Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes
gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!…
Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a
lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most
a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt
éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?
Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy
legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha
rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg
egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és
megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó,
furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit
gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?
Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az
elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna?
Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a
pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa
magát?
Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán.
Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá.
Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot.
Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek
szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az
utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért
kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…
Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre.
Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy
idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az
egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a
lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban
egész délután a lány járt az eszében.
Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment
már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az
ágy. Vajjon itt van-e még?
Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát.
– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.
Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.
– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember
egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.
Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén,
visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött
tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta
és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.
– Behoztam a vizet, – mondta.
Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és
magához húzta.
Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a
világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és
félig magának, félig a lánynak mondta:
– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…
A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.
– De én akartam, – mondta csendesen.
Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte,
kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett,
visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg
kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan
és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának
minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb
nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az
meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés:
miért akarta?
Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt
védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia
magát.
– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.
– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány.