A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét
veszik a bajnak, oly gyorsan elmulik, a hogy támadt. Harmadnapra már
Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a
visszatérő életerő szállás-csinálóját.
Szerencsére, a hol fáczán van az erdőn, s asszonykéz a közelben, ott nem
lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni,
hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.
Fölséges reggel volt. Az erdő átfülve a cziprus és babérfa
ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a
harmat, a beszivott lég tele volt gyógyerővel.
– Most sietnünk kell innen! mondá Riumin. Falvatokból aligha el nem
látogatnak majd ide, a régi szentet keresni s az nem jó volna, ha téged
itt találnának.
– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket, szólt Izméne. Mert a
közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről ide menekült
abcházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én
falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg épen elárul a
cserkeszeknek, s kelepczébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre
szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd
elvezetlek én minden veszély nélkül.
A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamera vár kiváló
tornyára, a hol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi
gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkuszásban.
S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.
A multkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült
el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve épen olyan a felhő, mint
a hullámos oceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó
tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül, mint szigetek
válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve,
meg kiemelkedve.
– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket, mondá Izméne, a végtelen
új képre mutatva. Befedte köddel az egész tájat s ez eltakar bennünket
az emberek szemei elől, a míg a hegyháton végig haladunk, hogy meg ne
láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a
nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk,
míg a köd egészen felszáll idáig.
Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak s eddig csak
mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe
fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.
Azt is adott az Isten. Riumin észrevéve a szükséget, leszállt az éji
tanyához, leoldozta a cziterájáról a selyemszalagot (egy kantársallang
is helyettesíti azt) s azt kétfelé vágva, oda vitte Izménének: «Fond ezt
a hajad közé.»
S a leány elkészíté toilletjét.
S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes
lovag aranyvirágos szövetű kashmir öve, palástnak a legpompásabb párducz
hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a
boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag
zománczképével, négy ágán gyémántszegélylyel, a másik négyen kétfejű
sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, a
miért ezer meg ezer áhitó uraság térden mászik föl a trón zsámolya
lépcsőin s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól üdvözül.
Jól illett a szép leány aranyhajába.
Egyszerre, a mint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a
távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült
elő. Egy férfi, a ki fegyverére támaszkodik s egy leány, a ki a haját
fonja. Két titáni árnykép, kékes-szürke szinnel az opálsápadt égre
rajzolva.
– Nézd, a kaukázusi délibábot! kiálta fel a leány oda mutatva.
S arra a fantom leány alakja is felemelte kezét és felmutatott. De az
már mintha a végtelenbe mutatna.
Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az?
A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól
eleget; de azért még sem állhatta meg, hogy azt ne mondja:
– Vajjon szerencsénk, vagy szerencsétlenségünk hirnöke-e e tünemény?
A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját
Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.
Nehány percz mulva nagy ködgomoly tolakodott elé s letörülte az óriás
árnyakat az égről.
Lehetett útnak indulni.
A «leányok útja» keresztül vonul az egész hegyországon, ha nem is lehet
alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.
Ezt a hegygerinczekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végig szédelgő,
rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a
természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak
elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak
olyan kicsiny lábaik, mert azok soha sem járnak gyalog. A pásztor
lóháton őrzi a juhait s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba
látogatni. Lóháton gyülnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak,
vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton
imádkoznak.
S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó
emberrel. Épen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást.
A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti.
Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy
lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, a mi a völgyből
kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről neki fut, úgy ugrik
át rajta: ha gyanus sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja
a talajt, hogy megbirja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek
látszó meredek elé jut, a maga eszében zegzug útban mászik föl rá. Nem
botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját
figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel és
megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha
valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; a mint a zablát kivették a
szájából, keres ő magának, a mivel jól lakjék s nem kell neki se pányva,
se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki
a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párduczot is úgy
megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély
elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a
veszélybe, nem kell neki sarkantyu: a lovagja odavetheti a kantárt a
nyakába s mind a két kezével harczolhat; a paripája olyankor harczoló
bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton
hazaviszi.
Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mély úttól voltak
elfedve, a hol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, a kik a «galgár»
nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága
szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről s
tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja
messziről: a csecsencz magas, kalpagalakú papást visel bocharaszőrméből,
a chavsur csuklyaszerű baslikot, az oszszet hegyes süveget, a georgiai
gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udi sisakforma sima
bőrkucsmát, s a dagesztani egy lapos tányéralakú bőrt, szijjal lekötve,
míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a
hegyszoroson tul lakó galgárok mostani ghiraiját Tsenglinek hiják, a ki
Chod várában lakik. Fiatal huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait Nachalit
tavaly ölték meg a Jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, a hol a
jezidek voltak a megtámadók, a mi még mindig a rováson van nekik.
Tsengli ghirai épen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. Ez
óriás bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.
Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út
is vezet, mint a melyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó
mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb
medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.
Megfogadták az utasítást s a mint az ösvény letért a Jachwa gázlójához,
annak a mentében indultak fölfelé.
S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles
mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul
szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt
jövő arczába. Egyszer Riumin a folyamzugáson keresztül sajátszerű
kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt
látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani ércz-zuzó. De nagyon hajdani
lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtó kerék,
a vályu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér
kéreggel vont be; századok mulhattak el azóta, hogy a kallót magára
hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat.
Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet
csinált magának közötte.
Itt tehát valamikor aranyat mostak!
A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót,
s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itt hagyott ércz-zúzó
élő tanuja a bányamívelésnek.
Tehát az első nyomra már ráakadt!
Ez új erőt adott szivének. Egy halavány sugár világított már előtte az
ismeretlen sötétségben.
Tovább haladtak.
A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsikra jutottak fel, s
ott egy másik tanujelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna
medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül
vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.
Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett
Chod vára.
Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a
homlokzatával egy tágas zöld pázsitos térre nyilt, melyen egy egész
ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.
A várkastély meglepő izléssel volt építve. A szabálytalanság maga
képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által
voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig
repkényszőnyeggel.
A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai
száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonó hidjáig
s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a peczérek elverték róluk a
kutyákat s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez
épen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra
összegyült nemes urak tiszteletére s ilyenkor a lazisztáni énekesek a
legszivesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete,
kürt és dobszóval, csak medvét tánczoltatni való.
Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre
voltak, s az ujonérkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt
adtak eléjük, érjék a többieket utól. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk
«gárni»-val, a mi nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvencz
csemegéje s erősen paprikázott vadkecsketokány. És hozzá fölséges vörös
bor, társa a hires cacheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben,
miket a cserkesz «kwevri»-nek, a tatár «kupcsin»-nak nevez: tíz
akónagyságú edények, mikből hosszúnyelű kantákkal merik ki a bort.
– Ne egyél és ne igyál sokat! sugá Izméne Riuminnak. Beteg voltál.
Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya s a
paprikás jól esett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy
ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az
áldomást: «Allah verdi!» ő vissza tudta adni a köszöntést: «Jachsi jól!»
úgy hogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta,
hogy Riumin versenyt «gulájázik» a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz
cserkesz voltát azzal, hogy a szűknyakú «gulából» (kulacs) fenékig ki
tudja szopni a bort a nélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt
fel, hogy elkezdjen énekelni.
Erre aztán a vendég urak abba hagyták a «mrævia!» kardalt, a mi minden
felköszöntésre következett s figyelni kezdtek a leány dalára, a mit
azután Riumin is kénytelen volt cziterájával kisérni s az alatt nem
ihatott.
Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, a mit atyjával tett
utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért
is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a
cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia
volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok
tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen
legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a
fiától, mikor a máguszok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor
jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a zár
alapfalából felkiált népéhez s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az
énekközben Izméne egy-egy jellemtánczot lejtett el, castagnetjeit
csattogtatva. Énekét és tánczát Riumin kisérte cziterájával.
Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes gruzi énekesnőnek
mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat s most
talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: «Amirani»,
«Dilariani», «Miri», «Omain» balladáit, miket a népajk tart fönn
századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel «Tariel» költeményét, mely
háromezer éven át megmaradt élőnek.
Tsengli fejedelem fiatal, szelid arczú férfi volt, okos nyugodt
tekintettel. Mellette ült a huga: egy szép, de mozdulatlan arczú
leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a
himzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s
szárnyai alól csak a fehér selyem bugyogó látszott ki, a piros czipős
lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat,
az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi
nép «chariate» törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanu
bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a
férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenranguak: szépségüket nem
oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, a mi övükre akasztva,
lecsügg elől.
Mikor Izméne elvégezte a Táriel, a «tigrisbőrös férfi» balladáját, a
vendégsereg tombolva ordítá rá a «mræviát!» s a ghirai odainté maga elé
az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.
– Hallod-e énekes? mondá neki a ghirai: én megveszem tőled rabnődet,
hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a
hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt
hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról-aulra.
(No még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)
Azonban büszkén kifeszíté a mellét s kevély szóval így felelt vissza:
– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorlok énekelve aulról aulra,
mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden
országszerte őseinknek dicsőségét s ne hagyjam kialudni a nagyok
emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy «beke» nem szokta eladni pénzért
a társnéját; – se ökörért, se lóért; s én csak olyan jó beke vagyok,
mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig
hugom.
Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány
szemei is kerekre nyiltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin
lábaihoz s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.
A ghirai a mellette ülő öreg harczoshoz sugott titokban nehány szót s
aztán hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.
– No majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint a
milyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én
ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az
ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a «Zúr» vadászatra. Most
menjenek az asszonyok pihenni.
E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A
ghirai huga odament Izménéhez s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A
cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, a mi
nálunk például haute-volée és polgárleány között. Azok alhatnak egy
szobában.