– Azt már látom, hogy igazi beke vagy, mondá a ghirai Riuminnak, midőn a
vadászatból visszatértek; hanem már most magyarázd meg nekem, micsoda
fegyver az a tied, a mi még a zápor közepett is elsül?
Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek s megmagyarázta neki a csappantyús
fegyver szerkezetét.
– Ez derék találmány, szólt a ghirai. Ha az én harczosaimnak ilyen
fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején s
legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?
– Hazámban Lazisztánban készítik.
– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?
– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, a mi a gyutacsban van.
– S te tudod, hogy az miből van?
– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.
– Én adok neked aranyat, a mennyit akarsz.
– De ahhoz nem olyan arany kell, a mi már használatban van: ahhoz csak
olyan aranyat lehet használni, a mi tisztán, vegyítetlenül jön elő.
Vannak aranybányáid?
– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban
is, de már nem tudják hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen
túl, ott sok van. Riumin közönyös arczczal mondá:
– No hát hozass onnan tiszta aranyport.
– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari
jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon
még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át
vezetne, s az most el van zárva.
– Ki által?
– A jezidek által, a kik megszállva tartják.
– Ki kell nyitni, ha el van zárva!
– Az lehetetlen!
– No hát érd be a kovás puskáddal!
Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.
Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint
és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt huga oldalára.
Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a
fejedelem Riuminhoz:
– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy
magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az
énekesnődet, hanem cserébe és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked
adom a hugomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy
vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.
Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőtetett. A
személyes bátorság teljes varázszsal szokott hatni az egyszerű, félvad
és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve
megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő
morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S
a ghirai hugának lesütött szeme s elpirult arcza tanuskodik róla, hogy e
szó az ő szívében sem maradt viszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt s
félve tekinte Riuminra.
Riumin arcza elborult. Egy pillanatra azt látta csak, a mi körüle van.
Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jó indulatú fejedelme; egy
szegény árvaleány, a kinek a fejedelem hazát, családi boldogságot,
örömteljes életet kinál, s a kit, hogy magának tartson, ahhoz semmi
joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem
is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: «nem adom!»
És mégis azt kell mondania. Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem
tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová? Már
meg van mutatva a távol jégorom, mely végczélját képezi: ez az
aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér
visszajönnek Szibériából.
Mit parancsolt az útraküldő rettenetes zsarnok?
«Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze!
Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül
léphess a következő lépcsőre.»
Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett esdeklő tekintet
valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy czéljához
közelebb jusson.
Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a
ghiraihoz:
– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, a ki
bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül
szabadítám meg egykor: az volt az ára, a min magamévá tettem; hugomul
tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok
hugodnak, a kinél szebb lányt a két tenger között nem láttam! De jusson
eszedbe ifjú ghirai Csengli, hogy igaz kalgár ifjú addig lakadalmat nem
ül, sem hugát addig férjhez nem adja, a míg megölt apjának halála
megboszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos
szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.
E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai s kirántva
oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:
– No hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.