Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő
görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?
Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon
hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig
elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.
Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már
az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe
azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a
paripával és a rabnővel.
A jó Kharimante vándor dervisektől hallá ezt a történetet.
A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó
körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol
szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával,
ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga
előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül
el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az
orosz czár országa.
Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat
legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a
veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.
A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől
rájuk adott gunynév.
Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének
csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.
Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha khán, a törgauták
fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.
A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat
besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a
kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe
áttérítsék.
Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért:
nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja
megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden
gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy
nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig
félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh
népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer
törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.
Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a
kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.
Ivadékei nagy tiszteletben részesültek Szent-Pétervárott.
A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz
hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni
hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában
itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot,
hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén
pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott.
Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a
sátorba.
A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e
palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem
függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros
ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, máskor annál
ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A
pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de
eleget tesz mind a kettőnek.
Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt
kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a
tájról?
Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte
tenni holnap.
Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és
mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.
Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg,
melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni.
A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a
miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek,
mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha
gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva
a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek,
kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab
fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már
csecsemő korában lovagolni tanul.
A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s
elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz
sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz,
tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban
főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító
italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára,
fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva,
négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták
gyermekeiket.
Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat
szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve
hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból
kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a
meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a
lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra
eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt
a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj
csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt
a láthatárról, mely útjokat jelölte.
– Így tudnak a törgauták jönni és elmenni!
A törgautának a szabadság elvesztése kínosabb az élet elvesztésénél.
Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban
megtudhatod.
Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák
tisztet Asztrakánban.
Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért
és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai
ólombányákban.
Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök
fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen
hozzá, tőle bucsut venni.
– Mit tehetünk érted, öcsém? kérdé az egyik bátya.
– Azt ti nagyon jól tudjátok. Felelt az öcs.
Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén
keresztül lőtte vele.
– Köszönöm! mondá a haldokló.
… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz
alattvalóknak.
… Milyenek lehetnek még azok, a kik elmentek előlük!
A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az
előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb
pihenőt egy helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig
észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték,
hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s
mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a
nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren
befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik
nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig
nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a
nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat,
a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek
mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a
pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a
Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak.
Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete
csontnak.
Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá
áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott
velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv
a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a
folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk
a földet.
Mégis előre haladtak.
Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy
tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör,
mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem
maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a
hógörgeteg.
Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs
tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor
eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint
útbaigazíták.
Úgy futottak el országok, birodalmak fölött, mint egy felhő árnyéka.
Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld
pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan
vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s
fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg
hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a
százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.
Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a
nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi
kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt
az ő elhagyott hazájuk.
Az ismét kebelébe fogadta őket.
Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet
visszavándoroljon atyái őshazájába.
Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a
testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező
paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.
A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s
nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.
Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik
apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz
szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se
vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok
népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal
kényelmesebb.
S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett
férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol
országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek
megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek.
Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék
örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha
tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is
fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere
által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász
megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a
másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni,
és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon
ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a
palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik
az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek,
még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy
csináljanak a fűmagból kenyeret.
Milyen szánalommal tekintenek le a nomádok az ilyen szerencsétlen
népekre.
S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen
földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.
Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő
foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak
és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami
munkában találtassék.
Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy
az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik
vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az
otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a
neve, s ember és állat van beléjük fogva.
Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már
nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább
keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes
helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, se
chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.
Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar
felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a
nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?
Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású
folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre,
a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre,
nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy
zöld fűszál.
A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni
kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni
kellett az embernek is.
Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e
sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az
ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».
S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt
összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól
kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták,
aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított
elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni.
Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik
a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között
meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.
Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh,
az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már
csak bogarakra vadászunk seprüvel».
S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast
keresni.
Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek
felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét
visszakerült elhagyott rokonaihoz.
Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk
nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott
szavakkal.
Tizenhárom esztendeig tartott a vadász kirándulása.
Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került
vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló
világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy
ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből
viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre,
mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.
Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek,
vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?
A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot
megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert
ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki
birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos
Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi
magát emberektől megtaposni.
A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás
országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba
belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is
odament, onnan soha vissza nem tért.
Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a
neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az
arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s
lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.
Ezért őrzik az ország határát oly szigorúan.
A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától,
úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely
hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen
hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen
kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved,
elvész.
Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a
vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló
lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.
E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem
találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott,
de az énekesektől hallott felőle regélni.
Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta
nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott
vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét
járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve:
«dzsiggetáj».
Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő,
vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a
szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az
oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.
S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és
szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.
Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a
dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki
indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel,
széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.
Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját
fajtájának nézte, s csak akkor vette észre csalódását, mikor az már
közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt
meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s
elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az
elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle.
A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt
keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök
hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek
belépni.
Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér
házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő
fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét
ház mellett patakzott egy forrás.
Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás
vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.
A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór
éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a
chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.
A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a
rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi,
egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e
gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».
Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei
völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott
van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett
a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg
nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert
ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja
a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon».
E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol
vadászkedvét kielégítheti.
S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre
tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új
titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.
Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek
(tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült
időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti.
Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró
vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el
télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik
vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.
Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg
megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország
folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.
Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok
csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a
miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak
emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra
hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a
megfogyatkozás.
Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy
sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta
nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő
ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes
vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és
halott város.
S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem
beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat
tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik.
Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a
világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a
vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még
most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik,
hadvezéreik, tudósaik voltak.
Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből
készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a
jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a
fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.
Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak,
nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s
halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.
Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal,
egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon
egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha
összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak
meg fekete.
Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha
nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét,
tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy
gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.
Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk:
ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.
Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák
sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat
annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre,
melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a
csókot, hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást
megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.
Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is,
mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen
csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.
Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával
kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban,
valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.
Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível,
a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán
Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.
Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek
a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket
megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték
fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a
mézüket.
Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van,
bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek»
már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve
viselik.
Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy
ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.
A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel
magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi
szultánt választ.
A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az
«ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a
fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár
fővárosát, elhatározták országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek
Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek,
tizenötezeren.
Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk
azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért,
mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az
asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a
marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez
még emberkorából való s azt nem eszik meg.
A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet,
elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek
hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön,
hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy
elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére
s rendesen el is riasztják.
Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje,
nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint
az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a
medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta
mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják
és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más
medvét választanak meg istennek.
Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg
valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a
vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a
bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik,
s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy
birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a
barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül
vegye. A birártunguz és a medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott
a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a
hust nyersen eszi.
Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A
lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak
a rossz szellemek laknak.
De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van
még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.
S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy
országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik,
minőket ő soha nem látott életében.
S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és
lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s
csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A
dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól
védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon
sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók
a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas
gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a
fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.
S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek
s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta
azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely
gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya
füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.
S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind
azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a
folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól,
mintha ezüstből volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz
forralná.
És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak
rábámulnak: hát ez micsoda vad?
Itt nem lakik ember.
Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt
bizonyítják a hátrahagyott nyomok.
Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek;
most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant
kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos
süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és
emberalakokkal.
Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját,
hitványát halomra szórva hagyták ott.
És sátoraik nincsenek már sehol.
A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet
látni, élő ember hirdetőjét.
Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön
keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű
állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és
mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől
elbuvik.
Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a
mélyén egy «giráj»-ra.
A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a
Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s
a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint
tartott vásárok jelzője.
A girájhoz pedig két kalauz vezette őt: az uti lapu és a csalán.
Ez a két növény hirdeti azt, hogy ember lakott itt ezen a tájon.
A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta már a folyondár, a
mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve
keresztül-kasul fonódott indákkal.
Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált
egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.
A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne
térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha
tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne
üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme
Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben
egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz,
mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin
Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe
szorult béka.
A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett
kimondani a «mendumur»-t.
«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez
tartozzanak, egymásra ismernek.
A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre
visszamondá a «mendumurt».
Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az
élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat,
gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt
megáldotta s vendégül ott tartá magánál.
Attól aztán megtudta ez ország nevét és történetét.
A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a
saissánok tudnak egymással beszélni.
Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak
mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok
«karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat.
Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a
többi világtól elválasztva.
Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú
összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül
hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer
mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden
ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér
Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép
ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az
egész földnek azon kívül.
A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a
meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az
emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet
eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret
szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s
tetszik neki a rabszolgaság.
A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket
mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az
elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek
maradtak erdők és mezők.
Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa
és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei
birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki
a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a
szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy
gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből,
fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott
és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.
Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt
ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla folyamok közötti lakhelyét s
azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit
minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.
A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó
törgauták sorsát.
Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban
élnek?
«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő
ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és
az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.
És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl
ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év
alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára
három hold megtelése alatt.