Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez
orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s
harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.
Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha
«ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.»
Attól függ, ki az a másik?
A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és
Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai
napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett
menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz
menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.
Urgulanilla útközben mesemondással rövidíté az időt kedvesének.
Az első meséje szólt Irzambek herczegről.
Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig
Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok
fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá
jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga
küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a
czárnak.
Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma
szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem
kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül
félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de
természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá
tette.
Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a
Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki
legközelebb azon kegyben részesült, hogy Oroszországba visszatérhetett,
miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák
egyike), veszített el méltó bünhődésül.
Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s
ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió
főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s
szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió
tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése
megérdemli a fáradságot.
Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy
bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre
áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd
meglássuk!»
Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb
öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű
szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai
irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be
magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.
A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a
jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz
egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.
Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal
nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai
még czifrább s ő azt is látta.
Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár
kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz
a kemény hosszuszárú csizmákhoz.
Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az
asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt
és tolmácsul szolgált.
Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy falatot sem
evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak
valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott
tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig,
még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s
látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé
Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége
volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által
kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? –
Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a
pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva
ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s
annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi
kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté.
Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták,
előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a
poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve
lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok
nekem nagyon tetszik».
– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már
hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a
huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot
elfelejti.
Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a
te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha
minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».
Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi
levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi.
Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való
mindennapra. Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember
pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.
Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult
negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal.
Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy
bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta
azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt
kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit
ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer
ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet
hozzon haza a vadászatból.
Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem
megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia
ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a
vad ember lelkére?
Megijedt tőle.
Mikor vége volt a szertartásnak, azt mondá tolmácsának:
– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy
templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg
nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével
s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.
Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén
vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten,
a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.
– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó
Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is
tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is
szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a nélkül
is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent
tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az
emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a
tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat
cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos
hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt
ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is
elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az
ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen
velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen
afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s
meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a
gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám,
a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe
kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik
rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez
ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres
kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a
rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A
pusztában a rossz Isten az úr!
Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a
raffinirozott butaság miatt.
Egyszer aztán nagy udvari bált rendeztek a tiszteletére.
A téli palota termei teljes császári fényükben ragyogtak.
De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az
arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák
csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a
szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem
látott.
– Périk ezek a paradicsomból? kérdezé tolmácsától.
Az megmondá neki, hogy ezek herczegasszonyok.
Irzambek herczeg azt mondá:
– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor
számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy
ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék
szemekkel! s minő hófehér keblek!
S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e
látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni.
Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.
Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még
pedig igen kellemes módon.
Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére
szánva.
Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját;
utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.
E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő
otthoni nótája volt az.
S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a
tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.
Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az
izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő
jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is
emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne
toppantson a lábával.
S nem vették neki rossz néven e rendkívüliséget.
Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben
álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez
odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra.
A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát
kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta
el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.
Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a
szultána?
Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a
leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van
Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.
Irzambek herczeg nagyot sóhajtott. Szivébe volt már a nyil lőve.
Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket
átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.
– Te! mondá Tseremikoffnak. Ez a tábornok nekem valamit adott.
– Nem tábornok az, hanem inas.
– No hát legyen inas. Egy darab tündérbőrt adott a kezembe.
– Levél az.
Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint
tündérbőrnek.
– Hát mi az a levél?
– Ezt Axantine herczegnő küldi neked.
– Hát te azt hogy tudod?
– Itt van a levélben.
– Ő maga benne van a levélben?
– Azt irja neked, hogy holnap estére szivesen lát palotájában.
– Hát ez a levél beszél?
– Bele van irva.
– Hadd hallom!
S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff
megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta
meghallani az ember.
Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre
igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte,
akkor hamarább lesz este.
Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff
társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás
kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s
vezették számtalan illatos termeken keresztül.
Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s
itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.
A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott
neki helyet.
A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a
herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését,
hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta
megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?
A herczegnő rámutatott a névaláirására.
Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan
tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.
– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te
hozzád.
– De hogy tudnék én erre a levélre visszabeszélni?
– Azt hasonlóképen teheted meg, a hogy a herczegnő tette.
– De én nem tudok oroszul beszélni.
– Tud a kezed.
– A kezem? Ezt meg épen nem birta felfogni a herczeg.
Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje
terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a
herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy
töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s
az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját
kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:
– No hát mit akarsz a herczegnőnek oroszul elmondani?
A fejedelemfi nem soká gondolkozott rajta.
– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki
föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a
Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.
Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre
hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.
– Ugyan mi lesz ebből? gondolá magában a kalmuk herczeg.
– Vidd oda a herczegnőnek magad.
Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető
kézzel a levelet.
S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött
szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis
fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére
mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan
többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.
Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor
eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig
szerelmes lett bele.
A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a
fejedelemfit máskor is.
– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a
szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.
– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te
kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene
megtanulni oroszul.
– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a
ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a
nyerítést s a lónak és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem:
az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli
kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy
aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a
merre magától forog.
– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a
te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.
És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott.
Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a
szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek
egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a
beszélgetést.
Ily áldozatra képes egy orosznő az ő hitéért és hazájáért.
(Ezt Urgulanilla mondta elbeszélés közben Ivánnak.)
Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre
áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen
megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb
vezető volt a szerelem.
Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk
nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.
– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok
aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták
gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja
kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült
a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember
esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a
beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit,
kirakja a beteg körül az agyagból gyurt «Csort» ördögbálványokat s
azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg
nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy
vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.
– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell
neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a
herczegnőt és hozzád megy.
Fejet csóvált erre a fejedelemfi.
– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem
tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.
Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak
fizetni.
– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat,
ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon
szerelmes beléd.
Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát
Irzambek herczeg.
Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál
elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.
A herczegnő azt mondta rá, hogy Tseremikoff igazat mondott.
Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz
borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.
Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb
férfia.
– S mit kivánsz tőlem azért, hogy az én feleségem légy?
– Nagyon sokat. A lelkedet.
– S hogyan tudom én neked adni a lelkemet, a míg élek?
– Úgy, hogy az én vallásomra térsz.
– S mi szükséged van neked az én lelkemre?
– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig
azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s
több asszonya ne legyen rajtam kívül.
– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a
némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted
szeretni lehessen őket.
– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká
teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek,
az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba
jusson, a hová én.
– S mi kell arra, hogy a te mennyországodba jussak?
– Az, hogy megkereszteljenek.
– A lovamat is meg fogják-e keresztelni?
– Minek?
– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem
akarok járni.
– Ott szárnyaink lesznek és repülni tudunk.
– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha
megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.
– Beszélj.
– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy
kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni
a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga
rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka
prémeivel: a telet abban tölti velem.
– Be fogom érni azzal a gunyhóval.
– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a
mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott
kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a
férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette
szironynyal.
– Megtanulom azt és elvégzem.
– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a
jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.
– Megtanulok rajta játszani.
– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző,
mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.
– Abban is tetszeni fogok az én uramnak.
Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet
csókolni.
Másnap megint eljött a herczegnőhöz s azt mondá neki:
– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul
keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én
nemzetem szokása szerint történjék meg.
– S miből áll az a szokás?
– Megosztod velem a falatomat.
A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá.
Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni,
mikor szép, derült napos idő van.
Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek,
nemzeti öltözete teljes pompájában.
A herczegnő is egészen hozzá volt készülve ez elfogadáshoz.
Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt
felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari
kiséretét befogadhassa.
A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk
fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy
fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű
selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A
legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy
rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy
halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat
ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain
himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú
két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol
az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői
szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága
perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő
pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a
szertartáshoz hivatalos násznagyok is.
Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége
sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.
Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített
szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont
kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak
számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s
ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül
kérés jelképe gyanánt.
A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a
jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre
mindenféle állatok voltak himezve.
– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet,
mondá neki a szép ara.
A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból
kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz
szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany
kettős keresztet kinált neki cserébe.
– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam
azt.
Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain
eltávozott.
Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog
visszatérni?
Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági
szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi
birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő
állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a
másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van
hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox
egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe
szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes
menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.
Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott
egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit
keresett.
Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka
között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes
pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat,
félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.
Irzambek herczeg egyszerre a jobb és bal kezével elfogta mind a kettőt.
Azzal visszatért a sátorba.
– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a
herczegnőnek. Ime megtaláltam.
Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok
féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.
A herczegnő meg volt lepetve.
– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek
herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet.
Ez adja a nőnek a munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden
hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.
A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon
szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.
– S mi fog történni e pókokkal? Kérdezé vőlegényétől.
– A nőstény pók a tied, a hím az enyim.
A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy
szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor
pókokkal.
– S mit fogunk velük tenni? kérdezé.
– Megeszszük őket.
… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel
volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő
elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása,
szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.
Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem
értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye
kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe
fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő
vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az
áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje
idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza
számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is
megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad
gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk
fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se
riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós
segítségével.
Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész
világ; minden érzéke, szeme, szája, nyelve, minden idege, szivének
minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól.
– Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit
kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait
összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott
tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a
szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.
Irzambek hasonlót tett a pók hímjével.
Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind
jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a
sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést
szerzett magának.
Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s
azt mondá csengő hangon:
– Nem is volt rossz. Az ize tökéletesen hasonlít a zöld dióéhoz.
– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá
Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó
hőstett fölött.
Iván pedig nagyszerű orrot fintorított rá s azt mondta fitymáló hangon:
– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a
kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha
mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az
élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek,
mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja
a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a
sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják
kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó
volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.
– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie egy európai
nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő
hazaszeretetének!
– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget.
Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok
ideálja.
– Képes volnál te megenni egy pókot annak a kedveért, a kit szeretsz?
– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a
pókot az igazhivőknek.
– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból
doktor.
– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a
szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá,
hogyan költötte el a kalmuk herczeget?
– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész
udvar jelenlétében.
– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a
czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox
egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első
keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.
– Ne légy gonosz, mert becsukom a szádat!
– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e
sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva
lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő
kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A
pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek
s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!
– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy
ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy
egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a
miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel kellett végig
várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző
napjait egymástól távol tartják.
Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével,
ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes
oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A
menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.
Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem
esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész
fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család
jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.
– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága
miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom
mondani a menyegzői ágyba.
– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös
szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár»
körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és
eltünnek boldogságuk menedékébe.
– A hová nekünk már nem szabad utánuk mennünk.
– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt
az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei
gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.
– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog
vőlegény.
– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a
melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem,
este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot,
negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.
Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak a szükségét, hogy a
jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven
teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a
dolgon.
– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még
Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy
motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy
imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett
Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra.
Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet
szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott
imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem
is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát,
kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak
születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.
A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s
folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.
Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra
ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti
alá.
– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog
ez így tartani?
A hölgy ég felé emelve szemeit, mondá:
– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet
legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi
frigyünket.
E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem
szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur
tája felé, a hol az örege lakik.
Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még
télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon!
Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó
frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is
adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és
szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott
fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal
megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani
s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor
végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki,
ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.
Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a
czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki.
Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz
a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.
Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség,
felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához,
jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt
hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért
s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt
lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű
kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a
megállapítására, hogy ők ébren vannak.
Ez így ment egész Jekaterinburgig.
Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az
Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és
teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül,
küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel,
tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő
erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a
civilisált Irkutzkban; átkelés a Bajkál tavon; átmászás a dauri
hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely
Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva,
leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg
keresztyén hitre térése óta.
No, és találd ki, hogy mire való volt az egy esztendői időhaladék?
Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az
orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur
vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s
Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e
szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van
rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog
uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a
melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja
jutalmazni a czár az ő hiveit…
– No! és az atyai áldás? sürgetőzék Nikolajevics Iván.
– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely
napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is
átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába,
azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy»
van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben,
feltámadásomban. Amen.
A többit nem mondta.
. . . . . . . .
Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba
jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá
még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater
megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát?