Riumint úgy leverte az az egy szó, mint mikor a tengerész hajóját a sík
oceánon meglepi a szélcsend.
S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta
neki, mit tesz ez a szó: «bezszlovecsnie?»
– A hány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után
honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet
képeznek. Emberemlékezet óta ők mivelik az aranybányákat; ők fedezték
föl azokat ujabb időkben. Hogy hol vannak ez ércztelepek? Azt nem tudja
senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden
hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók
egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyilt volna
meg előttük, s úgy tünnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket.
Érzik rajtuk a penészszag, mint a kik hosszú utat tettek a föld alatt.
Ki nem leste őket senki. A ki velük ment, náluk maradt. Minden évben
őszszel, tavaszszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta
vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe
gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak s a mily titokban jöttek, oly
észrevétlenül eltünnek ismét és senki sem tudja meg, hová? Te tudod,
hogy mit tesz e szó?… Ez a «némák» felekezete. A ki közéjük áll, annak
utolsó szava életében az az eskü, a melylyel elátkozza magát, hogy soha
többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem
imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki birónak, nincs
kínzás, a mivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia,
asszonya örök hallgatást fogad, a mit rettenetesebb szigorral megtart,
mint a carthausi, mert az legalább a «memento mori» egyetlen mondatában
ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz
bezszlovecsnie csak egy halott, a ki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de
nem tartozik többé az Isten világához.
Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hivei mind s azoktól
nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak? Ők
hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kivánnak érte
egyebet, mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az
egész ország védelmezi őket.
Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, a kiket
az orosz hadvezérek az arany-tartomány felkutatására küldöttek?
Eljutottak azok mind a czélhoz, – és ott ragadtak.
Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: eltagadni az emberi
szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi
beszédet, mely külömbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi
beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több
iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden
bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely
édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol;
ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva, se leírva! A «némák»
felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a
vásárlás s «ott beszél a pénz». Valami dicsőséges megvetése ez az emberi
hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem
lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy
elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: «ha
meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!»
Riumin jól ismerte a hatalmas varázserőt, mely e sectát összeköti.
És most azután kétségbeeshetett a fölött, hogy a mit keresett azt valaha
föltalálja.
Itt a czél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a
kincseket, a miknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt
tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt ismeretlen.
Ők készen veszik át a nemes érczeket, terményeket, iparczikkeket adnak
értük; de a kik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok
legkérlelhetetlenebb fajtája, a kik fölött nincs hatalma semmi
szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak.
Alzahira királynő fölfedezése csak elrontotta Riumin álmait.
Másnap ismét fölkereste őt Izméne.
– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli Ghirai
nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?
Riumin két keze közé fogta a leány kezét s így szólt hozzá:
– Izméne, szeretsz-e engemet egy kevéssé?
A leány ránézett, aztán lesüté szemeit s fejével csendesen tagadólag
inte.
A kérdés rosszul volt feltéve; Riumin újra kezdte azt:
– Izméne, szeretsz-e engem nagyon, végtelenül nagyon?
Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva
rebegé: «nagyon! végtelenül nagyon!»
– Olyan nagyon, hogy fel tudnád-e áldozni érettem életedet?
A leány nem szólt, csak ragyogó arcza beszélt.
– De nem ezt az életet; hanem az örök életet? Magát a mennyországot, az
örök üdvösséget! A lelkedet magát.
– Tied az! felelt a leány. Bizony mondom, a tied?
– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet, mondá erre Riumin. Te
ismered a bezszlovecsniek felekezetét?
– Rettenetes secta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál
is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak s azt még a végső
halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban.
Még mi is szánakozva szóltunk róluk. A ki belép közéjük, egy eskűt tesz,
melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden
csepp vérét, köröskörül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld
beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, a ki még egy szót
kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte és
bűneiről beszéljen; kisértet üldözze, álmai kinozzák, lelke
megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, mint a varangy;
nyelve megrohadjon, szive elszáradjon, lehellete dögvészszé váljon;
emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sirjában ne legyen
nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, a ki
egyetlen egy szóval megtöri a némaság fogadalmát.
– Van rá eset, hogy nők is beállanak a felekezetbe?
– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet
hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a
férfinak. Minket kinoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, a mi fáj; s
ha senkink sincs, a kinek elmondhassuk: jól esik azt eldalolni,
elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, a mi szivünket
nyomja. Az, a ki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint
ha élve eltemetné.
– S te láttál olyan nőket, kik e fogadást megtartották?
– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől.
Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak
vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kisértetek, a kik itt
felejtették magukat a kakasszó után, mikor sirjaik becsukódtak. Mindig
féltem auljok közelébe menni.
– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy
titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, őszszel és
tavaszszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott
ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, a kik az én általam üldözött titok
kulcsát birják.
– Akkor azt soha sem fogod megkapni.
– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy
akarsz-e Csengli Ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? azt feleled rá
neki: «nem!» És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, a
melyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a
szent szűznek, hogy ha csodamódon megszabadít, akkor neki szenteled
magadat, soha férjhez nem mégy, hanem áttérsz a bezszlovecsnie
felekezetbe, a hol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.
Izméne összetette két kezét keblén s szemeit ég felé emelve, mondá:
– Ha te úgy kivánod, azt teszem.
Riumin gyöngéden fejére tette a leánynak jobbját.
– Nem vagy-e te nekem testvérem? Nem vagy-e szentem?
– És nem vagyok-e rabnőd? tevé hozzá a leány.
– Le mered tenni azt a rettenetes esküt?
– Ha kivánod, leteszem.
– És azután elmersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen
sirjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, a hol örök hallgatás
van, a hol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? valami
elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfurt hegy túlsó
oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, a hol nem terem se kenyér, se
gyümölcs; a hol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, érczsalak,
rozsdaviz-patakok, örökké csattogó érczzúzók és örökké hallgató emberek.
El mernél oda menni?
– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem
sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak s a te szavadat nem
hallom, az fájni fog holtig. De te boldog lészsz idefenn, s ez
megnyugtat engem oda alant. Úgy-e nőül fogod venni a királynőt? ő téged
szeret nagyon.
– Ne beszéljünk most én rólam és a királynőről.
– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sirba,
hogy ti szeretni fogjátok egymást.
– De én nem akarom, hogy te ott maradj a sirban.
– Hát mit akarsz?
– Meg akarom általad tudni, hogy mi van a túlvilágon?
A leány ijedten ragadta meg Riumin kezét.
– Mit akarsz?
– Azt akarom, hogy ha őszszel elmégy a halottakkal, tavaszszal
visszajőjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy
a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt és mondj el nekem
mindent, a mit láttál, a mit kitanultál.
A leány arczát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál;
szemei kerekre felnyiltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához
kapott: ez iszonyú kinzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy
össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait
öleléséből, vágyott a földre leesni s arczát eltemetni a porba.
– A lelkedet kértem, mondá neki Riumin kegyetlenül. Az örök életedet
kivántam áldozatul.
A leány aztán térdre emelkedék kinos vonaglással, s oly arczot meresztve
Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé
fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná
oda neki.
– Úgy lesz.
És úgy lett.
Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy
szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az
orosz raskolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a
szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza
magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.
Hisz a czivilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a
vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba
megy. Csakhogy «ez» épen orosz methodus.
A mint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes
emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte
arczvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.
A félévi arany- és ezüsttermelés, a mit magukkal hoztak, annyi lehetett,
mint az uralhegyi bányák egész évi zsákmánya. S talán ha több erővel
fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.
Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmi szerek félévre vannak
szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a
bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében
nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a
népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, a kik az
igazi sirba elmennek.
Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a
küldöttség véneit, a kik szótalanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket,
fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő
egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a
sztaroszta elé a beavatandó neophitát, Izménét.
Még most is az a rózsaszinű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá
tette egy olympi félistennőhöz.
A némák sztarosztja pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló
szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, a mit a férfiak viseltek,
a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány
elé.
Mindenki érezheté a daróczköpenyen azt a mellfojtó, nehéz szagot, a mit
magába vesz az az öltözet a földalatti nyirokból, az érczrozsdából, a
penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sirboltlehelletet terjeszté
maga körül.
És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni
vele azt a szép rózsaszinű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, a
melyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt.
Fölvette.
Akkor a sztaroszta előhúzott egy papirtekercset az övéből. Fakó volt az
is már és penészfoltoktól iromba; az irott betűk olyan szinűek rajta,
mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.
Erre volt fölírva az a rettenetes eskű.
És a leány elmondta ezt az eskűt az eléje tartott papirról,
mondatról-mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az «Amen» a végén, az
volt az utolsó szó, a mit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még
csak azt sem többé, hogy «Isten hozzád», valakihez fordulva, a ki a
királyné jobbján áll.
És nem reszketett a szava, mikor az eskűt végig mondá.
Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok daczára
meg fogom szegni ezt az eskűt: «Isten engem úgy büntessen!»
És szörnyű ez eskűt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni. – A végső
szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt
zárva. A szép szeráfarczból nem látszott más, mint a bezárt ajk, a mi se
hangot, se csókot ne adjon soha többé.
A következő éjjel nyomtalanul eltüntek a némák. Szokásuk volt folyamok
medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is
volt őket kiváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy
szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.