Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban
nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó
fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra
elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint
rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy
utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a
kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan
rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart
menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt
ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét.
Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett
gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit
csinálni.
Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről
az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes
testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította,
beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki,
megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében
egy kanapéra és elaludt.
Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.
– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!
Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a
hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami
hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és
dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy
raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A
munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.
– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell
tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.
Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása
felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való
találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell
történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.
A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután
gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan,
fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca
sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és
bágyadtan mosolygott.
Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek
a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem
tudott mást mondani, mint ezt:
– Üljön le Julcsa.
A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte,
hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és
alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele
számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és
elszántan mondta:
– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony
hazaérkeznék.
A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.
– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…
Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást
várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még
egyszer mondta:
– Hogyne…
Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség.
Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött
egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez
fogjon.
– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa.
– Igen, – mondta a lány.
Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy
igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a
biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a
fejével?
Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az
íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni
az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az
eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab
százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a
pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva
kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a
kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.
– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.
Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész
viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte,
bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte
magát.
– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.
A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja
küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban
küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és
kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett
vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült
a karosszékben…