Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen,
vidám, hetyke.
– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán?
Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó
apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.
Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az
állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a
megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a
jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.
Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki:
– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének.
Ahhoz is egy öreg úr jár…
Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az
öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.
– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük.
Szeretetet. Pénzt.
Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem
törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:
– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az
embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig
csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig
tetszeni fogok magának…
Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor
összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:
– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.
– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam.
– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt.
A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:
– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az
édesanyám.
– Az anyád?
– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.
– Ő is csak parasztasszony.
– Mindegy. De volt ő itt Pesten is.
– Mit csinált itt? Hol volt?
A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre
megmondta:
– Egy olyan házban…
– Milyen házban?
– Egy olyanban… Egy rossz házban…