* * *
De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát
meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz
népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.
Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani
is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?
Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban
az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:
Μῆνιν ἄιδε θεὰ Πηληϊαδεω Ἀχιλλῆος
Οὐλομένην, ἥ μυρἴν Ἀχαιοἱς ἔθηκε.
Πολλὰς δ᾿ ἰωθίμους ψυχὰς Ἄϊδι προΐαψεν Ἡροων
…[7] hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy
ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón?
Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor
ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a
kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e
valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk,
tudsz-e hadakat vezetni?
Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy
tudott már valaha. Hiszen ötesztendős Samylfiúnak már kellett lovának,
kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó
hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.
De hátha aztán még majd valami egyébre is visszaemlékezik!
Ez ám az álomrontó kérdés.
Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből
«laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire
nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a
Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai
dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas
magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium
cum Jove Cæsar habet.)
Itt a göcs!
Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot
beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!
Meglesz.