Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a
gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó
ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát
szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen,
zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett
miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet
pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.
– Jól van, hogy így történt, – mondta.
Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az
öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem
hagyta dolgozni.
– Most, – mondta, – most végzek vele.
Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca.
Ingadozva járt. Mosolygott.
Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.
– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?
A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan
mondta:
– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.
Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek
ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.
– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.
– Mert nem jött be hozzám.
– Eredj haza.
– Ha megigéri, hogy eljön.
– Nem. Nem igérem.
– Addig nem megyek el innen.
Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította
magát.
– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami
pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.
– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri,
hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…
– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.
– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a
rendőrségen, hogy maga ölte el.
Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel,
fenyegetően mondotta:
– Becsukják. Majd sírhat a felesége.
Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se
szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos
szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü,
talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés;
a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.
E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és
olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:
– Meg fogom ölni.
Rögtön utána egy másik gondolat:
– Vagy magamat ölöm meg.
Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre,
Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt,
hadonászott és kiabált.
– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.
Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta,
elmondatta vele az egész dolgot.
– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.
– Igen.
– Miért nem jöttél előbb hozzám?
– Féltem, hogy a feleségem megtudja.
– Hát aztán?
– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.
– De miért?
– Ő nem bocsát meg.
– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?
– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.
Az ügyvéd fölkelt.
– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.
Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment,
rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az
elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.
Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.
– No? – kérdezte. – No?
Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:
– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki
azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.
– Igazán? Igazán?
– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen
szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal
fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet.
Elhoztam ide.
Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.
– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne
ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.
Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.
– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?
Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony
kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant.
Levágtatott az első emeletre.
A lány ott ült az irodájában.
– Ki! – ordította rá. – Ki innen!
A lány nem mozdult.
– Ki! – ordította Vajda.
A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta,
hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.
– Meghalok, – mondta sóhajtva.
– Ki! – ordította Vajda.
Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány
kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A
lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a
feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe
hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.