A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek,
ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül.
Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott
Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől
körített völgybe.
A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete
pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.
Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös
visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék
tenger tükréből.
Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas.
Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a
lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna,
hogy merre forduljanak?
– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; ott emberi telep
van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban
töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.
Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt
rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken
csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.
Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül
kivillant.
Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a
gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani
törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak
rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták
körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.
A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen
hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.
– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik.
Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen
leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek,
ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak
azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.
– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre
Riumin Oleg.
– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy
orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.
– Annak az örömére?
– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak
a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret
és tejet.
– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht?
kérdé Riumin hitetlenül.
– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az
abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor,
békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak,
vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem
háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz
partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az
orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor
meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái
és tsinovnikjai[3] s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.
Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy
mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a
jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.
Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták:
cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.
– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a
nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele.
Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal
férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is
mind, egymás között sem igen beszéltek.
A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a
vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű
faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a
férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz
tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)
«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az
igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a
szent lélek «ellen» küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a
szentlélekkel az ördög ellen.
A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen
összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti
prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban
semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész
gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak
csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban.
Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári
Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába
záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)
Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas
suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit
fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra
ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a
magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a
helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor.
Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész
gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal,
utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a
leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső
hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába
között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz
szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy
oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások
remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi
fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája
rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is
elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak
asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak
marad az oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább
kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult
láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak
lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a
fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az
áhitatoskodásnak.
E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az
urvacsorájához.
Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még
most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész
sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a
sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve,
valamennyi mind nyitva volt.
A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot
felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink
használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.
A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret
huzott elő az üregből.
Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen
kenyérrel áldoznak a duchoborczik.
A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan
meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta
szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog
megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy
fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető
volt.
– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul
egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.
– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma
máglyában? dörmögé vissza Riumin.
– Az ám, de ne beszéljünk róla.
Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó
néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a
cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs
a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a
kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.
Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott,
letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító
dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji
szállásukra.
Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az
egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak
volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve
volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a
fekhelyére, már a másik perczben horkolt.
De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos
képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még
reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és
hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro»
(magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott
komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van:
«voncsik» (szökött rab).
És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú
tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge
testvér a vigasztalan hómező közepett!
Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát
elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely
kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a
fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek
emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar,
mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a
villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind
emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?
És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap
tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.
Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.
Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög
versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani?
Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető
bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése
keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés
áll az ember inaiba.
– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja
társát.
– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk
szól. Aludjunk tovább.
A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s
aztán mély csendesség lett.
De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az
ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a
mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.
Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb
rejtélyes hang.
Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test
nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke
hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:
– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva.
– Ki az? kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.
Nem felel senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga
fekhelyén.
Kevés idő mulva megint hangzott:
– Ülüm, ülüm, ülüm, čhva!
Riumin most már fölczibálta hajánál fogva utitársát.
– Hallgasd, mi szól itt?
Nemsokára ismét hangzott a kisérteties ümmögés.
Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul
használt, felcsapta fejére.
– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez
a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.
– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt
egy órára valót.
Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem
látszott tréfálni.
– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se
nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó
előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be,
hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a
kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek
meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és
a «murtizigátorok.»
A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett
a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin
szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba
állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni
bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből
kikeveredni.
Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a
duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:
– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duchoborcziknál?
– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.
– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét láttál, annyi
esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy
sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban,
ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s
máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe.
Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a
föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt
tánczoltunk. Ez így megy.
Riumin összeborzadt.
– Eltemetik a prófétákat élve!
– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél[4] ki
vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?
– De hisz ez emberáldozat!
– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd
furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a
halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak,
ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy
«tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak
kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok
kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a
vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben
tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.
Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze
behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:
– Ezeket föl fogjuk keresni.
– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!
Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára.
Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás
gerinczen végződik, s innen, a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű
őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.
Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is
hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.
– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek
megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi
téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az
alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek
vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.
A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak
a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy
látszik, munkájuk akadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt
várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg
sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.
Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést,
hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a
cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A
mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.