Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen
kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba
ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.
– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.
– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
– De nem…
A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután
visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután
kisietett és vizet hozott be.
– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a jégről.
Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány
még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.
– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán lefekhetik.
Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda
kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu
ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az
ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és
jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a
rend és a tisztaság.
– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem?
Nem is csengettem.
– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány.
Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában
hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját,
azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor
Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent
termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom
zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.
Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát.
– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok
írni.
Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül
ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy
furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az
arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a
lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és
lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána.
Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt
bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?
Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és
folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt a hálószoba ajtaja és kijött a
lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az
ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána,
nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a
hálószoba felé tartott; mosolygott.
– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen.
– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és kiment.
Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a
lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd
kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez
a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába?
Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal
a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind
természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét
alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A
barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel
és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint
akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a
budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó
és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg
újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja
csalni a feleségét.
És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét,
aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével
versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal
odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.
Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról.
Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a
szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a
haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül
kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg
kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az
ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik
a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme
elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…
Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután
visszautazott Budapestre.