Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.
– Micsoda lány?
– Valami cseléd.
– Jőjjön be.
Bejött. Köszönt.
– Kezét csókolom nagyságos úr.
Megismerte.
– Az én cselédem, – gondolta keserűen.
A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél
aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már
tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.
– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.
A cseléd habozott:
– Igen, – mondta azután.
Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még
egyszer megkérdezte.
– Egyedül van?
A lány beszédes lett:
– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos
Bese István, Italra kell a pénz.
Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a
cselédnek.
– Na vigye el italra, – mondta.
A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az
íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt
sokáig.
Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.
– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?
– Semmi…
Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett,
megfogta a kezét és könyörgött.
– Mi bajod? Mondd, mi bajod?
– Semmi.
Az asszony fölsóhajtott.
– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze,
tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni.
Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van
veled?
Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt
sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma,
megreszketett, fölugrott.
– Semmi bajom nincs, – mondta.
Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.
– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd
beszélünk… Most ne…
Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.
– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.
– Hát jó, – mondta az asszony.
Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.
– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.
– Micsoda kisasszony?
– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.
Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A
Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.
– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.
– Miért? Minek?
– A kisasszony beteg. Doktor van nála.
Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött
elébe. Az orvos volt.
– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi
hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység,
amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.
– Mi? Mi? Mit?
– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy
jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága
választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész
éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így
nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva
talpon van.
Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az
utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt,
kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és
boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.