mezőn meg úgy álltak ki a fejeik a fűből,
mintha ligetszámra nőtt volna ki valami eleven rekettye.
Nem volt itt szántott föld. Ha lett volna is ember, a ki neki ereszsze
az ekét a pázsítnak, nagy hitének kellett volna lenni, hogy abba elvesse
a búzát, a mikor nem tudhatta, hogy ő aratja-e le, vagy a milliom földi
féreg? vagy a vándor hörcsög? vagy a sáska vagy a török?
Másutt meg, a hol elpusztították az erdőket, a szabadon járó szél
felszakgatta a homok hegylánczokat s egész afrikai sivataggá változtatta
a környéket, a hol nem termett más, mint éles mosó sás, meg páfrán.
Szigetvilág, mocsár, sivatag: halászok, vadűzők, nomádok, martalóczók
menedéke volt az egész nagy terület.
Hogyan lehetett hát itt «egy» gazdag ember?
Ennek a dolognak igen furcsa nyitja van.
A Botsinkay családnak az őse kezdte már el ezt a politikát, hogy a
legelső törökfoglalás alkalmával se el nem futott a világba, se fegyvert
nem fogott a hitetlenek ellen; hanem igyekezett a temesvári basának a
kegyeit megnyerni. S azontul aztán fiúról-fiúra szállt ez a bölcseség s
valamennyien igen jól érezték magukat mellette.
Botsinka, a család ősfészke, ott feküdt Temesvár közelében; mindjárt a
Béga mocsárai szélében. Azt a birtokos úr a temesvári basa engedelmével
szépen körülsánczoltatta: a hadifoglyokat adták oda neki kölcsön erre a
munkára; a hatalmas töltések ingyen épültek fel, s ezzel a nagy birtok
ármentessé lett téve. Ott azután lehetett szántani, vetni; gulyákat,
nyájakat szaporítani. Azokat is jó olcsón lehetett beszerezni a
törököktől, a kik ingyen jutottak hozzá. Igaz ugyan, hogy ezzel a
körülsánczolással aztán a megakasztott Béga annál jobban elárasztotta a
körülfekvő felső vidéket; hanem ez megint beleillett a török hadvezérek
tervébe; a kik tudták, hogy semmi sem olyan jó védelem egy nagy várnak,
mint a mocsár.
A hadifoglyok javát aztán Botsinkayék ott meg is telepítették a saját
falujokban; adtak nekik jobbágytelket s azok szívesen maradtak ott: mert
áldott föld volt, s a földesúr jól bánt velük.
Még templomot is építtetett saját költségén az új telepítvényen, magas,
karcsú, fényes bádog tetejű toronynyal; és hogy ennek a templomnak a
sorsa örök időkre biztosítva legyen: tízezer tallért tett le
alapítványul a bácsi káptalannál, hogy annak a kamataiból fizessék a
plébánost, s még azonkívül az egész halászatot is az egyháznak
adományozta. Ezt már csak el nem viszi se az árvíz, se a török, se a
devalvatio.
És a mellett iszonyú kincseket halmozott össze. A mit a törökök fél
Magyarországon az úri kastélyokból összeraboltak, arany, ezüst
remekműveit az ötvösmesterségnek, az mind odavándorolt Botsinkára. Az
élelmes földesúr cserében ellátta élelemmel, gabonával, vágómarhával a
temesvári törökséget, s a basák is meggazdagodtak mellette. Az
élelmezési raktár ott volt a szomszédban s ők pedig úgy számították azt
be a stambuli khaznadárnak, mintha minden befaló harapást Ruméliából
hozatnának ide.
Mindig csak egy fiú maradt a jószágban, úgy hogy azt nem kellett soha
osztály alá bocsátani. Ez is szükséges a meggazdagodáshoz.
Botsinkay Gáspárnak épen már csak a harmadik feleségétől született nagy
későre egy fiacskája. Ez a felesége georgiai nő volt; Mehemed pasától
kapta ajándékba; katholikus hitű volt: megesküdtek. Rá egy esztendőre
született egy kis fiúk. Fekete kis czigány forma purdé volt; – hanem
hiszen az apa is elég barna volt, az anya meg épen igen sötét szinű. Ezt
megkeresztelték Jónásnak.
Ugyan emlékezetes születésnapja volt az úrfinak: Aug. 5-e 1617-ben; a
nagyváradi ütközet napja.
Régi barátságból Mehemed pasát is meghívta Gáspár úr erre a családi
ünnepélyre; ámbátor annak sem a keresztelésnél, sem a borivásnál semmi
keresete nem volt.
De azért mégis megjelent a hatalmas török parancsnok a Botsinkayak
pompás kastélyában, a hol a lakoma alkalmával számára egy kis külön
szobában terítettek, nehogy «egy» asztalnál legyen kénytelen ülni a
keresztyén pappal, meg a többi disznóhúsevő, bornyakaló tisztátalan
gyaur vendégsereggel. Ellenben Gáspár úr maga ott lakomázott az úri
vendégektől a külön szobában s osztozott vele a rizskásás ürühúsban, a
csirkehússal töltött jurgitában és a rózsavizes főtt mustban; a mik
töröknek valók.
Mikor aztán az evés végeztével a pasa megmosta a kezét, a fekete kávét
felhozatta magának s az igazi «boktsatütün» dohányra rágyujtott, azt
mondá Gáspár úrnak:
– No fiam, a mi uraságunknak az ideje ezzel a jövő Szent-Mihály nappal
letelt.
– Hogyan telt volna le?
– Hát csak úgy, hogy futhatunk innen minden pereputtyostól.
– Miért?
– Azért, mert kergetnek.
– Kicsoda?
– Eugén herczeg.
– Hisz azt a nagyvezér tartja körülfogva Pétervárad alatt.
– Ali szeraszkier nem tart már semmi mást fogva, mint az eltört kardja
markolatát a föld alatt. Eugén herczeg szétverte az egész hatalmas
ármádiánkat; odaveszett minden ágyunk, zászlónk, még a vezéri
«mundzukos» lófarkak is. Most pedig Eugén herczeg az egész táborával
sietve nyomul fölfelé, Temesvár ellen; egy hét alatt itt lesz. A
mocsarak ki vannak száradva, tizenkilencz hét óta aszály van. Senki sem
áll neki ellent.
– De Temesvár igen.
– Nem sokáig. Egy nimetullahita dervis megjövendölte, hogy ostrommal fog
bevétetni. Allah segít, ha segít!
– Ez nagy baj.
– Nekem kicsiny; mert már öreg ember vagyok; de neked nagy, mert még
fiatal vagy: most kereszteltettél fiat.
– Hát mi bajom lenne nekem? Hisz én nem vétettem a császárnak semmit.
– Dehogy nem vétettél, édes fiam! Emlékezzél csak vissza Rákóczyra!
Hányszor adtál szállást követeinek, a kik a portára jártak! S ha te nem
vétettél, vétett az apád, a nagyapád. S van egy igen nagy bűnöd: az,
hogy gazdag vagy. Kincseid vannak felhalmozva. De még milyen kincsek!
Nézd ezen az ezüst tálon a Pálffyak czímere van kiverve. Ennek az arany
serlegnek a talpára a Balassák czímere van bevésve. A többinek is mind
van ismerőse. – Tudod mikor ott nálunk ozman országban egy-egy pasa
nagyon meggazdagszik, hát akkor hogyan segítenek rajta. A hét tornyú
Jedikuláhnak a vízhatlan pinczéiben tartogatnak egy csomó halálraitélt
rabot. Ezek közül felhoznak hármat: szabadságot igérnek nekik, ha
rávallanak a kipéczézett pasára, hogy az összeesküvő a szultán ellen.
Három tanu elég, hogy valaki meg legyen érve a selyemzsinórra. A halott
kincseit pedig örökli a «Khazniár». Nem hiszem, hogy Bécsben is ne volna
ilyen Jedikulah! A gazdag ember halálra itélt ember, édes fiam. Azért
légy a felől bizonyos, hogy a mint Eugén herczeg kikerget engem
Temesvárból (beletemettetni magamat nem hagyom) akkor te is velem
szaladsz, vagy pedig a fejed szalad el te tőled.
– Hát akkor veled fogok szaladni.
– Ezt már jól mondtad. – Hanem hát tudod azt, hogy a futó ember nem
vihet magával nagy terhet. A mi kincsét másra bízta, az olyan jó, mintha
a szent eklézsiának hagyta volna. Lóháton, magunk mellett alig
szabadíthatunk egyebet, mint zacskóba vert arany pénzt: ez pedig
micsoda? tizenötezer darab = egy mázsa. Én pedig csak most kaptam
Várnából háromszáz hordó kivert ezüst pénzt, egy millió dénár kerek
számban: a mit a hadseregemnek kellene zsoldba kifizetnem. De hát azt a
bolondot nem teszem; mert ha az ellenség elfoglalja Temesvárt, a pénzt,
akár nálam találja, akár a katonáimnál, mindenképen elharácsolja.
– Rejtsük el nálam.
– A számból vetted ki a szót. De hova? és miképen? Ez a kérdés. Hogy
mikor aztán egyszer visszakerülhetünk (a mi bizonyos), megint
rátaláljunk; de más rá ne bukkanhasson.
E felett aztán a két nagy úr eltanakodott hosszasan, míg valamiben végre
megállapodtak.
A paszitát tartó vendégsereg vígan áldomásozott a nagy étteremben; a két
nagy úr azalatt lesétált a szép kastélykertbe s ott folytatta a
tanakodást.
A templom tornyában épen esti hét órát harangoztak.
A templom tornyának az árnyéka oda vetődött az urasági kert kavicsos
útjára. A tetején volt egy kereszt, annak a hegyében meg egy csillagos
gömb.
Gáspár úr a botja hegyes végével ezt a gömbölyű árnyékot körülkerítette
a porondon, azután ő is, meg a pasa is kivették széles öveik mellől a
zománczos óráikat s összenézték: zsebóra, napóra, toronyóra mind
egyformán VII-et mutatott.
«Augusztus 19; 1717. – Jól megjegyezd, hogy szökő esztendő!»
Akkor aztán megcsókolták egymásnak a szakállát, kezet szorítottak és
elváltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel, mikor Gáspár úr kinézett az ablakán, azt látta, hogy
tenger van előtte. Az éjjel Mehemed pasa Temesvár alatt nagy kővel
terhelt gabonáshajókat sülyesztetett el s azokkal úgy elrekesztette a
Béga medrét, hogy az most köröskörül elöntötte a vidéket. Házak, tanyák
úsznak: a jegenyefáknak csak a sudaraik látszanak ki a vízből. Az
özönben olyan a töltésekkel körülvett botsinkai birtok, mint valami
sziget az oczeánon.
Ugyanaz nap délutánján egy nagy, terhes tölgyfahajó közeledett Temesvár
felől a botsinkai rév felé, tizenhat evezőssel, meg egy kormányossal.
Mindannyian feketebőrű nubiaiak voltak.
Azok ottan a parthoz közel horgonyt vetettek, s azután éjjel-nappal
jártak a dereglyéikkel a hajótól a parthoz, meg onnan vissza, s a ki
messziről leste őket (közelbe nem eresztett Botsinkai Gáspár senkit),
azt láthatta, hogy jövet is, menet is meg van terhelve a dereglye.
Valamit hoznak és valamit visznek. A mit kihoztak, az mind ezüst volt, a
mit visszavittek, az a holt föld. Valami föld alatti folyosót áshattak,
a hová Mehemed pasa rengeteg kincseit eldugták.
Négy nap és négy éjjel dolgoztak.
Akkor Botsinkay Gáspár a kastélyban levő kincseket, az arany, ezüst
edényeket, kelyheket, klenodiumokat mind összeszedette s akárki
láthatta, hogy azokat is mind a dereglyére rakják. Azokat azonban nem
vitték a hajóra, a hogy a profánus emberek hitték; hanem szintén oda
rejték el a föld alatti pinczeboltba, a mit alattomban ástak, de a minek
semmi jele nem maradt, a mint a munka be volt végezve; mert a tárna
czölöpzetét, a mi a föld alatti bejárathoz vezetett, lőporral
felvetették s arra az alagút kezdetét menten betöltötte a Béga-áradat
vastag kavicstorlattal, a pinczebolt maga pedig ki tudja hol van?
A hajó azután, a mint a munka be volt végezve, visszatért, most már
vízmentében lefelé ereszkedve. Közel a temesvári sánczokhoz – tévedésből
– (bizonyosan aludtak a négerek valamennyien a hajóban) a komparadzsik
egy öreg ágyúval a fenekébe találtak lőni: az ott rögtön elsülyedt; egy
fekete lélek sem menekült meg róla. És ezzel szépen el lett takarva
Mehemed pasa kincseinek titka: csak a két barátságos úr maga tudott még
felőle valamit.
Jó volt sietni. Mert Eugén herczeg hamarább itt termett heted napnál a
győzelmes ármádiával, s a mint Temesvárt megszállotta, rögtön észrevevé,
hogy mi okozza itt – nagy aszály idején – ezt az özönvizet! Buvárai víz
alatti petárdákkal felvettették az eltorlaszoló hajókat a Béga medrében
s azzal az árvíz lefolyott; Botsinka is szárazon maradt ismét.
De azért Gáspár úrnak még nem kellett tovább futni, mert hatalmas,
nagyszámú török tábor jött át Oláhországból Temesvár felszabadítására s
az épen ott az ő birtokában ütött tanyát; ott volt mit enni. Csendereli
Amhát pasa, a vezér maga ott pihent meg a botsinkai kastélyban. Gáspár
úr váltig is biztatá, hogy üssön már a császáriakra; de az éles eszű
pasa azt felelte rá:
– Édes fiam, ha rájuk ütök, akkor vagy én verem meg őket, vagy ők vernek
meg engem.
A közben éjjel-nappal ide hallatszott az öreg ágyúk bömbölése, a mikkel
Savoyai Eugén Temesvár bástyáit törette. Amhát pasa csak arra vár, hogy
a Dunántúlról megérkezzék Ali Kurd a maga seregével s akkor három tűz
közé fogják a római császári sereget. – Csakhogy Ali Kurd pasával az az
emberi dolog történt, hogy Pálffy János nádor, a péterváradi nagy diadal
oroszlánja, útját állta s úgy elverte, hogy az esze nélkül szaladt
vissza a Dunán túlra.
A jó Mehemed pasa védte ugyan magát Temesvár falai között emberül! a
rohamnál maga is szembe szállt vén ember létére a még vénebb Eugénnal, s
a császári vezér sebet kapott a tusában; hanem azért győzött: a
külvárost rohammal vette be. – Ekkor aztán a belvárosba szorult Mehemed
pasa feladta a várat. – A győztes vezér a hős ellenfélnek a legnemesebb
nagylelküséggel nyitott utat, szabad elköltözést engedve neki egész
seregével s minden podgyászával: még ezer szekeret is rendelt alája, a
mik a Dunáig elszállítsák, s ötszáz jó magyar huszárt adott melléje
kiséretül, a kik megvédelmezzék azt a harmincz szekeret, a mik Mehemed
pasa pénzes hordóit szállítják, a ráczok megtámadása ellen.
Az alibunári mocsár mellett aztán egy éjjel maguk a pasa szarácsijai vak
lármát támasztottak, hogy itt a «ráczok!» s míg a kisérő lovasság azokat
keresni száguldozott, az alatt ők maguk felverték a hordókat,
tarisznyára rakták a sok pénzt s az éjszaka sötétjében elszeleltek a
világba. Akkor káromkodhattak aztán, mikor napvilágnál meglátták, hogy a
felprédált pénz csupa merő lengyel garas, rézasper és libertás volt. Az
ezüstöt jó helyre tette el Mehemed pasa. Tudta ő azt előre, hogy az is
így járt volna, ha magával viszi. Ismerte a maga népét.
– No fiam! monda Amhát pasa Gáspár úrnak Temesvár elestének hirére, most
már mi elkezdhetjük a futást; de hogy hol végezhetjük el? azt csak Allah
tudja!
Azzal Botsinkay Gáspár szekérre rakta a feleségét, meg a kis gyermekét;
maga annyi arany pénzt zacskóba tömött, a mennyit egy ló lovasán kívül
elbir, s Amhát seregével együtt kiment Oláhországba. Vele futott minden
cselédje; a kastély ott maradt üresen: a lábas jószágot is elhajtották.
S még csak a szeme sem lett nedves, mikor ezt a maga alkotta
paradicsomot elhagyá: – azzal biztatta magát, hogy majd nagy hamar
vissza fog ő megint kerülni. – Hatalmas úr a szultán! Boldogok, a kik az
ő palástjának árnyékába menekülnek!
AZ ELBOSZORKÁNYOZOTT ÖRÖKSÉG.
De bizony Botsinkay Gáspár soha sem látta meg többet a szép bánsági
fekete földet; oda került maga is a nikodémiai veres homokba a vezére
mellé, a nagydicsőségű Rákóczy Ferencz mellé. – Viszontagságos élete
volt, a török földre menekülése után. A nagy pártfogóját, Mehemed pasát
az Atmeidán piaczon lefejezték, a miért Temesvárt feladta. Elébb azonban
kivallatták vele, hogy a kincseinek a hollétéről a magyar menekült főúr
Botsinkay Gáspár tud legtöbbet. Ettől fogva Botsinkay Gáspárt hol
tömlöczbe csukták, hol meg lovas hadcsapat élére állíták; mindenképen
megbecsülték; szem elől el nem bocsáták: csakhogy vezesse rá a törököket
az elrejtett kincsekre. (Egy millió tallér még a fényes kapu előtt is
számot vet.) Egyszer-egyszer közel is volt már hozzá, hogy a vezetésére
bizott török haddal és a magyar menekültekkel betörjön a Bánságba s
magának Botsinkát, a szultánnak a Bánságot, Rákóczynak Magyarországot
visszaszerezni segítsen; hanem aztán csak vizzé vált minden terv: a
törököket megverték, a magyar vezérek elhaltak; utoljára Rákóczynak a
fiai is meghaltak, az egész magyar szabadságharcz ad acta lett téve:
Botsinkay Gáspár is odafeküdt a többi magyarok mellé az iz-nikmidi
homokba.
A felesége meg a fia ez alatt élhették a világot, a hogy nekik tetszett.
Soha attól az órától fogva, a mint Orsovánál egymástól elválasztották
őket, nem kerültek egymás közelébe. Botsinkay Gáspárt elvitték
Stambulba: a felesége meg a porontyával elmaradt Viddinben. A magával
hozott pénzt Gáspár úr természetesen nem osztá meg az asszonynyal;
kellett az neki a pasák megvesztegetésére; a magára hagyott nő aztán egy
ideig éldegélt az eladott kösöntyüiből, fülönfüggőiből; mikor minden
fonál szakadt, akkor eljárt a kávéházakba énekelni, koboz mellett; az is
csinos kereset volt. Később pártul fogta egy arab utczai művész, a ki
szemfényvesztő és birkozó mutatványokkal mulattatá a közönséget; ennek a
társaságában bejárta Bulgáriát, Ruméliát. A kis fiú nőni kezdett: azt a
jongleur pártul fogta, a maga mesterségére kitanította, békát, majmot
játszani, a tenyerein sétálni, s a lába ujjával a fülét megvakarni,
tüzes parazsakat és éles késeket elnyelni, s más efféle hasznos
dolgokra. A jongleur aztán egyszer nyakát törte: a czég feloszlott.
Gáspár úrnak a felesége (vagy talán már özvegye? nem tudni!) ekkor maga
vándorló kávémérést nyitott; a kis Jónás urfi igen ügyes volt a bég
uraknak a pipáik meggyujtásában s mindenféle szolgálattételekben. Megint
csak megéltek tisztességesen.
A jó asszony a mellett éjszakánként, mikor magára maradt a kis fiával,
nem hagyta azt addig elaludni, míg újra meg újra elő nem vétette vele
azt az elrongyolt ábéczét, a miből a keresztyén betüket olvasni
megtanulhatá; még irásra is oktatta. Egynéhány imádságra is rászoktatá.
Aztán mikor néha nagyot dudolt a szél, a deszkabódé hasadékain
keresztül, a minek kávéház volt a neve, akkor elmondá az anya a fiának,
hogy ki volt az ő apja? Milyen hatalmas úr volt távol Magyarországon:
mennyi gazdagsága volt.
Leirta előtte a palotát, a miben laktak, olyan híven, hogy szinte maga
előtt láthatta azt a fiúcska, a czímeres kapu görnyedő kőherkuleseivel,
a szökőkút vízokádó delfinjeivel, a furcsa kis meztelen gyermekalakok a
kerítés oszlopain; s minden ajtóra kifaragott czímerek (egy medve, mely
bárányt visz az ölében.) – Azután elmondta neki azt is nagy suttogva,
hogy micsoda drága kincsekkel volt tele ez a kastély! milyen bokályok,
serlegek, tálak voltak kirakva közbámulatra, vert ezüstből, aranyból;
hát még a sok kincses vasláda a kinyithatatlan lakatokkal! Hogy ezeket
egy napon az apja mind elrejtette valahová; de még a feleségének sem
mondta meg, hová? ott vannak azok még most is. Csak imádkozzék Jónáska
szépen az Istenhez: még valaha rátalál ezekre a kincsekre.
Hanem hát addig is élni kellett; még pedig a semmiből, a mi igen szép
dominium, kivált Törökországban. A hogy Jónás urfi növekedett, az anyja
úgy vénült: a georgiai fajta nő harminczöt éves korában már egész vén
asszony. Már akkor csak kártyavetésre, jövendőmondásra volt alkalmas.
Utoljára meg is háborodott (nem volt csoda), tollszárakból tűzködött a
fejére koronát s magyar palatinusnénak nevezte magát: az a név rajta is
száradt. Akkor Sztambulban ténferegtek. Jónás tolmácsul szolgált az
idegeneknek: azzal keresett egynéhány piasztert. Azt is hazahordta az
őrült anyjának. – Egyszer aztán annak is vége lett: az anya meghalt;
Jónás örökölte utána az elhasznált, körülkopott jövendőmondó kártyákat –
és talán az azokkal együtt járó mindenféle bolondságot.
… De bizony még mást is örökölt!
Ekkor halt meg az apja Rodostóban. Maradt még ezer darab aranya a
hazulról hozott pénzéből. Ezt rábízta egy török effendire, kivel jó
barátságban élt, hogy kerestesse föl valahol az ő elzüllötten élő
feleségét, vagy a fiát s adassa kezébe.
S csoda történt Törökországban!
Az örökségül hagyott ezer aranyból annyi kézen-közön keresztül mégis
eljutott Botsinkay Jónásig száz arany!
Hiszen ez is kincs volt annak.
De még ez sem elég. Ha egyszer a szerencse neki indul, az aztán nem tart
pihenést. Épen úgy, mint a szerencsétlenség.
Magyarország kibékítése be volt fejezve: a Bánátot minden időkre
visszafoglalta a – császár. Ott most német kormányzó volt. Derék,
jóravaló ember. Franczia a neve, német a nyelve, pápista a hite; de
azért egészen derék ember. Annak köszönheti a Bánság, hogy újra
Kanahánná kezdett visszaváltozni; s igazán méltán adja a nevére a
Bánságnak minden sziklája és rónája ezt a visszhangot «Merci».
Az elzüllött száműzötteknek közkegyelmet hirdettek; az elkobzott
birtokokat az örököseiknek visszaadták; a puszta falvak népeit
visszatelepítették. – Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy
ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy
kastélynak az ura, a mibe csak bele kell neki ülni.
Csak azt sajnálta már most, hogy az anyját nem viheti magával. Látná meg
még egyszer azt a sokszor emlegetett ősi kastélyt, a miről annyiszor
kivetette a kártyán, hogy valaha vigad ő még abban. – Legalább az
örökségül maradt jövendőmondó kártyát elvitte magával. – Abból merítette
a bölcsességét az egész uton, a mi meglehetős hosszú volt Sztambultól
Orsováig vitorlás hajón.
Ott azután a hazai partra lépve, vett magának lovat s lóháton utazott
fel Temesmegyébe azon a szép csinált országúton, a mit már a német
kormányzó készíttetett.
Temesvárott mindjárt bejelenté magát a kormányzónál. Ott aláirta a
reversalist, hogy a császárnak híve fog lenni, semmiféle «ligá»-ba,
összeesküvésbe nem keveredik, a parancsolatoknak se nem opponál, se nem
resistál, és a lustratiókon lóháton megjelen.
Azzal melléje rendeltek egy katonai komissariust, meg egy indzsellért,
hogy a statutiót végezzék el vele: helyezzék vissza a birtokába s
mutassák meg neki, hogy meddig az övé? Tanukat majd kapnak a saját
falujában: Botsinka a lakott községek kategoriájába van feljegyezve
százhúsz portával.
Az urak kocsin mentek, a míg mehettek; a hol nagy vízre akadtak, ott
dereglyét fogadtak, abba a hátas lovaikat is felvették s aztán eveztek
torony irányában.
Az a fényesen ragyogó torony amoda, Botsinka!
Ez nagyon tetszett Jónásnak. Derék torony.
Hanem az épen nem tetszett neki, hogy folyvást vízen járnak. Néhol a
csáklya vége eléri a feneket, néhol nem, a vizi tök meg a sulyom épen
javában virágzik.
– Hát hol kezdődik már tulajdonképen az én birtokom?
– Biz uram folyvást azon járunk; felelt neki az indzsellér. S aztán
megmutogatta neki, hogy a hol ott a nagy messzeségben a hosszú sor
száraz jegenye látszik: az a birtokának a határa észak felől; délfelől
pedig az a még hosszabb zöld vonal: az a nádas, az is mind az övé. – A
jegenyefák ki vannak száradva, mert folyvást vízben állnak derékig.
– De hát az én birtokom mind a tenger fenekén van?
– De lesz itt majd száraz föld is.
Csakhogy az meg úgy be van lepve bozóttal, hogy alig lehet keresztül
törtetni rajta; tüskés borz, tekenős béka ugrált fel a csörtető lovak
előtt minden lépten-nyomon, egy-egy partos helyen meg a vizi kutyák
építettek egész troglodith várost, utczasor lyukakkal: az mind onnan
nézte az ablakból a földesur bevonulását. A hol pedig valaha szántottak,
ez meg olyan göröngyös volt, mintha ördögszántás volna kőszikla talajon:
majd kitört benne a ló lába.
De hát miből él ennek a falunak a népe, ha se nem szánt, se nem vet?
Majd meglátja azt Jónás urfi!
A mint bevergődtek nagy istenkisértéssel a faluba, ott minden háznak az
ajtaját, ablakát befalazva találták; hiába kiabáltak, még pisztolylyal
is lövöldöztek; nemhogy emberhang, de kutyaugatás sem fogadta őket.
Ezzel a birtokkal, meg a faluval az történt, hogy a földesura
számkivetése alatt a felső szomszédja lerontotta a botsinkai felső
töltéseket, a mik a Béga áradását ő rá szorították fel, az alsó
szomszédja pedig meghagyta szépen az őt védő első sánczot s így az egész
Béga árja ott rekedt évről-évre a hajdani paradicsomban. A falu népe
azután, a kinek senki sem volt a pártfogója, beleunt az örökös árvízbe s
ott hagyván a házait, odább települt a szigetekre s ott élt –
halászatból.
Ez pedig nagy baj volt Jónásnak, mert két helybeli tanúra a törvény
értelmében okvetlenül szükség van a birtokátadásnál.
De hiszen itt van a parochia. Ez megmaradt épen s a hogy az ablakon
kitett virágcserepek bizonyítják, abban laknak.
Botsinkay Jónás odament és bezörgetett az ajtón. Senki sem jött azt
kinyitni, csak két mérges kuvasz csaholása felelt a zörgetésre. Vajjon
hol lehetnek? Élni kell itt valakinek, mert a konyha-ablakon át
meglátni, hogy a tűzhelyen ég a tűz, s a fazékból kilátszó disznóláb
mutatja, hogy ottan sonka fő.
Szerencsére a harang megszólalt a toronyban, a szép nagy tizenhat mázsás
harang, a mit az öreg földesúr öntetett. Bizonyosan ott van a pap meg a
többi népség.
Az úrfi odament a templomhoz: az ajtót nyitva találta; belépett, a
czinteremben lehúzta csizmáit, de a kalapját fentartotta a fején, úgy
ment be az egyházba: így tanulta ő azt Nikodémiában.
Az egész templomban nem volt több ember, mint egy jámbor hajadon, meg
egy piros ruhás kis fiú. – Hanem a torony lépcsőin épen ekkor szállt le
egy köpczös, piros orczájú férfiú.
– Héj harangozó, hol van a pap?
– Én vagyok a pap.
– Hát a harangozó?
– Az is én vagyok. Maga harangoz a pap! Hát te kinek a bolondja vagy?
– A magamé, meg a tied. Én vagyok a földesúr, Botsinkay Jónás.
– Aha! Most jösz Törökországból úgy-e? azt gondolod, török mecsetben
vagy, hogy mezitláb jösz be s a tökfedő a fejeden?
– Hát nem úgy kell?
– Oh, te pogány. Hát nem ismered a religiót?
– Micsodát? Soha se ettem belőle.
– Fordítsd meg most mindjárt a dolgot: azzal a süveggel, meg azzal a
saruval.
– Micsoda? A sarut tegyem a fejemre?
Magyarázat helyett úgy csapta pofon a pap, hogy lerepült a süveg a
fejéről: ezt már megértette.
– Majd adok én te neked a szent dolgokkal mókázni.
Jónás úrfi kezet csókolt a pofoncsapásért: azt megtanulta
Törökországban.
– Hát már most mért jössz?
– Azt jövök alázatosan kérni, hogy jelennél meg az urak előtt, a kik át
akarják a birtokot nekem adni, a mi az apámé volt s te is bizonyítanád,
hogy én vagyok én.
– Hát az mindjárt meglesz, csak elébb megtartom a misét.
– Ugyan kinek tartanád? Hiszen senki sincs a templomban.
– Az nem a te gondod. – Külömben is ráérek, a míg te a másik tanut
felhajhászod a faluban.
– Hát az a tisztességes hajadon nem lehetne a másik tanú?
– Nem. Mert a testvérhugom s a törvény nem enged két testvért egy
dologban tanuskodni.
– Majd megkérdem az uraktól.
– Sohse kérdezd! mert azonfelül meg süketnéma is.
– Ha akkor hol vegyek én másik tanut?
– Eredj a falu végére, ott van a Czafrinka czigányasszonynak a háza; azt
megtalálod: jó lesz a neked tanunak.
Ez nem jól kezdődik, gondolá magában az úrfi; egy pap meg egy vén
asszony, mint első találkozók, visszament az urakhoz s elmondta nekik
tapasztalatait; kérte, hogy küldjenek egy hajdut a czigányasszonyért.
Azoknak pedig mindegy volt; csak lerázhassák a nyakukról az exmissiót. A
míg a két tanú megérkezik, ahhoz láttak, hogy kinyitassák a kastélyt a
statuálandó új földesúr előtt. – Nem kellett ahhoz kulcs, hanem
harapófogó, mert valamennyi ajtóról hiányzott a zár; a helyett be voltak
erősen szegezve.
Nem volt pedig mit őrizni rajta. Az egymás után következő nagy kongó
termekben nem volt semmi ellopni való. Egy darab butor sem volt itt
sehol; a kandallókban megmaradt fadarabok tanusíták, hogy azokat
felfütötte valaki. Egy darabig a császári katonák laktanyája volt itt,
azután a mindenünnen üldözött kóbor szegénylegények menedéke lett:
azután meglakták a kincskeresők, a «vargyialis»-ok, a kik a régi
okiratok nyomán kutatnak elhagyott várakban elrejtett kincseket, ezek
minden pallót felszakgattak; a szép márványkő táblákat halomra hányták,
a falak freskófestményeibe belekóstolgattak a kalapácscsal: minden
kályhát összetörtek, minden rejteket fölfeszegettek; most aztán át van
engedve az egész kastély a patkányoknak. Szép dolog lesz ebben lakni.
Ez alatt megérkezett az egyik tanú: a czigányasszony.
Tarkabarka lompos haczukába öltözött némber volt. Fekete ránczos pofájú,
fehér fogú, boglyas hajú, minők a czigányasszonyok, ha megvénülnek.
Jónás úrfi nagyon szerette a czigányasszonyokat: köztük nőtt fel;
azoktól tanulta, a mit tudott; a saját édes anyja is nagyon hasonlított
már hozzájuk, vége felé.
Czafrinka kacskaringós czigány-áldással köszönté fel az ifjú urat, s
megsimogatva barátságosan az orczáját, azt mondá: «egészen olyan, mint
az édes apja volt legénykorában».
– Hát ismerted te az én apámat?
– Én ismertem csak igazán.
S elmondta, ideje lévén rá, a míg a másik tanu megérkezik, hogy milyen
derék legény volt a Jónás úrfi apja? Nagy, magas homloka, sűrű
gesztenyeszin haja elől két ágra befonva, hatalmas bajusza, sötétkék
szemei; mikor elkiáltotta magát, olyan hangja volt, hogy mértföldnyire
meghallották, s milyen ereje volt! elfogta az eleven szarvast a két
hátulsó lábánál fogva.
– Igaz! igaz! mondá Jónás úrfi, ragyogóra váló arczczal. Az anyám is
(szegény!) ezeket beszélte róla!
Ő bizony nem emlékezett az apjára másként, csak a mások elbeszélése
után.
Ezalatt aztán csak vége lett a misének is: a plébános megjöhetett a
kastélyba. Ugyan vártak rá a hivatalban járó urak.
«Ecclesia præcedit!» mondá a tisztelendő úr. – Elébb be kellett zárni a
templomajtót. Mert a sekrestyés gyerek nem éri el a kulcslyukat.
No hát hozzá lehetett fogni a statutióhoz. Hol a diploma? Utczu lelke!
Azt elhurczolta már egy patkány a rajta megérzett pecsét ostyájáért. –
Szerencsére még nem ehette meg, csak a kétfejű sasnak az egyik szárnyát.
Fel lehetett olvasni.
«Nos Maria Theresia, divina favente clementia Rex Hungariæ,
Hyerosolimae» etc. etc.
Jónás levett kalpaggal hallgatta (tartva a pofonütéstől). Azt gondolta,
ez is valami szent czeremónia.
Azután odaédesgették a kerítésre felkapaszkodott kis sekrestyés fiút.
Azt lehúzták a gyepre s tizenkettőt csaptak reá vesszővel, hogy
ráemlékezzék a statutióra vén ember korában. Ezzel authentizálva volt az
újra beiktatás.
De most aztán az volt a nagy kérdés, hogy a fődologgal, a mi az ilyen
statutiót megkoronázza, hogy lesz, mi lesz? – Ki traktál?
Az látni való volt, hogy az úrfi ezt a legjobb akarat mellett sem teheti
meg.
Nem marad más jóltevő, mint a pap.
Annak pedig egyszerre ötszegletüvé vált a képe erre a szóra. Az egyik úr
azt mondta neki: «Sacerdos debet esse homo hospitalis». (A papnak
vendégszerető embernek kell lenni.)
– Hiszen az volnék én, csak lenne miből. De szegény az ekklézsia: egyéb
beneficiumom nincs, mint a mit a fundatióból kapok. Se szoba, se párbér.
Még halott sincs már. Mikor húsevő nap volna, akkor is bőjtölök. Ma is
csak igen vékony collatióval szolgálhatok. Epiphanias van.
– De szent atyám; monda az úrfi, én az imént, mikor benéztem az ablakon,
egy nagy sonkát láttam párologni a tűzhelyen a fazékban.
– Az ördög incselkedése volt az fiam. Varázslat, káprázat! Máskor vess
magadra keresztet, mikor nagy bőjt kántorszerdáján sonka képében jön
eléd a kisértet: meglátod, egyszerre békaczombbá változik.
Igaza is volt a reverendissimének. Az ebéd legmegfoghatóbb része nem
volt egyéb mint spenótban uszkáló békaczomb meg száraz hal; hozzá gonosz
nyúlós bor, a mit ollóval kellett elvágni, mikor az ember a poharat a
szájától letette. Igazi vendégszalasztó!
A jobb koszthoz szokott uraságok igyekeztek mentül hamarább elmenekülni
abból a szomorú tartományból, a hol még a pap is koplal; hanem az úrfi
mindenféle inséghez hozzá volt szokva: hát csak ott maradt. De nem is
igen volt neki hová menni.
Mikor egyedül maradt a pappal, azt a szót ejté ki:
– Már most csak azt szeretném tudni, hogy hol hálok én az éjjel!
– Hát imitt-amott, vagy a kastélyodban vagy másutt édes fiam, de én
nálam semmi esetre sem; mert azt látod, hogy én nekem nincs több egy
ágyamnál; az pedig magamnak kell. Lakható szobám nincs több kettőnél, az
egyik az enyém, a másik a hugomé: nincs miben válogatni.
Jónás úrfi bátorkodott annyit megjegyezni, hogy «bizony pedig az én apám
fundálta ezt az egész parochiát».
– Azt gondolod, hogy ingyen tette? A te apád olyan vétektarisznya volt,
hogy nem győzök elég misét szolgáltatni a lelkéért, hogy a pokol kinjait
enyhítsem ránézve.
– Még ezeken az ezüst kanalakon is az ő czímere van.
– Ezeket meg akkor adta, mikor téged kereszteltelek. Ha az a kis
keresztvíz rajtad nem volna, egészen pogány volnál.
– No hát selim alejkum, páterkám, megyek a vén czigány asszonyhoz, az
majd talán ád szállást.
– Azt bizony jól teszed. Volt már neked annál rosszabb tanyád is.
Servus!
– Csak elébb pipára gyújtok: hol a dohány?
– Odabenn áll az ágyas házamban, a döbözben.
Jónás kihúzta a pipáját öve mellől, a hova az szárastól be volt dugva.
Biz az régen lehetett már kéményseprő által gondozva. Jó társasághoz
szokott ember ezen úgy szokott segíteni, hogy felhajtja az ágyterítőt s
az ágynak a zsupszalmájából hihúz egy szálat, olyat, a melyiken még a
kalász is rajta van s azt keresztül húzza a megrekedt pipaszáron. Jónás
úrfi is ezt a szokást követte s azután megtöltve a pipáját a
cserépdöbözből s kicsiholva az ürömtaplóból: egy-két szippantás után
kezet csókolt a tiszteletesnek, a konyhában egyet csipett a süketnéma
kisasszonynak a kövér karján, a mi azt rögtön beszélővé tette, s azzal
odább ment pipázva.
Csak mikor már odakinn volt, vette észre a papnak a húga, hogy két ezüst
kanál hiányzik.
Azt senki sem sikkaszthatta el más, mint Jónás úrfi. Az odakinn
Törökországban szemfényvesztő bandával tekergett együtt, bizonyosan ő
félkézkalmárkodta el. Kitelik tőle – az éhenkórásztól! – De hátha csak
tréfából tette. Nem kell lármát csapni a dologból. Hisz az ő czímere van
rajta.
A CZIGÁNYASSZONY HÁZA.
Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház,
a melyiknek a kéménye füstöl: az a Czafrinka háza.
De mi keresete van egy czigányasszonynak egy olyan falu végén, a melyet
ott hagyott az egész lakosság?
Hja, a Czafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt.
Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt
emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket.
Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vizbe nem
fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy «nem hagyja el az ördög a
magáét!»
Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a
mohától, kerítése nincsen, hanem a helyett van körülötte embermagas
csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar
rajta bukni.
A tűzhelyen nagy láng lobogott, a fölött forgatott a czigányasszony egy
rostát: abba egy marok törökbuzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg
az egész rosta megtelt vele. – Épen akkor toppant be hozzá az úrfi.
– Vártalak ám vacsorára! kiáltá Czafrinka vigyorgó pofával az érkező
vendégre.
– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?
– Megmondta azt nekem a kártya.
Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva
iglicze tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy
fekete macska ült ott, dorombolva.
– De hát mi lesz itten vacsorára?
– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!
Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt s nagy kurrogva, hizelkedve
oda ment a Czafrinkához, hozzá törülve a hátát.
– Eredj a devlába; kiált rá a Czafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a
nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről s befutott a kályhalyukba, s
onnan aztán, a mint a Czafrinka azt kiáltá: «no még sem vagy itt?»
előbujt, borzas czigányleány képében.
Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a
boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét
vissza leánynyá.
A leány arcza kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a
ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, a kit
álmából felzavarnak s az ökleivel dörzsölte a szemeit.
– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz!
Megérkezett a királyfi. Nem látod?
A leány beczammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arczát félénken
takargatva a jövevény előtt.
Czafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy
vékába a pattogatott kukoriczát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva
magában: «ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!»
Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a czigányasszony: «No kis
pirincz, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni».
Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.
A czigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté
semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya,
annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.
Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül.
A szögletet elfoglaló banyakemencze tetején egy kitömött bagoly
gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az
ércztükör, a mibe, a ki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy
kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, a mi a ráülőt egy
percz alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű «kurugja»,
a mi ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztül téve rajta a fakard, a
mivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek
nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy
tizküllőjü kerék; a polczon dob, nádsíp, vaskondér, czifra tégelyekkel;
azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat
számra, a mik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem
zászló nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei,
szétfeszítve; óriási csontok; a hogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi
(nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja tele beszélte neki vele a
fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem
terítővel betakart asztal állt, és azon czintányérok, kancsók és
poharak, a mik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá
ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna
is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér
alakon, a mivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt
is értik a boszorkányok.
A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. –
Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint
mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra
hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyilna
meg, s ezen a nyiláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.
A míg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak
őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.
– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!
Hord fel! ugyan miket?
De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malacz, pogácsa, lépes
méz dióval, ostyepka, marczafánk, – s hozzá pompás ménesi bor, a milyent
csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.
Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként mint ördög hirével! Aggódék
magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kinálta, hogy nem állhatott
ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a
szóval: «áldja meg az Isten, a ki adta!»
(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre
varasbékává, az ételek fürészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására
szolgált, hogy minden úgy maradt, a hogy volt. Talán mégsem azok hát?)
– De pompás lakomát csaptál, jó Czafrinka, mondá, mikor végre megtörlé a
száját a damask kendővel.
– Vártalak, pirinczecském. Tudtam, hogy ma megjösz. Aztán a
czigányasszony megkap mindent a mit kiván. Ne félj tőle; csak nyulj
hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A
bolondok, a kik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a
jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a
királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.
– Jövendőt is tudsz mondani?
– Az a tudományom.
– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a
kártyáit: az nagyon is értett hozzá.
– Tudom én azt, édes pirinczecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt
közöttünk a «barjaktár».[1] De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor
az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el
az asztalt Szaffi! – A legelső szerencsét te neked hadd vessem ki az
anyád kártyáival.
Czafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, a mikor kirakta; s
mikor végig nézett rajtuk, összecsapta a kezeit.
– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirinczecském! – Nem sokára meg
fogsz házasodni. A mit a feleséged a menyekző éjszakáján álmodni fog,
azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan
gazdag ember fogsz lenni, a milyen az apád volt; még annál kétszerte
gazdagabb. Hires, nevezetes nagy úr lesz belőled.
No már ennél jobb szerencsét nem is kivánhatott magának Jónás úrfi. Hisz
az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni,
csak haza kerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – «a mit a kis
feleség első éjjel álmodni fog!» – De hát hol van az a kis feleség?
– No de már most ideje lesz a lepihenésnek; mondá Czafrinka. Késő az idő
már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még
csak szalma sincsen, a mire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat
vetek: itten alszol a leányom mellett.
Jónás úrfinak valami lőtt a szivébe erre a szóra. Talán nem is egészen
ijedtség; – de mégis olyenforma. Azt gondolta: «ej ha! ez a
czigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát
feleségül!» Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra
gondolhatott volna.
A varázslónő pedig úgy olvasott az arczáról, mintha rúna könyv volna.
Elnevette magát.
– No csak sirva ne fakadj ijedtedben, pirinczecském, nem úgy lesz az, a
hogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemenczében belől, te pedig
alszol a banyakemencze felett kivül: egymás mellett; de közbül a
kályhafal. Mert látod ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az
egyetlen száraz hely benne a boglyakemencze, a mit befűtünk mindennap.
Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert
ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál,
egyik sem tud egész éjjel aludni.
Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a
miatyánkot, még pedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki
belőle; «szabadíts meg a gonosztól», a miből Jónás úrfi azt a
megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt
maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; a mi a
leányokat a rossz igézettől megőrzi.
Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi
csak egy név, de két különböző állat.
Azután ő is felfeküdt a kemencze padjára, a hol jó langyos meleg volt:
jobb, mint akármi tollas nyoszolyában s ott el is aludt csendesen.
Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, a ki ott mellette fekszik,
közbe egy arasznyi fal, – valami bűbájos nótákat énekelne; a minek csupa
édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette,
hanem a nóta ott csengett akkor is a fülébe.
AZ ELADÓ LEÁNY.
Másnap korán hajnalban felkereste a lovát Jónás úrfi: ott legelt az
valahol a kastélykertben; nem látott az soha, se abrakot, se istállót;
őrizőre sem volt szüksége: nem messze tőle hevert egy agyonrúgott
farkas. Jónás úr megveregette a bozontos nyakát, szájába kapcsolta a
zablát, s megszorította a hevederét: aztán felült a hátára; a merre
száraz földet látott, elindult. Ut nem volt sehol.
Nekiindúlt feleséget keresni. Igy volt az a régi jó időkben. A leányokat
nem hordták össze bálba, hogy ott válogassanak belőlük a házasulandók;
hanem ezek vették nyakukba az országot, sorra járták a kastélyokat, nem
titkolták, hogy leánynézőben járnak; a hol megtörülték a széket
köténynyel, mielőtt leüléssel kinálták, ott sejthették, hogy szivesen
láttatnak; a hol kását főznek ebédre ott tudták, hogy ez a «kitoló kása»
s odább mentek. A felnőtt leánynak mindenütt «eladó leány volt a neve.»
«Micsoda falú ez, beh fakó!
Nincsen benne vendégfogadó;
De van benne szép lány eladó!»
Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe esett
egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó messze benn
volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt lövöldözni az én
uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a
nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A
vezércsónakban egy czifra egyenruhás katonatiszt ül, a ki németül
kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély
vizbe a lovával, s odausztatott a vezércsónakhoz.
– Kassamadiner! Kicsoda az úr?
– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a tiszt úr;
hát nekem kihez van szerencsém?
– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az
uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?
«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.
– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép kacsászat
esik benne. Felelt a tiszt úr.
– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a
puskával!
– Hogyan van?
– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt
felfordítom ezt a ladikot.
Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint
boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép
duplapuskáját.
(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a mikor az a
szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt
hitte, neki is úgy kell tenni.)
– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a tábornok-vadász.
– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a
pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.
– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát nemes
lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt
lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen
vendégem.
– Azt megtehetem.
– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.