Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos
négyszögű irtás közepett.
Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott
ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet
mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el.
Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét
egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.
A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek,
magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák
egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s
onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott
hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert
van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz
vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A
moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan
hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van
fogva.
A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt
énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz
ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen
fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.
Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit
megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy
elvezesse őket a sztaroszta házához.
Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig
felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen
fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak
magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal
férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem
volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket
nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.
A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai
kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta
minden.
A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima,
szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok
fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét
tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek
voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.
A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített
ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még
damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan
viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a
cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér
állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek
szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.
Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset
eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát.
Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le
akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem
hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót
tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért
megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem
perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött
veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant
gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.
És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz
birodalomnak.
És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.
Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők
az emberinem kiirtására esküdtek össze.
Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy
rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb,
erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden
hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében
támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.
Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok
hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának
valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus
belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-,
ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet
fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig
és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával
fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten
oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.
A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent
főlavatás ünnepe elkövetkezik».
A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az
egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán.
Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés
előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden
ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.
Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy
mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra
halasztotta a kérdést.
Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát
hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette
levő szoba falán hangzott az keresztül.
Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!»
Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.
Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a
közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a
mellékszobába beláthatott.
A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép;
hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra
rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.
E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy
lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást
terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet
seperte.
A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a
legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás,
mint egy varázsszerű tünemény.
Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején
fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni?
Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette
cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.
Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a
varázstünemény elmult előle.
– Csakugyan álmodtam ezt is, mondá magában és tovább aludt.
Másnap reggel azt mondá neki Mčzchetisz:
– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak
maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a
zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a
cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk
elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a
moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére,
s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell
résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A
hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára
elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az
összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak
hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak,
hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.
Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka
hidegvérét soha sem fogja elárulni.
A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.
A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű
épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya
nincsen.
A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint
és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és
hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték
lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek.
A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt
egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a
gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület
rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén
asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.
A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű
egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az
mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal
megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A
betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy
a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző,
kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott,
hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még
szomorubbá tudta tenni az éneket.
Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s
kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig
meg van töltve vízzel.
E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen
belépett a sztaroszta felesége.
Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe
öltözött leányt vezetett.
A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott
kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra
függesztve tartá.
Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin
megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.
Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s
csendes, izgalomtalan hangon szólt:
– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják
s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki
közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett s
Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek
Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!
És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez
szorítva tartá.
– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra
szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt
az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a
gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.
Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül
hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva
vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s
kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő
zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.
Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú
tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon
e rithmust dönögve:
«po pjaszszachom
po goruchom
na Szionszkaju goru!»
(no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik
megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.
A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni,
folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.
Saját édes anyja tartá kezében az éles kést.
Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez
istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus
minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy
herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez
ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport őrjöngő
szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta
kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble
felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:
– Istentelenek! Nem fogjátok e gyermeket előttem megölni!
Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.
Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.
– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak
legdühösebbek.
Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.
– Jertek!
Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a
vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el
kell veszni.
Az oszszet utitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.
Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz
ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend
csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:
– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moraltsikok! A czár nevében
parancsolom!
– Jaj! A czár!
Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is
utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is,
a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó
szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»
S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből
Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel
volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a
gyülekezet előtt.
Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak
azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a
mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj!
jaj! A czár!»
Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.
Elszántan oda lépett Riumin elé s azt kérdezé:
– Mit akarok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?
– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok
az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm
vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.
– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta
ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El
volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő.
Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.
A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak
tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját,
s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»
Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy
ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett
rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté
magát a földre s megtagadta az áldozatot.
– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja,
anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.
– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s
karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom
nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az
én eltávoztommal el ne kövessetek!
– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz.
Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta
hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy
leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy
nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé,
hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!
Riumin a szándékot észrevevé, fölkiálta:
– A ki a gyertyákat eloltja, meghal! s pisztolyát emelé a sokaság ellen.
– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához,
letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin
lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott
helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a
sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.
Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.
A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő
arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény
meggyalázott testét.
Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi
a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt
szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.
– Íme, fedd be magad vele.
A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s
aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes
öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok
mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.
S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak
látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor,
gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni,
ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig
imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt
hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra.
«Ne félj», sugá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes
süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.
Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta
meg a csendet.
(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt
állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)
Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb.
Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a
kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?
Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb
ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt
mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére,
jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt
ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem
engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér.
Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s
azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.
És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a
sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között
Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és
sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.
Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi
fog történni ezzel a leánynyal?
Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy
az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik
őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják
hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első
martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni.
Magával vigye tán? Hová?
Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle,
akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.
Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alig hogy az első hajnali
derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a
csoportok dobaja s a csendes bucsujáró ének.
Az ajtó felnyilt s belépett rajta egymásután negyven férfi, azok között
a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta
kezében volt egy nagy nehéz bárd.
Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, a melyen Izméne
feküdt. Azt hitte, ő ellene van a készület. A leány még aludt.
A sztaroszta a víztartó medenczéig jött s akkor annak a szélébe
belevágta a bárdot. E csattanásra felébredt a leány.
– Mit akartok? kérdé Riumin kemény hangon.
– Te veled semmit. Felelt hidegen a sztaroszta. Sem azzal a leánynyal.
Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.
– Mit kell néznünk? kérdé Riumin sötét aggodalommal.
– Azt, hogy mit tesznek a moraltsikok akkor, mikor arra vannak
kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit?
Látod ezt e bárdot és ezt a medenczét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt
előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozat-kelyhet. Aztán majd eredj
és mondd el a hatalmas czárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden
oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen
boldog népek, a miknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak
jobbágyai, a kik el tudnak menni olyan országba, a hova az ő kémei és
hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurczolják! Első! Kezd el!
Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól, de a józan ész még
tiltakozott annak elhivése ellen, a mit érzékei felfogtak. Lehetetlen
az!
Az pedig, a kihez a felhivás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.
Szép, szőke tizenötéves gyermek.
Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medencze elé,
annak a párkányára fektette a nyakát.
– Második! kiáltá a sztaroszta.
Ekkor az ikertestvér lépett oda s kezébe vette a medencze szélébe vágott
szekerczét.
A leány e látványra felszökött helyéből s kétségbeesett sikoltással
rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.
– Ne bántsd! öcsém! öcsémet ne öld meg! öljetek meg engem! ontsátok ki
az én véremet! Tépjetek darabokra. Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!
Az apa felkapta leányát karjainál fogva s odalökte őt Riumin karjaiba.
– El innen, tisztátalan asszonyi állat! ott a helyed! Ez itt a mi
helyünk! Második! végezz!
A bárd lecsattant s egy fejetlen test ott hevert a padlón.
Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt
hallotta volna.
– Harmadik! utána! hangzott a kegyetlen parancsszó.
A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, a honnan testvére
lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, a honnét azé legördült.
– Emberek! őrjöngők! Megálljatok! ordítá Riumin, reszketve az
iszonyattól; ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek
hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó
és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem
mondok el abból, a mit itt láttam. Hagyjátok abba!
– Késő már, földi úr! kiálta a sztaroszta. Nincs semmi alku. Te hittál
bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy
fölfedezd a czárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig s
aztán fedezd fel nekik! Ime, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik
férfi a másik után az áldozatkehely felé s meg tud halni egy sóhajtás,
egy könyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, a ki az
utolsóelőttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én, az föl fogja
gyujtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat és
tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a
chlisztik, skoptsik és moraltsikok! Harmadik! végezz!
Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein
végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végig nézte! Negyven férfi
vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt s
azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig
s kirohant a szabadba.
A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.
A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének:
«Hogyha véred elfolyik,
Ne kiálts…
Megszámlálja cseppjeit a
Messiás…»
A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben s a mezőkön a juhok
kolompja csengett. Agyában oly zürzavar volt, mint mikor valaki nehéz
álmokat lát s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem
tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, a mint fejével
hátracsüggött, földet seprő hajával minden perczben gátolta lépteit, nem
tudott tőle haladni; épen úgy, a hogy álmában akar az ember futni és nem
tud.
Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornáczoszlopához
volt kötve egy paripa. Saját cserkeszlovára ismert benne. Vagy inkább a
paripa ismert ő benne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes
telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt
nem is egyedül, hanem egy félhalott leánynyal az ölében. Hová lett az
oszszet útitárs?
Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet
fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.
Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott
cserkesz-lovak egyike utána talál a másiknak s ráhagyta magát a lova
ösztönére. A leányt oda fektette maga elé a nyeregbe.
A paripa a Tamera vára felé tartott.
Félórai futás után, a mint visszatekintett Riumin az elhagyott falu
felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, a mint a fanatikusok által
fölgyujtott templom égett. Azok szavoknak álltak: «elmondhatod a
hatalmas czárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek,
melyeknek férfiai így tudnak meghalni».