A két szökevénynek kedvezett az időjárás és szerencse.
A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befutta a nyomot, a jezid
falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak.
Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófuvás alatt siettek előre.
A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszünt a vihar, a nap ujra
kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a
folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny
ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki
sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egy napi járó ugrás volt
közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, a mik
napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap
nincsenek kifáradva.
Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak s előszedték élelmi
készletüket, Riumin maga leült egy sziklára s Izménét ölébe vette, hogy
meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg
sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.
Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kíncseket, a mikre
Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a
rutalevél mintáju aranyjegeczeket, a hogy azok a föld méhéből
előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi
Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre.
– Hogy jutottál ezekhez? kérdé Riumin.
– Úgy loptam.
– Te loptál? szólt Riumin elbámulva.
– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a
pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat,
anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van
még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl
a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.
Riumin a leány kezét a saját fejére tette.
– Szálljon az én fejemre minden bűnöd!
És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, a mi most ő vele történik,
már megtörtént egyszer a világon, s talán épen ezen a helyen? Talán épen
itt ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e
szókat: «Én megloptam a földalatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt,
megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet te érted, hogy a mesés
aranygyapjut elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az
isteneket!» Vajjon ő is úgy meg fogja-e csalni Izménét, mint Jázon
megcsalta Medeát?
De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? vagy a
«Simpleidok» mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták
idejében?
– Siessünk!
Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a kalgár
tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.
– Én jól ismerem erre az utakat, biztatá Riumint a szerető leány.
Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bizd magadat én
rám!
Hogy ne bizhatta volna rá magát Riumin?
– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt
megtaláljuk Uwilszász várost.
– Várost? szólt Riumin megütközve.
– Ne félj! holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két
összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az
éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem
félsz velem ott tölteni egy éjt?
– Paradicsom lesz az, ha te ott léssz!
Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról
leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek
alászállni, melyet egy itéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A
vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat,
a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklákba s a kőrózsa, a kövér
szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem.
Talán valaha Cicero virágos kertje volt ott.
Izméne mind mélyebben vezette a sziklalabyrinthba utitársát.
– A mennydörgés egyre közelít, siessünk menedékünkbe; még utólér!
A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztül tört
fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha
otthon volna.
Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya
félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó
hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy
természetalkotta ördöghidja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn
hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé
értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg
egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architrabok
szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornáczok
össze voltak döntve; a cziszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium
kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték
keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kavicscsal volt
kirakva mozaik módra s a forrásvizet most is csorgatta a szájába fogott
csövön át egy chalcedonból faragott satyr fő.
– Lásd, milyen jó helyünk lesz itten! suttogá Izméne.
Egy szerető párnak épen elég.
A kik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnükkel, a mik nem
közönséges halandók bűnei. Bűnök, a miknek neve hőstett; szerelem, a
minek neve mysterium.
A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, a
kik nem félnek tőle.
– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye
lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve
mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk
egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!
Van-e felségesebb hang, mint a csók a mennydörgésen keresztül?
És azután átölelték és megcsókolták egymást s nem féltek tőle, akárhogy
dörög az ég fejük fölött.
Az pedig nem az ég volt, a ki dörgött, hanem a Daal-Isten.
Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört
Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög mint a
hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem a hogy víz szokott, kigyófutásban,
kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban,
keresztül törve halmokat, szirteket, a miket útjában talál, kiforgatva
helyéből az álló bérczet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi
őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyüvi gyökereiből, s
az egész rengeteget pozdorjává törve zudítja maga előtt, míg egy-egy
szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdő-tömeg betömi a
hegyszakadékok kijáratát s daczolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár
küzd az önrakta akadálylyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta
ássa alá forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart
engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat
azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal alább az
összezúzott sziklát és rengeteget.
Még az örökkévaló hó is megszünik előtte; hát még a mi halandónak
született…
Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált
szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Sheherezádé
végnélküli regéi a földalatti gnomok titkos életéről, kik a sziklák
kincseit kizsákmányolják és soha sem beszélnek, mégis megértik egymást.
A satyrfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.