– Izméne! suttogá Riumin, felnyitva ablakát s hogy az alak hivására is
mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát és felemelte
magához az ablakon át.
A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az
a szürke, földpenészszagú palást keresztül volt ázva rajta.
Vesd le ez átkozott öltönyt magadról!
Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg
fekhelyére s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos
kezeit s lehelletével melengeté fel azokat, a hogy a leány tett egykor ő
vele a Tamera váránál.
– Visszajöttél hozzám? Egyedül jöttél, vagy társaid is itt vannak?
A leány nem felelt rá semmit.
– Istenem! Hiszen épen most gondolkoztam felőled!
A leány nem mondá rá, hogy köszönöm.
– Téged az Isten küldött ez órában hozzám, suttogott tovább Riumin.
Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! szólj!
szólj!
A leány pedig egyre hallgatott, és esküre emelt ujjait ajkai elé tette.
– Te esküdre emlékezel? szólt Riumin elrémülve. Te félsz az átkot
átlépni? örökre hallgatni akarsz előttem is?
A leány csak fejével inte.
– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő
családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az
iszonyú itélet alól! Hiszen én érettem mentél a föld alá, az én szavamra
vetted föl ezt az áldozatot s most néma maradsz-e?
A leány összerázkódott s arczát eltemette kezei közé. Még a sohajtást is
visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van.
A bezszlovecsnie esküje megtörhetetlen!
A kinpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, a ki a szörnyű fogadást
elmondta.
A kínpad nem; de hát egy édes kérés?
– Izméne! szólt Riumin, felölelve a leányt. Szeretsz-e még engem?
Szeretsz-e úgy, a hogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e
velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat,
anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy ime ez a ti leányotok,
a te testvéred, az én imádott nőm?
Oh ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott
varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ
kell hozni.
– Igen! Igen! Igen! kiáltá a leány gyönyörlázzal szivében s elfeledte e
perczben a lánczraverő minden átkokat, a bosszuálló elementumokat és az
örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök
némaságból kitörő szót: igen! igen! igen! Az utolsó már nem is volt szó,
csak félig sóhajtás, félig csók.
A szerelem a legerősebb vallás.
– S most már el fogod nekem mondani, honnét jösz? kérdé Riumin,
diadaltól sugárzó arczczal.
– Mindent! igéré a leány.
– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy
mire megvirrad, az Alezán-tavon túl lehessünk.
– És te itt hagynád én értem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első
napjára van kitüzve a menyegzőtök?
– Azt a napot betakarta a hó! nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi
öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes chewsuri viselet. Ezt te
fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.
– Mennyivel szebb ő, mint én!
– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön, mondá Riumin, s
a míg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket
Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az
aranyhimzett szandált felhuzta neki, előbb megcsókolta a lábát.
A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg
betakarta nyomaikat.
A virradat sokáig késett: odáig messze elfuthattak együtt.