(Még mindig bevezetés.)
Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban,
hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz
fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt
annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját
viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina
volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.
Ezúttal azonban egy most is élő személyről beszélünk.
De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy
azt a világ előtt viselje?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott
Szentpétervárott.
De volt is benne módja.
Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken,
mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.
A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba
látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival.
Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy
a gyermekeket beoltsák.
Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz,
termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével,
huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat
fölvitte magával a metropolisba.
Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az
így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész
hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.
Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a
rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde
tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem
szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével,
lelkével tartozik mind halálig.
Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő
közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban
megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő
beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát
czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni
urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?
S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy
gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie darabnak a becse a
műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?
De hisz ezen nem kell megütközni.
Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr
eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki
megvette.
S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk.
Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki
jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg
is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.
Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is
adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra,
Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok
nem szoktak keresztelni.
Így jutott egynek ez a név «Urgulanilla».
Gyönyörű egy példány!
Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának
császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.
Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó,
duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik
ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel,
karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai
árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon
bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai,
izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.
Klenodium!
Nem is olyan olcsó az ára.
A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt
igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.
Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. Nevezetes
utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S
nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne
okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi
gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie
passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos
fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál.
Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.
Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly
szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű
vállán egyet rántva:
– Hisz ezt a kis czukorembert én egy esztendő alatt agyonszeretem.
Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak
Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó:
élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.
Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag.
S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú
pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki
kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek
ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg
veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket
mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki
szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.
S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább
választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a
bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.
De hát a leányra is volt tekintettel.
Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy
soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem
tessék leutazni Tifliszbe s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik
Örményországot meghódítani indulnak.
Ezzel aztán a szép Urgulanillától is bucsut kellett venni.
– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály,
mondá a herczegnő Urgulanillának.
A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett,
mint a másiknál.
– Hisz azt a hájbálványt én egy esztendő alatt agyonboszantom.
A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a
versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a
meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.
Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt,
a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az
intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői
szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a
hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el
a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő
ajtaján betoppant.
– Itt vagyok!
– Azt látom. Hanem későn jött ön.
– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az
ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy:
hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a
liszten.
– Sajnálom, de már Urgulanilla nincs itt.
– De hát hol a pokolban? Mit csinált ön belőle?
– Azt nem mondom meg.
– Szerződtette talán az operaházhoz.
– Akkor még önre nézve meg volna.
– Talán professornét csinált belőle az asszonyakadémiában?
– Arra nem lett volna elég az idő.
– Hát talán csak igazán férjhez adta?
– Uram! Ne sértegessen.
– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én
visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová
lett.
A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy
hová tette Urgulanillát?
Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir
Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert
süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja
a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.
– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky
prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép
Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s
azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!
Ennek a csodájára csakugyan mind kirohantak az erkélyre.
A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött
szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.
A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes
egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus
eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá
lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a
mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei
méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.
A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke
mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott
levőket, míg lova caracolirozott.
A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás.
Procopovics Mihály utána rohant.
– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból
huszárkapitányt csinált.
– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a
herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.
– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt
nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a
kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!
Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes
herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria
helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit
egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel
«dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a
«magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája
kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által
kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a
fejét.
Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész
palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt
várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga
előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette
el a fejét.
Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly
nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt,
a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál
fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó
pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend
gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s
kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek
eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie
a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának Sergius
főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem
vesztette el a fejét.
Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred
gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi
karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t
ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló
védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja
zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva,
mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és
húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a
fejét.
Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet
megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem
viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani
táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett
föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember
egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a
meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi
Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből;
egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást
követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy
rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem
vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.
S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni
herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből
alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága
alatt.
Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi
leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a
hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak.
Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak (a
mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s
ezzel már több van mondva).
És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját
Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja
hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon.
Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét
zárták be hajdanában.
S ez a nő tökéletesen képes azt végrehajtani, a mi rá van bizva.
Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is
megtudni, hogy mit álmodik.
Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül
meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától
meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele
tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani
dicsőség napjaira.
Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok
csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá,
hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a
bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér
melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy
megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér
szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa
kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér
lettem ettől a fürdőtől».
S ha a fejedelemfi valóban bele talál szeretni: annál rosszabb reá
nézve.
A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor
ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.
Akkor azt fogja neki mondani a «daghesztani herczegasszony»:
– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének
lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le
szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd
föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván
nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis
pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj
haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis
feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem
a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb
férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a
hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint
minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett
engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én
engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.
* * *
Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen
hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol
Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.
Most épen útban vannak.
Ez történetünk bevezetése.
Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő
napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly
türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.
A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései,
a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy
mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot.