Weljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített helylyé alakította át
Szucsuk-Kálét. Nem is az most már annak a neve, hanem Weljaminovszk.
Bevehetetlen csillagsánczok, redouteok lánczolata őrzi a kikötőt,
messzehordó ágyúk ütegeivel ellátva s a Szemes folyam partján végig már
elkészült a hatalmas katonai étappe-út csaknem egészen a Tamera királynő
váráig.
Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből
folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló
katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el
támadás nélkül s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a
kétszersültet, a ki a forró vízben megáztatta.
Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az
egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a
Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyujtott tűz nem terjed benne tovább;
kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat vágni
fejszével az erdőn keresztül s aztán minden puskalövésnyire magas
őrházakat állítani fel, a mik olyanok, mint a galambducz. Az őrt hágcsón
bocsátják fel s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a
tovavitt lábtóval.
Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája
kerítésén kívül is, azt nem tette a nélkül, hogy a kétcsövű puskáját
magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza
szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a
hintaja előtt haladt egy kerekes ágyu; az ágyúknak előtte-utána egy-egy
pulk kozák. Csak épen hogy esernyőt nem vitt magával.
– Pompás szibériai idő van! mondá egy napon a tábornok, mikor az északi
szél tele fútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az
ablakán, a gyülölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra
emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel
dolgozik, tudom, s a cserkesz elbujik az odujába!
Hadsegédét hivatta:
– Mi ujság?
– Parancsára, tábornok. Az éjjel nagy vihar volt.
– Jól van. Ez az én parancsomra történt. Hát aztán?
– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállító hajónkat
mind elsülyeszté.
– De már ez nem az én parancsomra történt. A hajósok megmenekültek-e?
– Parancsára, tábornok, tizen kívül mind a tengerbe fuladtak.
– No hát annak a tíznek kancsukát kell adni.
– Engedelmet tábornok, a hajósoknak kiváltságuk van.
– Micsoda kiváltságuk?
– Azok nem kancsukát kapnak, hanem kilenczfarkú macskát.
A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; a tengerpart tele
volt hajói roncsaival s az egész végtelen Pontus-tükör simára volt
söpörve minden vitorlától.
S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan
olvadni kezdett.
Mikor este felé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult,
megtekinteni a nagy Weljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a
legelső munkafelügyelőtől:
– Mi ujság?
– Parancsára, tábornok; egy óra óta a Szemes folyam egészen kiszáradt.
– Hogyan száradt ki?
– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, tekenős békák mind
ott nyüzsögnek a meder kopotyúiban.
– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek.
Fogjanak halat.
S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén neki állt a
halászás legolcsóbb nemének.
A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt s találgatták
az okát, fenhangon.
Hejh! ha valaki meghozta volna Mčzchetisz végrendeletét, a mit az
Weljaminoffnak hagyott hátra: «mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor
őrizd magadat az árvíztől».
Szokott ez így történni máskor is.
Az oka bizonyosan az, hogy a gátattört Alazán tó a Jachwa régi medrét
elfoglalta s a magával hozott szálfa és sziklatömeggel a Szemesbe
szakadva, azt a sziklaszorost, a mit a Tamera várhegye képez,
eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő
fenn uszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha
azok azt végre keresztültörik!
… Nyolcz óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam
medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha
ilyen préda nem kinálkozott a számukra.
Reggel három óra tájon aztán valami apocalyptikus világomlás robaja
hangzott föl a távol hegyek mögül, a mi nőttön növekedő pokoli
hangemelkedésben közelített Weljaminowszk felé.
– Mi az? kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.
– Parancsára, tábornok, uszunk.
– Uszunk? Hol?
– Itt a vár közepén.
– Miben?
– Vízben. Épen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a
Newa elöntötte egész Szent-Pétervárát, s a tengerről a gályákat a czári
palota erkélyeihez csapkodta oda.
Ez hihetetlen volt.
Weljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a
sáncztetőre s a mit látott, az káprázatnak is sok volt.
Egy uszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy
messzeségben s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő
váracsai, csillagsánczai.
És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani,
elsepertetni, eltünni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló
legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s
jajkiáltásával tölté el annak környékét.
Mint mikor Farao üldöző hadaira ráomlott a Vörös-tenger dagálya, úgy
menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva,
egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba
kapaszkodva: a magas őrházak galambduczai megteltek fölmászó emberi
hangyabolylyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a
letört alkotványt.
S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter
magasságot emelkedett, s már a fellegvár sánczait fogta körül. Az
itéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott lapdakép s azokkal
döngette a fellegvár falait; aláfurta magát a földalatti tűzaknáknak s
azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk,
bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a
tengeröbölt s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.
A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott szent Kristófnak, hogy
kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb
hegyoldalra s onnan nézhette, mikép nyeli el az irtóztató szörny
egymásután Weljaminowszk erődét; sáncz sáncz után mint omlik le előtte;
csak az őrtorony védi életre-halálra magát és azt a tetején lobogó
büszke zászlót.
Estére Weljaminowszk várából egy sáncz sem volt.
… A Daal-Isten úgy szokott tenni, ha megharagszik.
S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor
rombolta szét így az oroszok által a Kabárdában épített védműveket, s a
Kázbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe
feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint
a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt
elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész
meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal-Isten népei, a kik
védik a maguk Istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamera
királynő óta; – védték már Semiramis ellen, – védték Mithridates ellen,
– védték Róma minden cæsárjai, – Dzsingiszkán minden hordái ellen; –
védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen s védeni fogják
még akkor is, mikor Szent-Pétervár palotái fölött épen úgy összecsap a
tengerfövény, a hogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy még ma
nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.
* * *
A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt,
s a Szemes megint visszatért a medrébe.
Oda volt az egész élelmi készlet, minden raktár eliszapolva, s új
élelmet beszerezni az abcház parton tiszta képtelenség tavaszszal és
ellenségnek.
De a mi még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a
lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlen egy töltény,
s a lőfegyverekhez csak annyi, a mennyit a katonák a tölténytáskáikban
elvittek.
Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig
az erdőkön keresztül. Azok pedig tele vannak boszúszomjas cserkeszekkel,
a kik minden napijáró földet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.
Weljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet
Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a
kaukázusi láz.
Ott a beomlott sáncz ormán, a magára maradt ágyu ürlyukában
gubbaszkodott a sárgazöld béka s énekelte: «ülüm, ülüm, chva!»
Tizenháromezer embernek szóló halotti dal!
*
Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de
minden küldönczük odavesz most is.
*
Hát Riumin és Izméne?
Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a satyrfő
vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város.
Daal-Isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.