Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat
Szent-Pétervárra.
Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik
Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is
kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.
Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg
fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami),
elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi
a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg
Samyl fiaival?
Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván
nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy
Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat
koptatják.
Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol
megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.
Mert Finnország ilyen jó iskola.
Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan,
szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott
népnek nyugodtan élni?
Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja fel a kérdést,
hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?
Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad
boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy
jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának
minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot
keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a
kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza,
és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.
A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével
nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi
bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul;
kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti
karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben
van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer
azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.
A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított
népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni,
semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és
reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.
A finn nemzeti bölcsészet pedig e három közül egyik iskolát sem követi.
Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a
hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős
Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény
megörökítette.
A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is
volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik.
Hőskölteményeit minden kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a
legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.
Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az
élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének
változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon
nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem
mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy
európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni,
hová lett?
És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test
kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal
kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az
egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a
börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából,
nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet,
jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni,
az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az
öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg
magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának.
Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve
tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban
alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút
tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából
hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az
akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit,
senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a
hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos
szabadsága.
S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő
lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő éneke! Annak a homokpartjai,
szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag
vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem
siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen.
Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy
hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották
a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot
szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza
fognak sóhajtozni!»
Ebbe az iskolába hozták el tanúlni Samyl fiát.
Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga
sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga
növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak
csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a
kardok árnyékában található!»
Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő
neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.
Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került
orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg
tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett
ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két
társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely
fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen.
Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a
sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko
vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban
volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai.
Onnan ujra kezdte a harczot.
Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta
elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul az oroszoknak. Azok
kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig
még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.
Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal
keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a
feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és
Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a
herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.
Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két
asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek
maguknak másik feleséget.
Samyl aztán szabadon bocsátá a két asszonyt.
S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én
nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»
Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel
ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák
ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.
A mollák visszajöttek – üres kézzel.
– Nem találtátok a fiamat?
– Megtaláltuk, beszéltünk is vele. De nem hozhattuk el.
– Börtönben van? Lánczok között?
– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem
szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.
Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből
ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy
tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.
Dzsemál Eddin azt izente az apjának, hogy nem megy haza.
Samyl kétségbeesett, hogy a fiát még valaha megláthassa.
Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen,
minden váltságdíj nélkül.
Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme
nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak
a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.
Samylt most győzte le először az orosz.
Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével
összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!
Nyomban kitört a keleti háboru.
Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A
legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most,
mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia
csendes maradt.
Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az
ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A
világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a
visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a
miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak
semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú
deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál
tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz
vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most
megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a
minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi
megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa
meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán,
a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».
Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az
orosz klima hidege veszedelmes a hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az
orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.
Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett.
Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.
S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s
eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra
jutott.
Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második
fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni,
hanem elküldte eleve Sztambulba.
Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a
sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra
jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági
boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon
szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül
nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi,
hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg
szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.
A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját
Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei
paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek
az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba,
rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst.
Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.
Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet
drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?
A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel
jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot.
(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy
őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a
gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a
vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra
méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki
elfelejtette azt?)
Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az
engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint
deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó
szertartásoknak alávetni.
Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk
azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán
a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet
egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.
A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem
muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti
korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa
volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít,
fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal
és szamárfülekkel vannak földiszítve.
Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem
gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s
olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön
leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.
A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és
a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek
a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe
sorakozni.
Senki sem neveti el magát.
A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, s ünnepélyes
komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent
utálatos jelmezük?
Az allegoria értelme ez:
– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. –
Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók
vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. –
Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, –
ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!
Azok a szájukba fogott agyarak miatt csak vadállati hangokat tudnak
adni.
– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater»
ki fogja belőletek verni a vadállatot!
Erre a fokossal allegorice a nyakuk közé huzogat.
– Le fogja rázni agyaraitokat, szarvaitokat és szamárfüleiteket!
E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a
«három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a
novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind
lehullanak róluk.
– És ki fog benneteket csiszolni!
Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra
lefektetett diákot.
– És lemossa rólatok rossz erkölcseitek pokol kormát!
Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az
ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.
Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a
nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak.
Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi
elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy
eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb embere a világi
társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.
S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák,
meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat
fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide
került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak,
eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!
Ezen kezdődik a finn diáknak az ujonczesztendeje.
Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics
Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.
– Hát én kinek fogok szolgálni? kérdezé a dékántól.
– Neked sehol sincs hazád: – te mindenkinek fogsz szolgálni.
… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a
kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.
És a mit tanult, azt jól megtanulta. A szolgálatot és alázatosságot.
Ámbár a diák mindenütt a világon csak diák.
Hiába öltöztetik sarkig érő tógába: az alól is ki tud rúgni.
A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen
években fényesen bebizonyított.
Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk
rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk
nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték
nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.
Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a
kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden
bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna.
De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való
dicsekedésnek.
A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta,
hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»
A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép
versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.
Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal
törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.
Most aztán kaptak censurát.
Nem volt szabad többé hazafias dalokat kinyomatni.
A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen
olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt
énekelték.
Ekkor aztán megtiltották nekik az éneklést is.
Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a
finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon.
Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják
oroszúl:
«Eläköön armiász
Rakkahin Ruhtinász
Kanszlerimme!»
A finn nemzet türelemmel viselt el mindent; de nem a finn deák.
A diák mindenütt ugyanaz. Forradalmi elem. Itt is rebellis.
Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az
alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű
balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s
egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.
Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár
báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják!
A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre
úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam
alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja
hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni
fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik
az egyetemet Kiewbe.
Már pedig a diák csak mindig megmarad diáknak.
A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik
is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.
Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol
hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet.
– Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam
soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.
Diáktársai leköpték érte; de az egyetem meg volt mentve.
Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi
tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt
még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem
consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek
találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött
szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az
országból, mert egy hallásra megtanult mindent.
Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi
életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös
búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A
helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet
együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást
oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik
nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se
kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a
könyveit. Őt nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel.
Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért.
Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak
tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt
soha.
Mikor a pályakör be volt fejezve, következett a «doctorrá» emeltetés.
A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós
székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve;
ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a
világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá
emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre
a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany
gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép
Te-Deumot énekel hozzá.
Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni?
azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!
Vakmerő mondás!
A magister a legmagasabb rangfokozat a tudomány hadseregében.
A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot
nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a
babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a
tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a
babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az
neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s
annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy
örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú
magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete
nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a
nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg kell küzdeni
sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz
tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti
számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel
encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög,
zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud,
az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise,
Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon
Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.
Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a
feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, –
approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non
approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.
Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti
vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha
sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az
neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van
semmivé téve.
Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit
affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.
A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes
ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a
templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben
foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a
köpenyét.
A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a
szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a
melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú
arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz
arcz reá vetett.
Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy
kenetteljes classicus latin beszédet.
Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst
buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az
ünnepélyes esküt.
De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az
esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús
lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s
szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.
– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits
Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden
oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa
és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent
orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja
azt a minden oroszok czárja!
Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk
megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a
hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette
fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes
nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak
görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.
A koszorú ott maradt gazdátlanúl s a város legszebb leánya társtalanúl.
Iván megtudta, hogy az ő neve «Mohamed Szadi» s hogy a hazája Circassia.
* * *
Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden
czeremonia nélkül –, hogy rögtön indulni fog, cserkesz csapatjai élén,
az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.