Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az
irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta
magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a
falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a
kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő
vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és
elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart
együtt élni.
Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a
felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti
leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy
vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes
dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor,
amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant
az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a
felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége,
mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön
azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.
A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a
homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a
szobába:
– Hermin!
Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe?
Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond
majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot
érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt
erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az
elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan
volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy
érthetetlen megtébolyodás.
Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.
– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj!
A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és
belekiabált magának:
– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember
tegyen ilyent!
Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még
egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem
volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.
– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé.
Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az
elhatározását:
– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az
úton még ingerelte magát.
– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani?
Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens
bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a
feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket
fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok
én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?
Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári
nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami
belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és
fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban
volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és
természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és
hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a
lelkében.
Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.
– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.
A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és
hidegen nézett vele farkasszemet.
– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda.
A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve
a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:
– Még… nem… vett… nekem… lakást…
Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan fölnevetett. Ez a
piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába
ordított:
– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást.
Nem kellesz nekem.
A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon
halkan válaszolta:
– De nekem kell.
Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította
rá:
– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom
én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…
– Nem kell más, – mondta a lány.
– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak.
Kiruglak.
A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még
egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a
csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta
ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a
helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen
durvának lenni, holott három nappal ezelőtt…
Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután
újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és
halkan mondta neki:
– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom
magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én
kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a
dolognak.
A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem
válaszolt.
– No igen? – kérdezte Vajda.
A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.
– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben.
A lány nem válaszolt.
– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb?
Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?
A lány hallgatott.
– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére.
Ne álljon itt így. Hát mondja már…
A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta,
azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány
makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.
Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével.
Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott;
félig magának mondta gondolkozás közben:
– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez
is mehet. Miért ne menne el?
A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de
nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:
– Mert gyerekem lesz.