Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az
állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak,
szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos
kinevette.
– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység.
Hídd haza az asszonyt.
Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember
tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte
az íróasztala fölött a fali naptárját.
– Még két hét, – mondta boldogan.
Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és
tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett
volna, odaszólt neki:
– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.
A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az
ijedtség.
– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen.
A lány odaadta a ruhát.
– Kimehet, – mondta Vajda.
Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal
most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos
merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a
szeretője lesz…
Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.
Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni,
minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap…
két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei
visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott.
Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel,
bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a
dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor
egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az
előszobában? Talán egy férfi van nála…
Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje
fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:
– Végre is mi közöm hozzá?
De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt
a torka. Vizet akart inni.
Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és
haragosan, hosszan megnyomta.
– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki nála.
Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki
volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.
Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla
fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény
mellét is. A lábai is meztelenek voltak.
A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:
– Mit tetszik parancsolni?
– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet adni…
A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült
szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett.
A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult.
Megállott.
Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az
ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte,
hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul
az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most
vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul
nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és
magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és
lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a
lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de
már késő volt. Azután csend lett.