A mint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, a mit
magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt
czivilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőkön
keresztül s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.
E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból
hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri
kalmárasztalon szemlélünk s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy
őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden
segítőgép nélkül egy üreg fölé emelni birtak.
Az Udi hegyvidék egy élő muzeuma volt az emberi művelődés fokozatos
haladásának.
Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első
istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy
meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab
kőből; a homlokzaton irás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok
síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel
körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid-alakú tűzhelyei,
tűzveres maga a kő is, a runairás ölnyi jegyei oldalaikon ezer
lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint
egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok
kapui, benőve repkénynyel; a zuhatag rég elmosott minden hozzájuk vezető
utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyptomi tömör oszlopsorok
magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerincze, megaranyozva
a lemenő naptól s ködlepte völgy homályából, mint álmodott tündérkép
rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda
szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan
mauzoleum.
A hajdani istenek és emberek ősszármazásának classicus földe ez itt. S
az újkori emberek és istenek temetkezési helye.
Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett
titáni várakat, tornyokat, obeliskeket egymásra halmozni; egy négyszögű,
gömbölyüen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból
egészen úgy tünik fel, mind az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély
hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan,
egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.
Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene
építeni, a mi nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nemcsak
a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind
nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem
figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.
Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi
jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől-végig beláthatá Riumin
az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.
Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvécziában, hullámzó
halmokból, völgyekből összerakva s köröskörül fogva óriási hegyektől, a
mik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájczi jelleg tökéletes
legyen, a völgy egyik oldalát több mértföldnyi hosszúságban elfoglalva
tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak
beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. Más völgyeiben a
Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány
egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá.
Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet- vagy emberkézalkotta
akadály.
Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak,
mely minden völgyből ezüst szalagkép kigyózott alá, a lapályon öntöző
csatornákba volt szorítva, s azok, mint ragyogó tükörrámák foglalták be
a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld
gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő
olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva
lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros
tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a bujazöld közül.
De a Riumin figyelmét nem az elragadó bűbájos tájkép kötötte le, hanem
az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak
bejutni? Ime, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje
került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon
keresztül törhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni
és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok
kellenek. Átusztatni lóháton a széles tavat nem lehet.
A hegygerinczről a sziklába vágott szabályos kanyargó út vezetett le
egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuávok kompjai,
mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő
csapatja átkelt a tulsó partra.
A tulsó részben több ház, a mi a parthoz közel épült, egész az ereszéig
el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a
hinár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A
folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s az
által e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a
paradicsomi kertekből.
A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg
emelkedett ki a vízből, melynek fensíkján tömör bástyák voltak építve,
lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg
olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.
Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol.
Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de
minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ
minden építészeti rendszere volt képviselve.
Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a
tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És e szerint az ki tud
állítani harminczezer harczost.
A tó tulpartjára érve, tovább haladt a királynő csapatja a tartomány
belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe
alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa-
és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a
bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű
törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskigyók,
kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat
udvarostul beborítani s tízezerei a biborfürtöknek csüggtek le róla.
Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak, mint körülkoszorúzott
oltárok tüntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől,
az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemenczéik előtt aranyat
játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntöző csatornák
menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel
volt tele minden kerített völgy.
Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább
a lakosok viselete, mely, a hány házcsoport, annyiféle volt. Maga a
főváros, «Dauri», hasonlított egy roppant terjedelmű nyári
lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási
cziprusfák; valamennyi utcza zöld sövénynyel szegélyezve, s
gesztenyefákkal, diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles
kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a tövér
kövirózsa bokraitól, mint az El-Baruhi palotáknál látni.
A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti
kastély volt, négy oldalán tornyokkal, s egy körülfutó, doriai
oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn;
belső elrendezése, a freskó-festmények a falakon, a tágas atriumok, a
tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patriczius lakokra
emlékeztetett. Hanem a mi a haladó korról tanuskodott, az volt – a
villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja:
egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két
karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha
Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy
itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.
Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt
Riuminnak:
– Ime, ez az Udi ország, a mit még ellenség meg nem taposott soha.
Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed
szerint.
Riumin pedig azt gondolta magában:
– Leszek én ebben házi gazda.
Hanem mást mondott:
– Leszek ez országban oktató, a ki megtanítom népedet az újabbkori
fegyverek használatára.
A királynő e szóra kezét nyujtá neki, s azt mondá:
– Akkor első ember fogsz lenni ez országban, én utánam.
Riumin pedig utána gondolá:
– Leszek én első ember ebben az országban – te előtted.
A «cœnához» Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára
rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál nélkülözhetlen
tepidariumot, a mi viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére
esett.
Az étkező teremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, mind a
római mintára készültek. Maga a cœnához megjelenő királynő ezuttal a
latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke
termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arczának szelid
méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei
sötétek. Csak naparanyozta arczszíne árulá el keleti eredetét. S a
selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz
nőt.
Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetették a vad bacchansnői
gúnyát, s a királynő kiséretében ő is abban a testhez simuló tunikában
jelent meg, melyben a többi kisérő hölgyek; ő rajta halvány rózsaszín
öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a Horák
egyikéhez.
Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. A kik
felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik,
de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és izletes, a bor édes és tüzes.
A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa
nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket
hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké.
Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka
gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s
kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. A ki a dohányzást
föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.
– Ime, látod, szólt a királynő, a nyugatot és keletet együtt. A mi Róma
és Singapoor között esik, az mind egy országban összegyülve. Az Udi
tartományban háromszázféle nép lakik, a kinek nyelve, öltözete, eredete
egymástól merőben idegen, és a ki egymással mégis békében él.
– Hogy kerültek itt össze? kérdezé Riumin.
– Ezredévek gyüjtötték őket össze. Már a görögök idejében virágzó
országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta
diadalmas harczait; az udi népet a byzancziak «Zychy»-nek nevezték. Itt
volt Colchys, a Jázon-mondakör végczélja. A nép minden világrészből
özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a
kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt
találtak emporiumot. A békés iparüző népek, kiket a persa, méd, örmény
nagy hódítók országaikból kizavartak, a kiket Nagy Sándor, Aurelián
lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palæstina vándorai, Egyptom
számüzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások
maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar
csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parsok
felekezetei, a száműzött görögök, franczia emigránsok, hugonották,
hassiai németek, velenczei olasz kalandorok, szaraczénok, török
eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön,
világgyülölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg
visszakerültek azok közé a hegyek közé, a honnan az emberiség kiindult s
itt találtak egy olyan közös hazát, a mely azt, a kit egyszer megfogott,
nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó czivilizácziója
talált itt végmenedéket.
– S mi tart ennyiféle népet össze?
– Épen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fentartja
ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös
nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin.
Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.
– Akkor mégis a római faj uralkodik a többi fölött.
– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba
Sextus Pompejus szétszórt hivei, de azok egy tömegben nem maradtak.
Műveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek s
azokban elmultak úgy, hogy nyelvük és műveltségük fenmaradt utánuk. Ős
rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamera királynő
volt, s azt tartja az egész Elborus vidéke hajdankori fejedelemnőjének s
ő rajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról-leányra
száll.
– Épen úgy, mint Madagascar szigetén.
– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem
támad.
– Én ismertem országokat, a miknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek
háborut viselni.
– Azok bizonyosan istenfélő országok voltak.
– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy a hol
háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell
lenni, s ha egyébért nem, vallásgyülöletből tépik, marják a külömböző
felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülömbségen, de
csak összevesznek a tornyaik külömböző jelvényein!
– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban
megnyugszik, annak a neve Daal.
– S ki az a Daal Isten? Az a láthatatlan Isten?
– A Daal a látható Isten, a kit mindenki rögtön megismer, a mint
rátekint, és meglát mindenütt, a hova tekint, a ki minden élőnek
egyformán atyja és anyja, a ki csak szeret, megtart, megáld, soha sem
gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal Isten a föld.
– Az Udi nép a földet imádja?
– Az ő istene a föld. Nem a nap, a ki magára nézni nem enged, s a ki
éjjel elhágy, megszünik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt
jelenlevő, ez, a ki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja,
álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, a ki nem kér magának
templomot, a mit ő épít, szebb a münsztereknél és a basilikáknál; harang
se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se
Imám, se Protopopa, se Láma, se Pontifex, egy búzakalászban benne van az
egész katechismus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal Isten! Hisz a
kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáczió? Más Istennek vérrel
áldoznak, pedig a vérből csak féreg támad. A Daal Istennek adott áldozat
pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. A Daal hivők
vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt
nincsenek próféták, a kik azt hirdessék a népnek: türj, nyomorogj,
izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, ontsd ki a véredet
érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál
nagyobb lesz a bologságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a
másik világba is utánna fog menni a hivőknek az a próféta, s ő ott is
olyan rest lesz és olyan éhes, és olyan dicsszomjú, s megint egy
harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal Isten azt
akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind
egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban. –
Riumin gondolta magában:
– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz
pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium
tiszteletére!
– És aztán nézd, szólt Alzahira, a földisten meg is tudja védeni azokat,
a kik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart
minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba
erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, a ki egy
személyben «Isten» és «haza».
– Királynő, szólt Riumin, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy
tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal Istentől még egy kis rezet és
czinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt
a paradicsomot; mert e nélkül nincs tökéletes boldogság az «isteni»
földön!
A földimádás külömben római hagyomány. A föld maga volt az ős istene
Latium lakóinak, s megmaradt még a classicus mythosz fényes korszakában
is, akkor «bona Dea» néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak,
s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg
e cultus a Kaukázus havasai között.