A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.
A «Zúr», az ősbölény, az az ökör, a melyik tiszteletet tud magának
parancsolni.
Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a
Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét
mértföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.
Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Épen
olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé és sörényes a nyaka,
szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb,
homloka oly széles, mint egy férfi váll, s a homlokot két lant alakura
görbült fényes fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár
vad, kihivó, dühtől villogó szem.
Vastag nyakának iszonyu erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a
gerinczén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú
fényes, fekete szakáll lóg alá.
S a félelmes állatnak kedve is van a harczoláshoz; ő szokott támadni,
hogy ha rejtekében háborgatják s homlokának pézsma szagától úgy irtóznak
a lovak, hogy a hol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék
paripának kell annak lenni, a melyik a bölénynek helyt áll; míg őt magát
semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi
ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik
be a hajtók süvegeik tetejét.
Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és
vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből
készült tokba rejtve s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve,
melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok
is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kiséretében.
Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a
szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne
lovainál mulasztották el az óvó intézkedést, számítva arra a vastag
tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten,
ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat, hogy legyen majd,
a ki kaczagjon a tréfa fölött.
Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére.
Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt.
A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolni a
vadállat tanyáját s azután azt körülfogni s kiugratni a rejtekéből.
A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor
a bölénybikának tülekedő kedve van, a bőgölyök is csípik: ezért haragos;
könnyen meg lehet lepni s akkor dühbe jön és szembeáll akármilyen
sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében
közeledőket s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt
szorosra húzhatták volna körüle a kört.
Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a
nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a
közelgő zivatart előre s úgy elbujt az áthatolhatlan bozót közé, hogy
semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.
Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrü berekbe vette magát,
hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni.
A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárduczot (gepárd) is hozott
magával; az egyik peczére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a
kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.
A mit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Délfelé
olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem
lehetett tíz lépésnyire látni; egészen besötétűlt s a
mennykő-csattogástól zengett köröskörül minden bércz.
A vadászok nyakukba keríték a «burkát» (a cserkesz guba csak féloldalát
takarja az embernek, a mit a vihar ellen fordít) s a bölényre senki sem
gondolt most.
Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe s végig hasítva egy óriási
fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá.
Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez. A szakadó zápor
vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból.
S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s
az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő
a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt s kirohant a kerek
térre, a hol a ghirai és vadászkísérete állt.
A szörnyeteg ennyi embert meglátva, egyszerre a pokoli tűz és
vízvilágítás közepett elbámulva megállt, lábait előre feszíté s farkával
csapkodta két oldalát.
A vérebek rárohantak minden oldalról.
A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat
agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a
többi vonítva szaladt szét; a nagy tizenhat mázsás állat oly gyors
szökellő, mint egy kecskebak.
Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból.
A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végig fekteté a
baltenyerén s odaczélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad
szikrát az ilyen szakadó záporban.
– Lőjetek ti! parancsolá kísérőinek.
Egytől-egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos
lett minden lőpor a lőserpenyőben.
– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Ereszszétek rá a párduczot!
A peczér levette a párducz fejéről a sipkát s leereszté azt a földre. A
nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni
feléje. De ez is észrevette őt, s néhány lépésre visszavonult. A
vadászpárducz egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett s oly
ügyesen ragadta azt meg, hogy a míg felső teste a bölény két széjjel
álló szarva közé jutott, a nélkül, hogy azok egyikébe felnyársalhatta
volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták
karmaikat s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta
keresztül.
Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terebély platánfa derekának s
a fején csimpajkozó párduczot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az
összetört hátgerinczczel fordult le róla, élettelenül.
Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök
királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: «Van-e hát
az emberek között, a ki az ökröt megveti?» Öt-hat dárda süvöltött
feléje, (a lőfegyver használhatlan volt mind) azok mint tüskék álltak
meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre
szegezve, neki rohant a ghirainak.
– Most lőjj rá. Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.
És a leány a fegyvert, melyet Mčzchetisz hagyott rá örökben, arczához
emelve, ő a vadállat ballapoczkájára czélzott. Ez a fegyver elsült;
gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad
egyszerre megváltoztatta rohamát s arra felé fordult, a honnan a lövést
kapta.
A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül
várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal
bánni. Mikor nyolcz lépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin
épen a homloka közepén, s az aczélhegyű golyó keresztül fúrta az iszonyú
koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa, helyet adva a mellette
elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is tovább robogott,
míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött
utána a föld.
Egy átalános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama
csataordításhoz, a mi álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról s
kindzsálját kirántva, oda futott az elejtett szörnyeteghez s levágta
annak hosszú fekete, fényes szakállát.
Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megoszsza azzal,
ki a vadászhőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot
követte, hanem a diplomatiát. A diadaljelvénynyel oda lépett a ghirai
hugához s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak;
megköszönte az ajándékot, és rögtön feltüzte azt kerek sipkája mellé, a
honnan az hosszan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.
Riumin úgy tett, a hogy Weljaminoff tábornok utasítása parancsolá.
– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!
Kettőt már megnyert.