A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén
időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg
Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.
Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész
hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi
készlettel ellátva.
A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat,
ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták
dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett
átrakodni.
Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához
hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi
parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska
másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni
az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg
ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja
s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével
megismertetve.
Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli
lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.
– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg gyalogságunk a
várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes
medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által
eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a
négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a
folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb
feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked
leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide
hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói
kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor
néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell
kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi
baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy
valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz
leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi
rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és
szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből
háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen
rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata
a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod,
hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a
vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell
maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új
Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e
lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a
cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött
leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba
visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már
meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden
térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok
fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát
a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A
gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a
lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint
mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik
rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék
magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és
társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem
vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat
elvárod. Mehetsz!
Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be,
mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia
kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s
távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.
Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő
hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt
valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó
ábrándozóvá tette.
Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban
nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár
törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy
szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat
senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»;
negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is
volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének
leányaiból kellett feleséget választani.
Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a
rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A
felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő
leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve
annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből?
Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani
könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s
tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt
mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És
nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!
A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első
fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.
Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette;
azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán
felé.
Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak
látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak
harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki
felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.
Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin
«hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a
nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a
szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra
van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták
azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be
legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra,
követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.
A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a
mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti
nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a
fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros
szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett oda. A veres
márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt
járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A
cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós
czikornyával.
Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon,
ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket
betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma,
Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.
A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az
erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy
kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.
Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.
Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott
a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.
Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal
Weljaminoffhoz.
Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal
találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni,
Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a
főhadiszállását.
– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A
cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt
ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő
ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is
magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is
behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a
Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak
az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.
– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá
gúnyorosan Riumin.
– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert
megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?
– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat
elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.
– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt
megerősítsük.
– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, a mit nem
értek.
– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős
segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin;
hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek;
erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről
tanuskodnak.
– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit
nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.
– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt
játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási
tehetségedet. Még énekelni is tudsz.
Riumin csodálkozva rázta a fejét, hogy jön ez most mind szóba?
– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.
– Hanem hát mind ennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?
– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is
meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két
eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A
bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre.
Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart
mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.
– S mi köti össze?
– Ugyanez a sziklabirodalom.
Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.
– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem
hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh
kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s
mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a
másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel,
arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ
népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok
elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között
olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s
jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől
menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek
csakugyan nincs második a kerek földön.
– S tudod, hogy miért kell nekünk birnunk mindezt a gyűjteményt?
– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai
iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa
fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló
kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A
nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál
és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek,
vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó
lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a
keletindiai útnak.
– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De
mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én
most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz
napfényre nagyobb tömegben aranyat[1] Magyarország és Oroszország.
Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,[2] Oroszországé
350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen
nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a
nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod,
ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része
elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet
fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy
annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok
évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz
birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.
Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.
– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész
kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók
feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a
világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség
hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök
még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly
bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi,
miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus
művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi
bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a
guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a
neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és
arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus
a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki,
ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag
aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.
Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg
nem felel rá).
– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben
elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész
termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből
sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen
maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy
kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet,
egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez
popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus
chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend
fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek
hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.
– És tudják már, hogy merre van az?
– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy
kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy
város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek
a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron
egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve
selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől
körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A
selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak
«láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy
keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a
másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán
mecsetbe, se synagógába, se samán imahelyre, se buddha bálványhajlékba,
se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok
országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden
részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek
kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás
székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide
bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is?
Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen
elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a
kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes
hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a
leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a
földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott,
akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez
ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül
kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk
nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta
szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején
vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit
magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük
kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s
pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem
tudja, honnan és hová?
– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a
Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi
ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb
cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes
érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a
«saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve.
– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi
kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt
az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket
újabbkori tökéletesített mívelés alá?
– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.
– Az «Udi» vagy «Láz» nép tartományában.
– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a
selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.
– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor
megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza.
Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha
sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a
vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind
odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába
be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet
találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy
egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a
többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek
magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan
gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és
tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.
– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan
rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól
éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit,
és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem
kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.
– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több,
mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők
száma, mint a férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az
«adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket
«odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai
csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő,
azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány
otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még
előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá
s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii
nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen
természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott
vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé
eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot,
tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna
kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?
– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?
– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön,
a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért
otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se
franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz
ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan
derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az
érdemrendeid.
– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a
vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új
vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: –
könyveket irni.
– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon
szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff
ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a
falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát
találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz
az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül».
Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A
mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt
melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért
elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél
tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki
sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy
ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád
arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra
mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért
elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy
Udiban ne maradj.
– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem
szándékozom.
– De ha küldve volnál?
– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom
kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van
Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és
mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket
élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek
tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s
menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart,
engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.
– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár
meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy
hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet
hozzá? A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle
hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz
egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű
bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem
kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a
kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve,
párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél
keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet
felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden
vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni
troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen
látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár
hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást»
s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden
rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a
«kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi
suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek.
Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket
feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz
küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod,
lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a
legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával
s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó
erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat,
harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz
vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor
vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha
ezt a megbízást intézném hozzád?
Riumin most már egészen komoly arczot mutatott.
– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan tréfáló kedvében van.
Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek
karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz
birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy
rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani
troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit
meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit
másnak engedem.
Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig
családiasan mosolygó arczát.
– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a
mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly
dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?
Riumin összerezzent.
– Jó barátom; felelt ezután nyugodtan.
– Ön szokott vele levelezni is?
– Ugy hiszem, hogy levelezéseinket szigorúan ellenőrizhették.
– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a
neve «orosz phœnix».
– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és
népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok
ismertetésére vonatkozott.
– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások
előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és
elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az
iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás
történt, önnek a hazaküldött levelei után.
– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni
Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.
– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára
vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék kimondta önre a
degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől
megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki
várőrségben.
Riumin ajkaiba harapott, szemei úgy égtek, majd kipattantak.
– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a
végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy
különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a
csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi
meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az
ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.
– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy
parancsolva van.
S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a
világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».
– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá
Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját
herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték
Szibériába deportáltatásra.
– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang
elszorúlt a torkában.
Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy
viaszalak beszélné el mindezeket.
– Egyelőre csak Jekaterin várba küldték őt fogságra.
– Meghal, ha anyámtól elszakítják! rebegé Riumin reszkető ajakkal.
– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a
fogságba.
– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét
csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva
minden kényelemtől, a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden
ápolástól!
A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a
gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban
kérgesült meg.
– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff
tábornok. Ott lesz mellette leánya is.
– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most
már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy
menyasszony volt!
– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba
keveri.
Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta
el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt
onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a
szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett
érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a
gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené;
aláereszté kezét s csendes hangon szólt:
– Mennyi időre van atyám elitélve?
– Fogsága csak három évig tart s a szelídebb fokozatú.
Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta
és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a
kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell
lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az
ember.
– És ha a három év letelt?
– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban
fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját,
úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt
is csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.
– És azután?
– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe,
a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a
hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se
szokja meg az ember…
Riumin most már elhallgatott.
– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt
Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk
vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer:
eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között;
igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei
vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat,
a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz
kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon
vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a
jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha
kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád
palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; –
nem nevetnél ki vele?
– Elfogadom azt; suttogá Riumin.
– Ez már okos szó volt. – Most már rajtad áll a választás.
Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi
kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez
nem kell egyéb, mint egy czitera.
– A cziterát választom.
– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár
te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem
folyik.
– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy
nyomorát enyhíthesse vele.
– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a
te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán.
Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s
megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt
katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a
mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában
nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez
nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet
eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s
még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor
megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.
– Megtudják?
– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal
azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap.
Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz
magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz
fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt
e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan
véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent
fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s
elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk
vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.
– Köszönöm.
– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az
ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és
okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a
hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, hogy
neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél
előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.
S azzal kezét nyujtá neki.
Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt
infamiával sújtja.