A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról s az elalélt leány
fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.
– Mind meghaltak? Ez volt az első szava a leánynak.
– Kik? kérdé Riumin, bámulást tettetve.
– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!
– Álmodtad azt, szólt Riumin. Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e
velem jönni?
A leány azt felelte rá «nem».
– No hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe s kapaszkodjál belém.
– Hová megyünk?
– Nem tudom. A hová a lovam visz.
Az pedig a Tamera várához vitte vissza őket.
Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.
A paripa nyeríteni kezdett és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb
romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.
– Az oszszet itt vár rám, mondá Riumin s örült neki, hogy ismét rátalál
útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön
eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.
A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott
azután meglelte útitársát is.
De minő állapotban.
Az oszszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata
előtt s nem birt megmozdulni.
Se megmozdulni, se nyugton maradni.
Mert a mellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem birta,
minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé,
arcza zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva.
– Mit csinálsz itt? kérdé ijedve Riumin.
– Nem látod? Haldoklom.
– Mi bajod?
– Nem hallod? A békák!
Három-négy sárgahasú, kékzöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein s
fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: «ülüm, ülüm
chva!»
– Megkaptad a hideglelést? szólt Riumin, odatérdelve mellé.
– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.
– Mit kivánsz? Mit tegyek veled?
– Megcsinálod számomra a «gurbánt», s belefektetsz szépen.
– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal.
Meggyógyulsz.
– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a
kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a
hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így
meghalni. Moszkókat és oszszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is
nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s
kardomat tedd a jobb kezem felől.
Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél
óra mulva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak,
mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy
kőben elbotlott, s végig zuhant a földön, akkor aztán még hanyatt
fordult, a két karját szétterjesztette, és elcsendesült.
Riumin odasietett hozzá.
A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén
szólítá őt.
– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurczolta a bajuszos goszpodár.
Még visszajön. Aztán Weljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy
mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.
Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert
meghalt.
Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott utitársa számára.
Mikor beléfektette, kivánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még
a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte
hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, a mit ő egy
hosszú hadjáratban vivott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld
alá, visszavette s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a
halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki
a munkában.
Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A mult éjjeli virrasztás és a
kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.
Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl
akart kelni, de a feje oly nehéz volt és a karjai, mintha mind ólomból
volnának. Torka ki volt száradva és szemei égtek. Hátán borzongó hideg
futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek
köröskörül a falon.
Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpanggalylyal hajtotta
arczáról a muszkitókat.
– Úgy fázom! rebegé Riumin. Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék!
Oh bizony az olyan rém volt, a mitől illik félni. Ugyanaz a rém, a ki
Tagánrogban I. Sándor czárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg
lehellettel: «jer velem! szíved fölött orgyilok függ! nekem van egy jó
kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!» És a
czár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehellete!
A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával;
azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott
mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A
füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.
Riumin tudta már, hogy mi baja? ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz
a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett
oszszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ő vele bánni, az idegennel?
Ime tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is
látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal, e
földnek a lehelletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, a mely
annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak a nélkül, hogy
ellenség szemébe néztek volna.
Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy
gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak
kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?
Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.
Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt
támasztva egy sziklához, meg a baltáját s eltünt vele a sűrű bozótban.
– Ez is itt hagyott, mondá magában Riumin; tudja, hogy ragályos beteg
vagyok s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.
És aztán várt visszatértének neszére.
A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tünnek fel, a miknek végét nem
lehet várni.
Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt.
Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párducz
volt.
Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével.
Egészen odajött a bozótból s farkával csapkodta az oldalait.
A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bir. Riumin a párduczot
királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.
A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak kerülgette óvakodva, s fejét
lehajtva a földre, boszúsan ordított.
A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.
Ott voltak az övében a pisztolyai s ő hagymázos viziójában erőszakosan
azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy
a pisztoly nem akart elsülni, magában kiáltá a fegyver helyett «bumm!»
aztán «nesze! dögölj meg!» De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly
elsülni, a dúvad megdögleni.
Akközben magában kiszámítá, hogy a mint a körüle rakott tüzek
kialszanak, a miktől a párducz fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és
megeszi. Addig nem mer közelíteni.
Egyszer aztán, a mit olyan nagyon kivánt maga előidézni, de nem tudott,
egy dörgő ropogás szólalt meg közelében s azzal a szeme közé néző dúvad
felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva,
a fejét a földhöz verve s utoljára görcsösen elnyulva. A másik perczben
előrohan a bozótból az eltávozott leány, nem, – egy másik leány, egy
dühös, szilaj mænád, kiben nem lehet az előbbeni szelid, szenvedő,
összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s a mint a
termetét fedő lepel övébe fel van tűzve s térdeit és lábszárait fedetlen
hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival s
a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducznak
a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.
Riumin bámulva nézte ezt a visiót.
Ez a «másik» leány nem sokat szemérmeskedett előtte a miatt, hogy
egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött
öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány
odatérdelt Riumin mellé.
Mit nézte az, hogy ez férfi, lehuzta róla felső öltönyét, szétnyitotta
mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek
mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles
faleveleket rakott homlokára átkötve iszalag-gúzszsal, s gyógyfüveket
rágott össze fogai között, mint a hogy az ősmajom készíti a primitiv
gyógyszert s azokat tömte a beteg szájába. S Riumin érzé, hogy az égető
tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában,
jót tesz neki.
Most egyet fordított rajta az a «másik» leány, lehuzta a hátáról az
ingét, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végig zsurolni azzal a
levágott párduczfarkkal, s ökleivel dömöczkölni, dagasztani, míg a kinzó
borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét
betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy
izzadásba jöjjön.
Egy perczig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány
percz mulva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból
csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán neki
állt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg
fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki,
s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két
darab fából castagnettet csinált és azokat verve, elkergette az
alkalmatlan halálhirnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel s elbujtak
oduikba.
Riumin most már nem fázott; hősége volt.
– Szomjazom, rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése
elárulá azt a leány előtt.
Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A
berek zsarnoka halva volt.
A beteg sokáig várta annak a «második» leánynak a visszatértét; aztán
egyszer csak visszajött az «első» leány.
Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe, (az erdők
toilettje pazar!) s az öltönyt képező lepelnek egészen más ránczvetése
volt mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arcza is a régi
szelid kép. Két kezében egy kosarat czepelt, a mi venyigéből volt fonva
hevenyén, még zölden s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete
fürtökkel, a miket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, a hol a
szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, a mit
az Isten adott. Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak
az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló
nedvet facsart bele.
– Kóstold meg, igyál! szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg
ajkaihoz.
Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami
kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, a mi mind olyan jól
esik.
– Adj még többet! lihegé.
S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arcza. Hogy úgy
megnyerte a tetszését az itala!
Ismét odanyujtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin
egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett s látta, hogy az a
maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.
– Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, a mit annak a
másodiknak mondtam, gondolá magában Riumin s aztán valami édes
zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb
elalszik, mint a teste. S e félébrenlét alatt folyvást látta maga előtt
a leányt, a mint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette s takargatá a
beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a
takaró alól s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette s a szájával
lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkinálta a
szőlőnedvvel.
Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin s abból csak későre ébredt
föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is
ott térdelt előtte.
– Éhes vagyok, mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)
A leány örömtől ragyogó arczczal tapsolt kezeibe.
– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd
elaludni a tüzet.
Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyujtani a kezeit s a pisztolyát
is meg tudja már ragadni s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de
felkelni még nem volt kedve.
Üdülők szokása szerint, azon törte a fejét, vajjon mit fog neki enni
hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető.
(Az erdők menüje pazarló.)
Egyszer aztán megint zördült a haraszt s előtánczolt ismét az a «másik»
leány. A haja megint másképen volt felcsavarva s összekötve egy
páponya-indával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános
gyümölcssikjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengetyű,
ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik
kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett,
valami hat-hét fáczánnal, a mik dühösen repkedtek a feje körül.
A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, a mik ellenségül támadtak rá
minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes) s alig birta őket elverni
magáról.
– Lőjj hát közéjük! kiáltá Riuminhez.
Oleg felemelte a pisztolyát s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a
többi rikoltozva rebbent szét.
A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével
ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte,
a mivel leple meg volt töltve, egy sereg fáczántojást.
– Lásd, ez fog neked majd jól esni.
Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.
Izméne három fáczántojást egymásután a forró hamuban lágyra főzve,
megitatott Riuminnal; a ki ennél nagyobb delicatesset sem a «téli
palota» estélyein, sem a maison dorée lakomáin nem izlelt soha.
– Lásd, már meggyógyulsz, ha jól esik az evés.
Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ez után.
– Izméne! sugá a leánynak: légy te nekem testvérem.
A leány mosolygott, a fejével bólintva inte s megcsókolta Riumin ajkát.
És Riuminnak már jól esett a csók.
Talán igazán felgyógyul még?
Most ismét mély álomba merült, s a mit azalatt összeálmodott, azt mind
olyan elevenen látta, mintha ébren élné át.
Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre,
prücsökczirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek;
semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai
átszürődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszinnel fátyolozták be azt a
tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte
perczét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak
teremtve lenni.
Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.
– Izméne, szólt a leányhoz: légy az én szentem!
Izméne oda térdelt melléje.
– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, a mi lelkemet
terheli.
A leány úgy tett.
És aztán Riumin meggyónta neki mind azt a bünét, a mi őt ez útra hozta.
Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány
megtudta, hogy ki ő és miért jutott ide?
És már most itt vagyok, és nem mehetek tovább, suttogá tovább a kór.
Lefeküdtem és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne
vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukazusban sas
elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. A helyett tedd meg azt, hogy
törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja
a Szemes folyam, meg a «leányok útja». Ott keresd föl a fővezért,
Weljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, a mit kezedbe
adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy
kötelességem teljesítésében haltam meg. A mennyit a rám bizott
föladatból megtudtam, kezdetnek elég: jöjjön a nyomomon más tovább.
Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy
nő, egy férfi, meg egy kis gyermek arczképe. Te már tudod, hogy kik
azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és
halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak.
Menj, a míg reájuk nem találsz azokra, a kik az óralapon le vannak
festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha
Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg
nekik, hogy az én hugom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S
beszéld el nekik, a mit felőlem megtudtál. Úgy-e, így fogsz tenni
szentem?
– Nem fogok így tenni, mondá rá Izméne. Eszedbe se tartsd, hogy meghalj.
Én nem engedlek. Két nap mulva semmi bajod: tovább megyünk. Hiszen Isten
vigyáz te rád. Hogy az oszszet kalauzod meghalt, az Isten
gondviselésének tanusága. Ha ennek a kiséretében mentél volna tovább, a
legelső adighé aulban fölismerték volna. S tudod, hogy mit csinálnak az
adighék, ha egy kémet elfognak, a kiről megtudják, hogy orosz tiszt?
Lehúzzák a sarkáról a bőrt s az eleven husra egy darab, sertéivel befelé
fordított disznóbőrt kötnek s azt mondják, «már most szaladj, ha tudsz!»
Az oszszet kisérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni
énekes. De ha én leszek a kisérőd, az egészen más lesz.
– Te akarsz az én kisérőm lenni?
– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, a
hol az ötvösök városai vannak, a városok, a mik térképeiteken meg
sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyencze.
– Kegyencz leánya voltál? s mégis oly iszonyuan föl akart áldozni!
– Hát hiszen épen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. A
mit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, a kit
előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt
szerette még minden ember!
Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta?
– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy
szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. A hány völgy, annyi
népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok,
sapnuchok, catuchaiczok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták,
galgárok és jezidek, egész az Udi országig, a hol a gazdag és hatalmas
szuánok laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz
birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu s annak a czárja
erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai khán és mullaló. Ők egymás
között folytatnak harczot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek
volnának. S azokon túl az Elborus déli oldalán laknak még a tsúsok,
psávok, chewsárok, a kiknél nem jártunk. S tulnan kelet felé lakik a
csecsencz nép, a kabardi, a kikkel már harczoltatok, a lázi, a kit már
legyőztetek, az avar, a kit már elcsábítottatok.
Az érdekeltség, a mit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal,
hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom
gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.
– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?
– Igen. Én eltanultam dalaikat, tánczaikat. Ismerem az egyes népek
hőstörténeteit, a miktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni
énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és tánczol, ők csak zenével
kisérik; a mely énekes a «beke» (nemes) névre akar érdemes lenni, az így
tesz: azt megünneplik; a melyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy
dagesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, a ki tánczolva,
dalolva kisér majd.
– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! suttogá bámulva Riumin.
– Ha a czár így parancsolja, rebegé Izméne, meghajtva a fejét. («Czar
kazál!» E szó az alpha és az omega az orosz ábéczében.)
És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez!
Oroszország a maga számüzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra,
a hol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját
fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a czártól, mint a cserkeszektől,
huzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen
idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, a ki még nálánál
is határozottabban gyülöli a moszkót s a közös harag alapján barátságot
köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elől az
üldözött fanatikusok, a skoptsik, chlistik, moraltsikok, a kik
fegyvertelenül, fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt
betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhivők a kettős kereszttel és a
congrevröppentyükkel.
Ez alatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.
– De hisz, hogy vihetnélek magammal, mint tánczosnőt. Nincs egy
öltözeted, a miben emberek előtt megjelenhess.
– Csalatkozol. Épen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi «beke», nem ad
a rabnőjének más öltözetet, mint a «csadrit». Ez az, a mi engem
körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, a milyen
a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párduczot, s annak a bőrét
ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, a
hogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs
kezéről került a párduczbőr. Legfeljebb elől, a vállon, a hol a párducz
karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már
készen van!
Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párduczról azalatt, míg Oleg
szunnyadt, az a «másik» leány lehuzta a szép tarka köntöst s kifeszíté
száradni a napra.
Az a «másik» leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás
bacchansnői palást s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő
két előlába a párduczhüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes
Alexandre Newsky gyémántokba foglalt érdemcsillagával.
Riumin fölemelkedett a kezére fektéből s kaczagott gyönyörüségében. S
ezzel a kaczajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.
Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a
regékből tovább, a miket Izméne, melléje lekuporodva, s térdeit kezei
közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett, a kinek ő
kegyencz gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuch asszonyokról,
kik a csatákban kelevézzel, saskával harczolnak, s hogy elvegyék az
ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt
neki Manszur Éliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté
magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött
nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi
harczokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen
folytatják ivadékról-ivadékra a vérboszu harczát; a jezidek lakomáiról,
hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az
asztalkendőjét; a hegyektől eltemetett városról, melynek utczáit ma is
be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyresidentiáról, Aniról,
melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér,
rózsaszin és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem
lakik benne ember. A régi királyok óriási arany koronáiról, mik semmi
emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban
fölakasztva; a muriditák «naib»-jairól és «imám»-jairól, kik papok,
próféták és hadvezérek egy személyben és a «murtizigátorok»-ról, a
cserkeszek «ezer» emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük «a
halhatatlanok», kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a
természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról a vízrohamokról,
a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el s
tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a
csodaszerű kaukázusi délibábról, és aztán a «chariate» törvényről, mely
az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés
Alzahira királynéról, a kit minden nemzet fél, tisztel és imád, s
viszálykodásaiban birául, veszedelmében segélyül hiv, de a kinek
országáig Izméne és atyja soha sem tudtak elhatolni.
Már a csillagok jöttek és eltüntek a sötét lombok sátora fölött, és
Riumin még mindig ámulva hallgatta, a mit a leány beszélt. Izméne
utóljára oda simult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a
karját válla körül fonta: «meg ne fázzál, édes bátyám!»
Saját melegét adta volna neki kölcsön.
Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:
– Félsz tőlem? kérdezé a leány szomorun.
– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.
– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.
S lecsókolta a szempilláit.
S Riumin megtanult szót fogadni a rabnőjének.