Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig
néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig,
miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos
hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon
lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a
benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy
szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A
cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott
azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a
számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út
ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a
folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a
cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s
átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban
emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak
futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy
sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.
E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs
Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról,
a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a
maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek
távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera
királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a
hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb
asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi,
Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány
királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét,
akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni
kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé.
Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire
ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és
országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is,
másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy
sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának.
Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt egész országában.
Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált
élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst,
sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram
elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté
könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem
jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett
legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni
asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a
babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De
Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot,
pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt
csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent
Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged
pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A
saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd
népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton
harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a
meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.
Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek
vándorútjokban dalolnak.
– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát,
hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik
keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük
bizonyítja.
– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen
leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük:
leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.
Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz
keresztyének letelepülnek a pogányok között, a helyett, hogy azokat
térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait,
mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak
megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.
A sziklafolyosó visszhangozta Tamera királynő hős balladáját.
– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy
hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy
kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes
dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a
történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével,
szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a
szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem
mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a
legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni»
becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.
Még emberrel nem találkoztak az útban.
Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott
szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad,
minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek,
tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló»
orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új
települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy
burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a
sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.
A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem
nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a
közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.
Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a
sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérczkatlan
fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.
A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején
laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok
meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek
elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett
végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb
kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.
– Ez Tamera királyné vára, mondá az oszszet Riuminnak.
– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné
vára, viszonzá Riumin.
– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus
valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné
várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.
– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak
visszafordulni.
– Mind tudom én azt, csak hogy más neveik vannak közöttünk.
– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell
másznunk.
A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a
hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja
sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga
számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva,
embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy
azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A
lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.
Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy
haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az
pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren
megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind
egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén
lehetetlenség.
Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.
Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva
készen.
– Ezekben a barlangokban párduczok is szoktak tanyázni.
– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a
párduczok hazája Ázsia.
– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál
párduczbőr nyeregtakarót.
A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen,
meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga
csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi
hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd,
írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú
repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy
a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az
úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles
puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd
kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt
ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer
esztendeje! De hát merre járnak akkor?
A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz
igyekezett utat törni.
A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán
egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte
félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.
A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony
tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.
Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt
hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá
be az eget.
Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt,
valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint
valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges
Elborusz.
Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról
leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen
tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította
hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban,
tűz ragyogott a tóban is.
Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a
szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az
uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig.
Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden
gazdagsága.
De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag
szorosán fölhatolni?
Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.
Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt
zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó
sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a
Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át
lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a
megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a
rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr:
egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és
megvesztegethetetlen.
Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs
kell hozzá, a mely felnyissa!
Miért ne? Vas kapuhoz – arany kulcs.
Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a
Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?
Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a
további teendőkre nézve.
A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a
környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a
szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai
megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok
pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell
térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet
felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy
végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott
emberkézvágta út van.
Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony
oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós
bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet
csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.
Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a
tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig
tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.
A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami
nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s
horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.
Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s
felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.
Egy kisértet!
Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé
csak ember torzíthatta el embertársát.
Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett
szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép.
Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből
előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre,
hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk
van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon
istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén,
mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.
Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté
csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.
A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös
betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a
szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.
Oroszul beszélt.
– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba
jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni
sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai
összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki
tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet
rádobált kövekkel.
Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva,
leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát,
hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy
nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.
– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? kérdé tőle az oszszet.
A nyomorult nyafogva felelt:
– Mert az én uram haragszik a tűzre.
– S ki a te urad?
– Az, a ki a nagy barlangban lakik.
– Hogy hiják?
– A bajuszos goszpodár.
– Mi az? Adighe, vagy moszkó?
– Egy párducz.
– Egy vadállat! S az neked urad?
– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.
– S mit tész vele, hogy meg ne egyen?
– Odaadom neki, a mit nekem hoznak a faluból enni.
– Tehát itt falu van közel?
– Igen. Az «angyalok fiaié».
– Hát te miért nem lakol a faluban?
– Mert én vagyok a szent.
– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai s neked áldozatot hoznak.
– Minden napra egy kecskeczombot.
– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán
magad mivel élsz?
– A húsnak a nedvét kiszivom.
– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párduczot?
– Mert az a nagy temető.
– Már hogyan temető?
– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a
mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több
kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.
– Talán neked se hoznak már enni?
– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.
Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik
őzczombot.
Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre
beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a
nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé.
Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az
őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».
Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a
nyomorult életet.
Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás
csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.
A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s
akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej,
egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain,
hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok.
A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte
Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.
– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.
– Tizenhat.
– S hány esztendő óta vagy már szent?
– Már négy óta.
(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi,
mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)
– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?
– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az
Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és
bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten
előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten
izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová:
«haza?»)
Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő
áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek
az esze messzebbre járt.
– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá ájtatos arczczal
a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.
E szóra a leány felsikoltott és elkezdett minden tagja reszketni.
– Ne kivánd ezt tőlem!
S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit
az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.
Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a
reszkető szentnek:
– Én is kivánom.
Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny
forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két
férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.
A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.
Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött
repkedő denevérek.
A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.
Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes
éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot
találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán
rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.
Azoknak a zsolozsmája ez.
Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a
szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:
«A mit legjobban szeretsz,
Azt megöld.
A mi legdrágább neked,
Összetörd.
Testedet feszítsd keresztre
Mennyországba úgy mehetsz be
Oh Jehova nézz reánk.
Hogy ha véred elfolyik,
Ne kiálts!
Megszámlálja cseppjeit a
Messiás.
Jobb ha itt égsz, mint pokolban,
Sátán körme tépne jobban.
Oh Jehova nézz reánk.
Kiért fiát áldozá
Ábrahám,
Jefta lányát elnyelé
Máglyaláng.
Sidrach, Misach, Abadnéget
Kövessétek! Tűz nem éget.
Oh Jehova nézz reánk.»
Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a
mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.
A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű
hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak
tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a
bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a
bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket
bekebelezi.
A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány
karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit
az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni
látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az
adóját.
Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon
élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem
tud előle elfutni.
Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a
szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a
mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.
Az oszszet leszidta a zsarnokot becsületesen.
– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy
szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te
hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az
oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a
holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz
koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a
mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok
látni!
S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított
a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek
rejtekeikben.
A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak
érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól
kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.
– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az
első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein,
könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába
elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:
– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk!
– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera
vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük,
egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál
előbb te.
Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt.
Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden
aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.
A mint felébredt s körültekintett, félálom mámorában így szólt:
– Hol van a hugom?
Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében
sétált karöltve.
– Ott van! szólt Mčzchetisz, az odúra mutatva. Már dalol.
A zsolozsma felhangzott a mélyből:
– Jefta lyányát elnyelé – Máglyaláng. – Oh Jehova nézz reánk.
– Siessünk innen!
A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek,
kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.