Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman,
frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt,
kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás
elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda
megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.
Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és
kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó,
megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva
válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle;
de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén,
azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az
öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt
rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész
lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit
csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak,
eltitkolja-e előtte.
Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés
közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához
szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az
ajkát.
– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó
vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.
Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse
szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony
azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.
Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.
– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony.
– Nem lehet. Sok a munka.
– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már
hazajössz. És estére is.
Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig,
hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a
munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást
érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az
egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt.
Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul
ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a
gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.
Az ebéd végén megszólalt az asszony.
– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné,
hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.
Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt
a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma
úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy
erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy
erőfeszítéssel mondta:
– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni.
Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.
Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog
ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról
beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek.
Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan
és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár
remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám
vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a
székén. Félt.
A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony
is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől.
Bementek a hálószobába.
Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen
alávalóság…
Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és
keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte
el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a
drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul?
Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen
alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen
várt találkozás örömét mutatni?
Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá.
– Mi bajod? – kérdezte.
– Nem tudom… Rosszul vagyok…
Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.
– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy
rosszul?
– Nem tudom… Talán a hőség.
Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda
fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda
ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt
el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra,
megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére,
belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott,
mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.