Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta
az előre küldött oszszet kalauz.
Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal,
nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az
övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó,
az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a
hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába
dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni
a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos
dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum
porto.»
A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka
a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi
abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet
adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd
magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»
– Te fogsz a vezetőm lenni? kérdé tőle cserkeszül.
– Én.
– Tudod hová megyünk?
– Egy országba, a mit nem tudunk hol van.
– Hiszed, hogy rátalálunk?
– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem
tudom.
– Miről gondolod?
– Mert már három bátyám elindult erre az útra s egy sem tért vissza.
– Megölték őket?
– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.
Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a
cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a
vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás
alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit
vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az
oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte
Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.
– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé?
kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik
bennem a kiejtésemről az idegent.
– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe
más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez
mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő
vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész
Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép
csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra;
mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.
Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle
ragadva.
– Ha így tudsz dalolni, bele fojtanak a borba.
– Hát a cserkeszek bort is isznak?
– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.
– De a próféta megtiltotta a boritalt.
– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították s a cserkesz
azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.
– Hát az kicsoda?
– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj.
Ezeket akarjuk épen meglátogatni.
– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?
– Csak az «elátkozottak» völgyein áthatolhassunk épkézláb.
– Kik azok az elátkozottak?
– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli
népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault
alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik
mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a
negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem
ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve;
vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem
nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint
az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a
nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy
ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a
«bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása
azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki
nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott
meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt,
meg bundát.
– Hát te nem vagy keresztyén?
– Oh igen, mi oszszetek mind keresztyének vagyunk.
– Mikor kereszteltek meg?
– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.
– Tehát hétszer?
– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, hogy minden
oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing
bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is
jól esik.
– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre
elszoktál-e járni?
– Ha hozzájutok, eljárok a duchobortzikhoz.
– De hát miért a duchobortzikhoz?
– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban
beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.
– De tudod-e, hogy azok nem igazhivők, hanem eretnekek?
– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer
a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi
lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én
szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy
pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban
vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap
magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett.
Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak
nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne
lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a
számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott;
de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint
egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam
magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a
zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom,
hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik
komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok
szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki
sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt,
tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy
kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál
fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy
menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?
Riumin el se mosolyodott.
Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet
összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az
övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva
egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a
cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a
csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.
– Mi a neved? kérdezé Riumin az oszszettől.
– Mčzchetisz.
– Furcsa!
– Biz az oszszet nyelvhez erős tüdő kell.
– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek?
Mčzchetisz!
– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök,
a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)
Az orosz nyelv sem enged az oszszetnek, ha birokra kerül a dolog.
Riumin ennek se nevetett.
Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a
bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg
benne magát.
– No hát nem vagy a legszebb cserkesz?
És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember
elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.
– Még az anyád sem ösmerne rád, mondá az oszszet.
– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen
tréfás ficzkó vagy te?
– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak,
hogy tudsz-e igazán cserkeszül?
– No, és elég mélyen vettem a hangot?
– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat
feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem
az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt
tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort
eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az
orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három
szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik.
Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a
lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A
cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha
mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon
törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?
Riumin, belőled jó cserkesz lesz!
Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi
favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról
levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az
Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba
volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol
Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló
közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy
felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat
használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az
érdemrendet is.
– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S
felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.
– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá
Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz
tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni
nem enged.
– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te
egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött
öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák,
hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?
Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment
utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz
szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló
a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében
eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt
felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik
lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost
felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.
– Mi az? kérdezé tőle az oszszet.
– Egy ukáz! felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.
Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a
hirdetményt.
«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor
herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári
senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve
visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett
a szökevény személyleirása.
– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a
kozákhoz fordult, parancsoló szóval:
– Tudsz te olvasni?
– Hogy ne tudnék!
– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény
pedig jól volt felszegezve.)
– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt
tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg
lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!
Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a
hirdetményt fejével lefelé.
– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó
magasra, te «durák».
S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint
egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez
mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.
A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a
megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.
– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett
előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták
őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a
besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert
ez könnyen kilikad ebben az erdőben.
Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán
és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb
fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal,
míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő
tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény
örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a
mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt
rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az
oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a
sötétben világlik.
S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek.
Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb.
A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás
mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás
az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe
száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja
zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A
tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok
útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.
A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi
lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik
fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt
előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató
mélye tele van elrejtőzött emberekkel.