Bekövetkezett a tél.
Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, a mely alatt Toscana,
s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A czyprus, olajfa
és babérfa a szabadban tenyészik s már februárban jelentkezik a tavasz,
a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszi baraczk virágzó
ligeteitől s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Laspari és Leila
hegytetőket belepi a hó, a köröskörül befoglalt völgyországban minden
mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.
Riumin napról-napra jobban érzé, hogy a Föld-Isten őt is mily
titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének erélye vész, akarata
elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven
megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb
ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polczot, a mi e
kis országban legfölül van: ő a királynő vőlegénye, a leendő
együtturalkodó. S e koronás mátka csak ő vele szemközt nem királynő; ott
nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse.
S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb
absolut hatalom. Kivált midőn ugyanez a nő a házon kivül igazi királynő;
mikor trónján, lova nyergében, a birói tribünön ül, fejére téve a
földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek s rendet
tartani háromszázféle együttlakó nemzet között s hizelegni csak a
háromszázegyediknek tud: a ki ellenségül támad honára, a ki kémül lopta
be magát országába és szivébe.
Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német
fejedelmeknek a szerepébe, a kikre nézve hosszú időn át lehetetlenné
lett téve minden beavatkozás a világtörténetbe; a kiket nem zaklatott
fel se háború, se forradalom, s a kik aztán fejedelmi hatalmukat a zene,
építészet, művészet, gazdálkodás szelid országaiba vitték át. Riumin
szinésztársaságot toborzott, irókat, zenészeket jutalmazott, drámákat,
operákat adott elő; megismertette a gazdagokat a tánczestélyek
élvezetével; összegyűjtötte a festőket s a nagy nemzeti mult emlékeit
örökítteté meg velük, s téli kertjében a kaukázusi flóra csodaszép
növényeit gyüjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá
váljék, a kinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a Chariate
alkotmányt, mely szerint Tamera királynő óta folyvást leányágra száll a
korona. Riumin a törököt, a ki soha sem énekel, megtanította dalolni, s
a cserkeszt, a ki soha sem nevet, megtanította kaczagni. Szinházában
énekeltek és kaczagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még
ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerályban egy
sajátszerű czukrot készítenek számukra, a minek neve «helau hindi»; ez
ingerel a nevetésre.)
S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-Isten
kinálja azt. A Föld-Isten azt akarja, hogy minden ember itt ezen a
világon, és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, a mi a
halhatatlanságnak való. Éljen magának és engedjen másokat élni. Tegye
azt, a mi magának jól esik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig s
ne vegye észre, mikor őszült meg?
Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva.
Mert a Föld-Istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, a mikor
egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld
arany terítővel. Nálunk «gólyahir»-nek hiják ezt a virágot, s mikor az
megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.
A gólyahir-virág megjelenésének napja volt a menyegző határideje.
Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot
mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét
eléri a víz s a gyümölcsligetek úszni fognak.
– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? kérdé Alzahira
Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.
– Még nem, felelt rá Riumin.
És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez
akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat s a
galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a
maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen
védekezni? Ágyúk már vannak. Harminczezer moszkó ellen meg tudja már
magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, a mivel egyetlen
egy embertől megvédhesse magát, a ki a saját adott szavával jön ellene.
– Hogy lehessen azt megmondani Csengli Ghirainak: «a te hugod vőlegényét
magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a
halott emberekkel a földalatti világba?
Azért csak hadd úszszanak a falvak, kertek ott az Alazán-tó körül.
A Föld-Isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a
fájó gondolatok, mint a férgek, lebujnak a földbe, s mint mozdulatlan
rovarbábok alusznak.
De hátha egyszer az égi Isten felkölti az alvó rovarbábokat!
Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, a miről már a római irók azt
jegyzék föl, hogy bódító hatással bir. (Tán az azaleák virágnedvétől.)
Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan
érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra
nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.
Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő
naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint a ki előtt a nőszívadta
boldogság még ismeretlen titok.
S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó
éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s
akkor a völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: «itt a
tavasz!» S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.
Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az északi havasok
felől hirtelen egy fagyos hózivatar zudult alá; ritkaság a kies udii
tartományban de épen úgy előfordul ott is, mint a hogy meglepi a nápolyi
narancsligeteket az, hogy nyiló virágaikra fehér lepkék szállnak, a
miknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az
egész mező, mely a gólyahir kivirágzását várta.
Riumin aludt és mesés boldogságról álmodott, a midőn egy kellemetlen
siró, panaszló hang ébreszté föl álmából.
Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. A
jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az északi tenger
mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és
veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kisérni.
Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos
fái görnyedtek a hóteher alatt s a szökőkút vízömlenye helyét
jégcsapcsipkézet váltotta fel; a vizöntő triton vállán ült a sötétzöld
jégmadár s onnan kiabált alá.
S a mit az alcedo kiáltozott, annak csodálatos értelme volt.
– Van egy ország, a hol még hó a mező, jég a virág, északfény a nap.
– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a
havon, ablakából nincs kilátás.
– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, a ki tőzegtűznél
derczepogácsát süt, az ura számára.
– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány s egy rongyos
kabátot foltoz vastag czérnával; az apja gunyája az.
– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány
el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan
éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, a ki az ólombányában
dolgozik, nehéz csákánynyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a láncz.
Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének,
másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije
elszakadt, megfoltozhatják.
– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te hugod, ez a
rabember a te apád.
– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jóllétben
éltek egykor.
– Te vétettél a czár ellen, és ők szenvednek.
– Ők szenvednek te miattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak,
letérdelnek a szent kép elé és teérted imádkoznak.
– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket és
megteszed magadat tündér-királynő férjének, tündérország királyának.
– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan
kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.
– De te elfelejted őket s örülsz a magad gyönyöreinek.
– Jaj nekik! Jaj mindazoknak, a kik tégedet szeretnek. Jaj!
Mondta ezt mind az alcedo? Vagy csak úgy hallotta azt Riumin Oleg?
Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a
Föld-Istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, a ki fölébreszt! Ő az, a ki
az emberi szenvedélyeket uralja, a mik rombolnak és teremtenek. Ő az, a
ki csinálja a zivatart és a világtörténetet.
A felriasztott álomlátó gondolatai nehezek.
Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított
boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött s
kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél
kapta magát s telerajzolta az ablakát phantastikus virágképekkel, hogy
nem nézhetett ki többet rajta.
Akkor még jobban elővették üldöző rémlátásai.
Eszébe jutott az áldozatul oda vetett leány, a ki eltávozott az ő
parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között
némává, a holtak között halottá lenni.
Annak is «jaj!» Az is szerette őt. Mit tett ő e leánynyal?
Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsufolók, a kik meg akarták
csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá
tette testét, lelkét, elrabolta a szivét, minden érzelmét, s akkor
eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a
panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, mint az arany, úgy szerette őt,
mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kisértetet csinált
belőle. Az alcedotól kellett-e meghallani ezt is? olyan jó álmokat ád a
Daal Isten?
Egyszer az át nem látszó ablakot halk koczintás éri kivülről.
Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélekzete melegével olvasztott egy
kerek foltot a jégbokréta közepébe.
Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely
mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt huzva.
– Ki az? kiáltá rá Riumin az ablakon keresztül.
Az éjféli látogató nem felelt.
Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál
a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette
arczát.
Izméne állt ott.