Senki se látta őket mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A
bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek.
Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek,
megtudta azt, hogy árulók…
… De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja
azt el.
Rájuk kiálthatott volna: «megálljatok!» Fölordíthatta volna álmaikból az
őröket: «fogjátok el őket!» fölébreszthette volna Alzahirát: «el vagy
árulva, királynő! meg vagy csalva, asszony!» de a bezszlovecsninek nem
szabad emberi szót kimondani…
Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, a míg
bebocsátották.
Alzahira álmait is elrontotta az északi vihar. Mikor elvált az este
Riumintól, azt sugták egymásnak: «boldog álmot, rólam álmodj, együtt
ébredj velem a csalogányszóra!»
Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.
Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl
egy fiatal párt, a ki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep
volt rendezve mára; hanem a Föld-Isten ünnepei nincsenek a naptárba
előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt
madárdal és üdvözlő ének.
A helyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a
föld alól az aranyzsákmánynyal.
Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői
jelmezt, fejére a mirtuskoszorú helyett az androdemant sisakot, a
Föld-Isten jelvényével.
Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep
küldöttei.
Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy
leányarczot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene
ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarczot elfödi is, a
néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló
tekintete kérdezé a vén sztaroszttól, hogy hol maradt Izméne? S a néma
ember megérté a néma kérdést.
A sztaroszt Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s
aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való por-aranyat, azt
szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az eskűt tartalmazó penészes
iratot, azt ledobta a földre s sarujával rátaposott, és sirt.
– Mit jelent ez? kiálta a királynő.
A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arra felé, a merre a
szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarcza
keserűségéből a választ.
A királynő megérté a néma beszédet s reszketve mondá:
– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?
Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza,
hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva.
Paripái eltüntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. Asztalán egy
levél volt, a királynőhöz intézve.
Alzahira nagy szivdobogás közt nyitotta fel a levelet s ezt olvasá
belőle:
– Királynő!
– Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom,
mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. Országod a czáré, a kinek
azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a czár elveszi azt
tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt, és
megtaláltam. Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök,
ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyuitok olyan jók, mint a
mieink. Légy készen és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!
S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt
írta oda:
– Izméne kedvesem volt, minden titkot elbeszélt, s most együtt menekül
velem.
Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?
Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet s kezeivel a
homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem
főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.
– Lovakat hozzatok elő! kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja
rostélyát, hogy arczának szégyenpírja ne lássék. Üldözni kell a
szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.
E szóra a bezszlovecsniek ajkai egyszerre megnyiltak, mintha örömtől,
bosszutól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki
szájukon, az csak egy néma lehellet volt; a forró kilehellt pára
meglátszott a hideg légben.
A lármakürtök megszólaltak, az ércz tám-tám bömbölése fölverte a népet,
az ágyúk megdördültek; minden uton vágtattak az üldöző csapatok az
Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.
Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nem hiába járt a
maga iskolájába.
Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat
és dereglyéket ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő
maga volt azoknak az admirálja, a ki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a
kis flottillát.
A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott
valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kisérjék őt át a túlsó partra.
Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét,
királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész
dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a
vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a
mély tó oly hullámokat hányt, mint a tenger.
S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek,
mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, az alatt a szökevények
két ország határán túl lesznek üldözőik elől.
A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.
– Csendesen! kiálta Alzahira felcsattanó hangon. Hívjátok ide a
halászokat! Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban
a hullámokkal daczolni s átverni magát a Jachwa torkolatáig, a hol a
sziklagát áll?
Tizen is jelentkeztek egyszerre.
– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. A melyik odajut, keresse föl a
munkavezetőt s mondja meg neki ezt: «Daal Isten nem hagyja megcsufolni
magát». Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre? Siessetek!
A halászok neki indultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly
magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha
bukkant fel egy a hullám gerinczén. Hanem a sok hajós között volt egy
vakmerő, a ki a bőszült vihar elé felhuzta a vitorláját. Azt aztán
repülve vitte előre a szél. Az nem uszott, hanem szökött egyik
hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.
S a mint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszünt a
télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni,
mint a hogy tegnap elhagyta.
A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa-torkolatból
felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább
a tóból a folyam.
Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek
kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez két oldalt szerteomló
vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.
A föld alatt siketítő moraj zugott hosszasan s az álló föld reszketett
az élők lábai alatt.
– Föld-Isten nem hagyja megcsufolni magát!
Alzahira leszállt lováról és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a
földet.
A nép pedig bámulva látta, hogy a mint a víztorony leomlott, a felleg
szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.
S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint
kiemelkedni a viz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg,
mindig odább huzódott.
A távolban folytonos mennydörgés hangzott.
Alzahira felmagasult s kezét kinyujtva az Alazán-tó felé kiálta:
«E dörgésben izeni meg a Daal-Isten, hogy e hegyek országa nem volt a
szultáné s nem lesz a czáré soha!»
(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a
török szultán a drinápolyi békekötéskor aláirta e szókat: átengedek
«több» tartományt a Kaukázusban. Pedig «egy» sem volt az övé soha. A
czár ennélfogva elvette «mind».)