Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet
kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá,
egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és
lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti
kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában
örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a
feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement
az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen.
Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni
még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és
kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen
ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni
tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell
eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.
A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel,
akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban
földerítette a társaságot.
– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A
tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.
A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári
vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott
csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul
forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos
asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre.
Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak
egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt
mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke
lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott
le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az
asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda
azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül
erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.
A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a
lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott,
kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött
be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten
elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a
társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság
fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának:
– Magatokra hagyunk.
Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki:
– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai
kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a
Csengery-utcában.
Vajda még mindig tiltakozott.
– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.
Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves
zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és
kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva
kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán,
undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott
az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a
homloka.
Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta:
– Menjünk.
– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz?
– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek.
A lány csodálkozva nézett rá.
– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve.
– Nem.
A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan
kérdezte:
– Miért?
Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és
veszekedést provokálva mondta:
– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak…
Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván
mentegetőzött:
– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok.
A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyult a
zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány
megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.
– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány.
– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.
Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és
hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni
szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a
pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató
szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát,
nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte
magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen
életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott,
otromba lányokban.
Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba
ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében
és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog
belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.
Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött
feléje. Vajda elámulva állott meg.
– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve.
– Igen. Én vagyok.
– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?
– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.
– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.
Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva
mélyen aludt.