Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei
között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.
– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve.
Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir
aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt
meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a
kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba.
– Fenét, – mondta magában haragosan.
A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan
szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő
bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy.
Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az
asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk;
megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a
levelet és nem törődött vele.
Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni,
mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a
hivatalba…
Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha
csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott,
csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy
pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.
Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától.
Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy
hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun
bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt.
Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen
cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe,
nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket.
Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a
szobát, megismerte.
– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt.
– Nem? – kérdezte Vajda bámulva.
– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.
Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta,
mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet
folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan
kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.
Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt
rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda
bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a
botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a
lakásba.
Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett
rá.
– No? – kérdezte Vajda.
A lány nem válaszolt.
– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan.
A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda
haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre
válaszolnia, nyugodtan mondta:
– Hogy tetszik a lakás?
Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban
nyugodtan tovább mondta:
– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.
Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:
– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.
– De igen.
– De nem.
– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez…
Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.
– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.
– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy
gyerekem lesz.
Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra.
– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos?
– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos.
Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a
lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a
rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe
nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.
Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és
alázatosan és mosolyogva mondta:
– Most pénz kell.
Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:
– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem
adok. És volt a háromszázból is.
– Azt elköltöttem bútorra.
Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró
porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a
lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes
csinosságu lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre?
Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz
romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész,
nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes
lett a homloka.
– Egy pohár vizet, – mondta azután.
A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd
jött be.
– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány.
Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: –
ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan
installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a
cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.
Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget érzett.
– Minek kell a pénz? – kérdezte.
– A gyereknek… Gyerekholmira…
Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából
két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány
fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután
fölkelt és menni akart.
– Nem marad itt? – kérdezte a lány.
– Nem!
– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba…
– Nem! – kiáltotta Vajda.
A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult
kifelé.
– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány.
– Nem tudom. Nem jövök.
– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány.
Azután még halkabban hozzátette:
– A nagyságához…
Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét,
azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután
a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan
beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?
Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna.
Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden
gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette
őt a hatalmába.
Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc
hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében
– ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az
éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és
kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt
is, azért maradt lány. Már az anyja is…
Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női
rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és
értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női
egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy
erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen
szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt
tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő
mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és
hadonászik…
Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével
beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja,
hogy hivják.