Riumin beváltotta a szavát, a mit a királynőnek adott. A szentpétervári
ágyuöntőde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas
fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba,
hogy az ágyucsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző
sziklaerődöket ellátták hatalmas tűzokádó csövekkel s ezzel az
aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.
Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is
Oroszország kezében?
Nincsenek-e meg azok a fegyverek, a mik elfoglalták Mingreliát,
Daghestant, Armeniát, Gruziát; szép szóval, hizelkedéssel, a királynők,
herczegasszonyok szivén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a
férfit, megejtve mind a kettőnél a hiuságot? ezek az idegen szürke
szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el
Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.
Riumin napról-napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány
gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld
maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg
százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, a mi az iparban
tökély; a velenczések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a
virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából
kiüzött babismus híve a szőnyeg és shawl készítést, a szaraczén a
kardvasgyártást, a chinai a selyemtenyésztést, s az egyptomi a
holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben
versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a
főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak
kincsekkel vannak megrakva.
Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét
abban versenyezteti, hogy melyik tud nagyobb jólétet felmutatni? melyik
mulja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem
nemes verseny.
Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájczban
három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban
egymással a legelkeseredettebb harczot viseli, úgy összeszövetkeznek a
Kaukázusban is az idegen ajkuak egy hazaszerető néppé. Ki tette a
helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-Isten tette
azzá: a hegyek.
A példát megadta rá Manszur Elia, a nagy próféta, ki a mohamedán
vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a schiitát és szunnitát itt a
hegyek között ki tudta békíteni s miridita név alatt egyesíte törököt,
persát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az Udiak tovább mentek, ők
egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával,
a buddhistával és a tűzimádóval s azt mondták: közös Istenünk a föld, a
haza.
Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin, saját
nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne
legyen.
És a másik, a mit nem tudott felfedezni sehogy: a keresett aranytelep.
A rábizott ágyugyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány
hegyeit, a hol érczet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, czinket, ként
eleget, de sehol se találta nyomát ezüst-, vagy aranybányának.
Pedig az ország népe ragyog a két nemes ércztől. Az előkelők
ezüst-tálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből
van, az asszonyok aranylánczokat, karpereczeket viselnek, s a vezérek
lovainak zablája és kengyelhágója szinarany. A királynő trónja tömör
aranyból készült, s az asztal-táblája, melynél a törvényt szentesítik,
egy roppant aranylap maga.
És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt
szabad. Az gyanut keltett volna ellene.
Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott
hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar- és gazdálkodás
teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által.
Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik
nagy időközökben ide vetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány
kiváló embereivel s a jó siker hálára kötelezte a népet.
Hogy Alzahira szivében minő foglalást tett a hódító, azt a «királynő»
nem vallotta meg, de az «asszony» epedő arcza, s titkos sóhajtásai annál
inkább elárulták.
Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és
Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát
egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, a hol csak egy
óriási bazalt-tömeg állta el a folyam rohamát, a mit egy földrengés
döntött oda le a mult esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A
folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a
mögötte levő tó felszinét épen annyira felemelte, a mennyi saját
magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a
sziklához, s az alatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a
szokatlan vízárban.
Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni.
Buvárharangot készített, a mi még akkor Európában is új találmány volt,
s annak a segélyével a tóban, a víz alatt furatott tűzaknákat az
ellenálló sziklatömegbe. A mikor ez elkészült, akkor a jezidek
kényszermunkája be lesz fejezve.
És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Chod várába a kettős lakodalmat
megtartani.
Izméne kedvencz hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud
titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné busongva gondol
arra a napra, a mikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne
mindent megsugdosott Riuminnak.
A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a
nő, a ki szeret; már féltékeny is volt.
Egyszer azt kérdezé Riumintól:
– Mikor készülsz el a tűzaknával?
– Már készen vagyok.
– Mi van még hátra?
– A megtöltés és felrobbantás.
– S mikor történik ez meg?
Riumin mélyen a szemébe nézett a kérdező nőnek s azt felelé:
– Ha akarod, holnap; – ha akarod, egy év mulva; – ha akarod, soha sem.
– Tehát – egy év mulva! mondá a királynő, kezét nyujtva a délczeg
férfinak, a ki szemébe merte ezt mondani.
(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, a míg föl nem
fedezte az ország aranytelepeit.)
Alzahira megtudta azt, hogy viszont szerettetik, Riumin addig marad itt,
a meddig ő kivánja.
Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. A hol a szerelem
napja süt, ott az árnyékot is vet.
E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől
eltávozhatni s Riumint fölkeresni.
Oleg az arczáról látta, hogy a leánynak valami nagy baja van.
– Mi lelt? kérdé, megczirógatva a leány arczát.
A leány sohajtva felelt:
– A királynő azt mondta, hogy neked még egy évig itt kell maradnod.
– S ez neked fáj?
– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra,
hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani
Csengli Ghiraihoz.
Riumin nevetett.
– No és te attól ijedtél meg, hogy férjhez vesznek?
– Én nem akarok férjhez menni.
– Gondold meg, egy fejedelem kér feleségül!
– Én nem megyek hozzá, inkább meghalok.
– De ezt nem mondhatod a királynénak.
– Nem ám. Valami rosszat hinne felőlem.
– Azt hinné, hogy valakit mást szeretsz.
– S ezt nem szabad neki hinni soha, soha! szólt a leány kigyuladt
arczczal.
– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, a mit mond, s tégy úgy,
mintha beleegyeznél.
– Te nem akarsz elküldeni magadtól? kérdé Izméne félénken repeső
várakozással.
– Nem! felelt Riumin s marasztaló szorítással fogta meg a leány kezét.
A leány szemeiben öröm sugárzott a könyeken keresztül.
Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a czél felé. Felkereste
Alzahirát.
– Királynő! kezdé Riumin. Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából,
én azt csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből
történetet csináljak.
A királynő komolyan ingatta szép szoborfejét.
– Ez a nép addig boldog, a míg története nincs. Láttad utolsó
királynéjának sirját, a ki hadat viselt; siremlékén olvastad a khuczuri
betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arczképe, a mi sírja fölé van
fölállítva, a meghódított Gündzséból lett ide hozva. Mind a kettő félig
sülyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott
tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a
nép háborut. Fegyverét csak arra tartja, hogy a hol egymással viszálkodó
törzseket talál, közéjük álljon és szétválaszsza őket. Olvasd végig
arany krónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, a
kiknek nevei után csak az van irva: «boldog volt, szerette férjét, és
népei szerették őt». Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen
följegyezve.
– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hirül hoznak
mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít
tartományod felé, mint a milyenekkel Tamera királyné küzdött. Én
ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti
egész Európa minden népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének
boldog népek lenni; ifjuságuk boldog korát nem tölteni
fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, a ki fegyvert
hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak s a mit ő
akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít
feléd!
A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját
nemzetének, a miért a czár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.
– Hadd jöjjön! Mondá a fenyegetésre. Három nap alatt harminczezer
fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.
– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes
hadcsapatokat kell tartani.
– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem s tanácsunk
helybenhagyja.
– Ezzel szemben sulyos költség fog nehezedni az országra.
– Megbirjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve:
aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de
még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.
– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet buzával és selyemgubókkal
fizetni; oda arany- és ezüst pénz kell, a mi kis tömegben nagy értéket
képvisel, s a hogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a
királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.
Alzahira erre fölkelt a helyéről s azt mondá Riuminnak:
– Kövess!
A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott
megállítá őt a trón előtt.
– Tudod, hogy ez szinaranyból van?
– Nagybecsü ereklye.
– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt
pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kivánná. Azonban elhiheted,
hogy a mely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak
bőven kell tanyázni.
Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az
elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek
hármas zárját a királyné felnyitá s a feltárult ajtón át egy szűk
kőlépcsőn levezette Riumint.
A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem
padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak
látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott
tömegei a zacskókba kötött kivert ezüst pénznek. Közöttük nagy
érczurnák, megtöltve aranynyal. Megannyi millió!
A földalatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő
lámpa lobogott, távolról ide vezetett naphtha lángja, minő a tűzimádók
bákui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak.
Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök
érczeket.
Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany-
és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga
fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak
mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegeczig s
megannyi csodálatos cabbalisticus képletei a föld alatt működő
istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges
idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztül furkálva.
Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb érczet, mely
fehérebb a hónál és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban
«Androdamant»-nak nevezték, a mi annyit tesz, hogy férfiszelidítő; egy
gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik,
kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez érczből van készítve
egészen, Európában csak a muzeumok rejtegetik még.
Alzahira rá mutatott a kincsekre.
– Ha kell, ez mind a tied.
S azok között a legdrágább arany, a királynő szíve maga is.
– Hiszed-e, hogy a Kaukázus bányái elég gazdagok?
Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanuk. Az elevenné
lett álmok, az ezeregy éjszaka mesés kincsbarlangja maga.
Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét s azt
szivéhez ne szorítsa, azt kérdezve: «hol vannak ezek a bányák?»
Észrevette-e a királynő azt a dæmoni tűzfényt, a mi e perczben Riumin
szemének világot adott? elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a
maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:
– Én nem tudom.
Riumin igyekezett visszanyerni önuralmát.
– Ha te nem tudod, akkor ki tudja?
– Egyedül a bányászok.
– S azok nem a te népedből valók?
– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te
honfitársaid: «oroszok».
– Oroszok! S mégsem lehet velük nekem beszélni? Miért nem?
– Azért, mert az ő nevük «Bezszlovecsnie».