Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harczban le nem győzi,
asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most
ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy
holt embernek érezte magát egyszerre.
Alzahira pedig nem Oleg arczán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A
férfiarcz kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé
elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, a mint Riumin nevét
kimondatni hallá.
Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királyné most
elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?
Alzahira pedig megveregette a lova nyakát s aztán megszólalt a
legtisztább latin nyelven.[5]
– Nekünk jobb kémeink vannak, mint ti nektek.
Riumin diák korában mindig átkozta azt a tanárt, a ki Cicero nyelvét
verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.
Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja,
hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű
asszony, a ki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepczébe jutott
hőst. Ez visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.
– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonynyal azt is megtutad,
hogy én az orosz czár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki
oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.
Alzahira csendesen intett a fejével.
– Az lehet igaz, szólt nyugodtan; és lehet hamisság! Hogy melyik? azt én
bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass és tedd, a mit én mondok.
Riumin fejében valami terv kezdett vajudni.
Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza s azzal a
cserkesz vezérekhez fordult:
– A kalgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te Csengli Ghirai átveszed
az ezer tumánt, mint apád vérdíját; te Mullah Khumai elvégezteted a
folyamgát széttörését országod területén s aztán éltek kölcsönös
békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült
erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket.
Helybenhagyjátok-e?
Mind azt mondták, hogy «Allah ekber!» Még Riuminnak is azt kelle
mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, a
mit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, a mit
innen is, túl is őriznek.
A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még
babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. «Saját» fegyvere ellen
senki sem harczol.
Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két
szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli
Ghirai Riuminhoz fordult.
– És már most lakodalmunknak semmi sem áll utjában.
Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják s itt fogják
fejedelemnek.
Alzahira inte neki, hogy csak hallgasson!
– Az nem megy oly gyorsan, Csengli Ghirai. A szövetség meg van kötve, de
nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah
Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását
vállalta el; ha ti ez alatt őt hitszegőűl megtámadjátok, ő nem végezheti
el a munkát, a mit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a
te menyasszonyodat és a hugod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza,
mint mikor az igért munka elkészül!
– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok és segítek a
jezideknek követ vágni! mondá elbúsultan a kalgár fejedelem.
Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez s megfogva annak a kezét, oda
vezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével,
legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. Minden vágya
teljesült így. Mintha csak a szive legtitkosabb óhajtásait olvasta volna
betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ő vele
menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer
aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege
országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy
magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az
is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül,
Riumin önérzetének hizelkedett. Miért volna a királynő más anyagból
alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?
Hanem erre a hiúságra nagyon hamar eljött a kiábrándulás dere.
A békekötést nagyszerű lakoma követte. Kalgárok, jezidek a dáridó alatt
tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss «lángos»-t, a mit az
asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából,
a teljes barátság jeléül, különösen tépegették szét, darabjait a
bográcsba mártva s úgy tömve a szomszédok szájába, a mi épen nem oly
undorító szeretkőzési jel, mint mikor orosz módra két férfi, pálinkától
csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég
s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra,
kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a
királynő fekete selyem cserkeszszabású ruhát viselt, minden czifraság
nélkül.
Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fuvatott s
búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs
üdvrivallása közt tért vissza saját táborába, kiséretével és a túszul
elvitt Riuminnal és Izménével.
Riumin, mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak
iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből
a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta
őt azért a munkáért, a mi nagy akadályokat gördített a czár és az ő
tábornokai elé.
Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat mikép
szedik ismét szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, a
mi látszólag hatfontosok számára készült, hogyan birhat el egy öszvér a
hátán? – Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.
– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad úgy-e, hogy a cserkeszeknek
nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de még sem ágyúk.
Puskákat kitünőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink,
rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre
szétrepednek. Ezek, a miket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt
rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbirja a
hátán. Lehet is velök lőni de csak egyszer. A mint az első golyót
kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második
lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod,
hogy az orosz czár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A
szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e?
Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat arra, hogy minők azok az ágyúk, a
mikkel az oroszok lőnek!
Ez volt aztán a szép kelepcze!
Alzahira úgy játszott Riuminnal, mint a macska az egérrel.
Erre lehet igazat mondani és nem mondani. De mind a kettő nagyon drága
lesz.
Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi
népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára s talán még a
királynő szivét is; akkor eljut a végczéljához, az egész Kaukázus
gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat
által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s
ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harczban használni,
ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé s a saját honfiainak
a vérét pazarolja el. Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt
mondja «én ehhez nem értek!» azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi
el; azt mondják: «áruló vagy! csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy
jó hired fusson előtted közöttünk!» s azzal úgy becsukják egy hűs
toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.
Elvégre is; az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: «uszíts
egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kimélj se pénzt, se
vért, csak elérd a czélt!»
A czél itt van; a vár ugyan rossz vár lesz, de hát az nem tesz
különbséget: vedd úgy Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene
megostromolnod ezt a sziklát; úgy hogy a holttestek betöltsenek egy
szakadékot az utánuk jövők számára!
Riumin azt felelte a királynénak:
– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni![6] Ő maga
is beutazta ez országot, s azonkívül Curson, Makintosh, Spenczer és
Vilbruham stb. leírásait használta föl kútforrásul.
«Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt
században megbizatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék
fejedelmeinek ajándékot vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon
hirek hitelességét, a mik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó
(orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiák)
tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, a mikből a régiek
csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok
elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a
bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany,
azt bizonyítják az Elborus hegyei közül jövő folyók, a mik mind
aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs
jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot Kaukázusban,
kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába
jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen
is, a ki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e
vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetlen
forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kisérletet tettek orosz
kalandorok, hogy a szuonoknak e titokteljes országrészébe
elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda, – de soha se tértek
vissza.