A mint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik
táborból a másikba kezdett áthangzani, a hogy a nyugtalan paripák
nyerítenek egymásra s a hetvenkedő harczosok ingerlik egymást kölcsönös
kihivásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima
fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze
fehér kucsmát visel.
Riumint meglepte az új csapat megjelenése, a mire nem számított; a mint
azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arczán valami különös
elfogódást vett észre.
– Legyünk nyugton, mondá neki a legvénebb. Itt jön Alzahira.
– Ki az az Alzahira?
– Az udi királyné.
– Ellenség, vagy jó barát?
– Egyik sem. Ő a biró.
S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a
két táborban pihenőt fujtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és
túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérűl
kiszemelt helyre előjőjjenek.
Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az
elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy
megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udi
királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket,
ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat ép oly hirtelen összerakják
s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton,
míg az egész völgyet uraló sziklafensíkon egy üteg röppentyű háromlábú
állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.
A királynő kiséretével a hadrendben felállított lovasság előtt megállt,
s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel s e trombitaszóra a hadsor
közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke
volt kivarrva aranynyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold
ölelte azt át.
Erre a jelre mind a két ellenséges sereg vezérei tétova nélkül vágtattak
a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot
tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hivást, ha azt
akarták elhitetni, hogy igazhivők.
Az udi csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az
öltözet, a süveg fehér. Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek
rendes katonák.
A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a
kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét s fejét
ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.
Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arcza: az királynői volt. A
reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? ez
arczot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető,
az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké s csak a
lélekteljes nagy sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, a kit
sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon
s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele
legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek
belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából,
hogy soha se kivánt többet eléjük kerülni.
– Szelim aleikum.
– Aleikum unallah; mondának a cserkesz vezérek.
– A királynő viszon üdvözlése így szólt «Daal áldjon».
Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az
üvegharangé; mindig nyugodt, soha sem szenvedélyes, de azért mégis
ellenállhatatlan.
Cserkeszül szólt hozzájuk, a szuáni kiejtés szerint, mely
leghangzatosabb.
– Adighe férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a
nagy próféta Manszur Elia a népnek? azért szüntette meg a tíz ivadék
harczát a szunnita és shiita között hogy most az egygyé lett muriditák
néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!
Csengli ghirai felelt, ellenfelére mutatva.
– Vér van közöttünk. Apám vére van az ő fején.
A jezid vezér válaszolt:
– Az én bátyám vérét mosta az le. Apád megölte testvéremet.
– Mullah! Nincs igazad. Szólt közbe a királyné. Načhali nyilt harczban
ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül
Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A «chariate» ellened szól.
– No úgye? szólt bele a kalgár vezér. A chariate is azt mondja, hogy a
vérért meg kell fizetni.
– Igen, szólt a királyné; de azt kivánja, hogy a vétkes helyett ne
fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás
ellen, a miknek férfiai egymásnak nem vétettek s egy vérboszúból ezeret
csináltok.
– No nem bánom, szólt Csengli ghirai, legyen hát kettőnk között a harcz.
Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé s végezzünk egyedül.
– Én sem bánom, szólt erre a jezid főnök.
– Hallgassatok, csitítá őket Alzahira királyné. Több vérnek nem szabad
az adighe törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, a ki
mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták
az izlam hivei egymásnak bocsátani Haszszun vérét, a ki fényes arczú
próféta volt s a kit az égbe fölvitték a próféták; meg kell alkudni az
apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért
csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönmarad az adósság, csak
hogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes aranynyal; akkor vége
szakad a viszálynak. Te Mullah vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért
fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.
Az elitélt szabadkozott.
– Nekem nincs annyi pénzem. Egész népemre adót kellene érte vetnem.
– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem
ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én
országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan
torlaszt rakott le, mely a vizét felszorítja az én vidékemre s ott egész
völgyeket csinál tó-fenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani.
Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában
kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket
feltöri. Ez az én itéletem. Belenyugosztok-e?
A jezid főnök hogy ne nyugodott volna bele? Így ő minden vérontás és
fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere
pedig hadd törjék; hanem a kalgár ghirai nem vette olyan könnyen az
egyezséget. Ott állt mögötte Riumin s az meg-megrántotta a mentéje ujját
s Izménére mutatott, a mit a ghirai meg is értett.
– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Ime egy derék
lazisztáni beke van velem, a kinek a hugát nőül kértem, a mire ő azt
felelte, hogy kalgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét
a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem
vezérlését. Itt van a vezér s itt van a huga. Itéld meg, vissza
vehetem-e tőle adott szavamat?
– Jőjjetek elém! szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett
sötét lélekbelátó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.
Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie.
Nyugalmat erőltetett arczára s midőn a királyné némán inte neki a
kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá:
– A kalgár sereg vezére én vagyok, nevem…
A királyné eléje vágott:
– A neved «Riumin Oleg».