– Nekem pénz kell, – mondta a lány.
– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.
– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.
Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.
– Mennyi pénz van itt, – mondta.
Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte,
mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru
volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt,
egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten
megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő
letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy
elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni.
Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos
zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.
– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.
– Igen. Majd gondoskodom róla.
A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett.
Hizelegve mondta:
– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.
Vajda rábámult.
– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.
– Tudok róla.
Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.
– Nem, – mondta halkan.
– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két
gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a
felesége.
Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította,
földhöz vágta a lányt, azután elment.
A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos
asszonnyal.
– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a
nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.
– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.
Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba,
leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki
tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen
gavallér ő.
– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban
mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt
hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden
éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy
az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A
kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A
kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A
kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt
van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…
Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét
volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A
házmesterné elhallgatott.
– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.
Vajda dadogott.
– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.
Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett
ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte,
ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.
Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem
elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az
eszméletét, megállott és belenézett az utcába.
– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet,
meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg
vagyok. Minek él az ilyen ember?