– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta,

hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt,

mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek.

– Igen, – mondta halkan Vetter.

– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy

olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje

mellett.

Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta:

– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, ahogyan bennünket

kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!

Vetter rekedten mondta:

– Milyen nagyon jó!

Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből.

– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az

édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.

A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé:

– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a

tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.

Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a

levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.

– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó

volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.

– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint.

Vetter félénken megszólalt:

– Igen, csakhogy…

Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá.

– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk.

Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.

– Úgy van! – mondta Bálint.

– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz

rólunk.

Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A

tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány

kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe.

Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A

nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép

asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona

buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.

Suzanne.

Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. Kiugrott a

kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval találkozott.

– Jó napot Margitka, – mondotta neki izgatottan, – itthon van Gergely?

– Nincs, – válaszolta a fiatal asszony. – Miért?

– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem gondolta volna…

– És? – kérdezte az asszony izgatottan.

– Nem hagyott hátra végrendeletet.

Az asszony elsápadt és leült egy székre.

– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála Istennek.

A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután

hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak nem veszi

a szívére?

A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott neki egy

pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután megnedvesítette a vízzel a

halántékát és a szempilláit és felnyitotta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? Semmi baj?

Mi?

– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi baj. De

olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén voltunk.

– Tudom! Tudom! – válaszolta Csiszér.

– Hogyne tudná… Maga is pörölt bennünket…

Csiszér tiltakozva emelte föl a kezét.

– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: a

kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb részvéttel és

legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely dolgainak a folyását.

Az asszony intett a kezével.

– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a mészáros is

csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké a végrehajtó… A

főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így megy tovább, akkor a

tavaszi tisztujításon nem választják meg. Képzelje el, mi lett volna

belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen… én

mehettem volna Pestre… tudom is én minek… talán kaszirnőnek…

– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem kerül rá

a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… ezentúl nem

szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint eddig; mert akkor megint hamar baj

lesz…

A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, ránevetett

Csiszérre.

– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem sajnálja

tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak akkor tetszem, ha

elegáns vagyok.

– Az igaz, az igaz, az igaz, – válaszolta Csiszér elvörösödve.

Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor meghallotta az

ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot hozatott, félig

teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután kétfelé törölte

szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta:

– No most beszélhetünk róla.

Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész vagyon

a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy félmillió

forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, Tengelyéknek… Még

vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet Csiszér elkészített.

Zabolay megvakargatta a fejét.

– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó Isten

elvehetett volna még néhányat közülünk.

Csiszér egy vonalat huzott a nevek alá.

– Nincs több? – kérdezte.

Zabolay gondolkozott.

– Nincs, – mondta végre.

– Hát Sátoryék? – kérdezte hirtelen Csiszér.

– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – még

azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki?

– Sátory Suzanne, – válaszolta Csiszér.

– Mi van azzal? – kérdezte Zabolay.

– Annak csak nincs joga semmire! – kiáltotta az asszony méltatlankodva.

– Miért? – kérdezte Zabolay.

– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott olyan

életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy inkább

mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… senki sem

fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz vagy mihez… a

háremében van…

– Érdekes, – mondta Zabolay, – én ezt nem is tudtam.

– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy ki nem

seprüzték…

– És miért ne lenne joga az örökségre? – kérdezte Csiszér.

– No hallja… egy háremhölgy!… – mondta az asszony méltatlankodva.

Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a ceruzáját és

beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét.

Zabolaynéhoz délután berontott Miklosics Juliska, az unokatestvére.

– Margit, – kérdezte lihegve, – igaz, hogy Sütő bácsi meghalt?

– Igaz, – felelte Zabolayné.

Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta

Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen keringtek így

az asztal körül.

Juliska azután levetette magát egy székbe.

– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt meghálálom

neked, ezt meghálálom neked…

Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska hirtelen ezt

kérdezte:

– Mit gondolsz Margit, elvesz Hellpach, ha lesz kaucióm?

– Igen, fiam, azt hiszem, igen. Szép lány vagy.

Juliska a tükör elé lépett és megnézte magát.

– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem tartott

volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám?

– Fiam, – mondta az asszony – nagyon sokan vagyunk.

– Mégis.

– Hát lehet… úgy… huszonöt-harmicezer forint egyre-egyre.

– Az jó, – mondta Juliska. – Az elég.

– Tudod, hogy Sátory Suzannenak is kell belőle adni?

Juliska felháborodva válaszolta:

– Csak nem lesz pofája, hogy elfogadja.

– Attól kitelik, – mondta Zabolayné megvetően.

Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából Csiszér

intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak melléje. Az

első szemle mindjárt a legszomorúbb eredménnyel járt. Kiderült, hogy

félmillió forintról szó sincs, a birtok az értéke feléig meg van

terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, ha félmillió korona jut a

rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást okozott, Érdyék egyenesen azzal

vádolták Csiszért, hogy elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr

helyébe új ellenőrök jöttek, ezek is hamar elveszítették a család

bizalmát, Csiszér ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér

rágalmazási perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására

végre békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az

örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre családi

gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján szótöbbséggel

dönt a birtok sorsa felől.

Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. Ide

tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a munkáját, utána

bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe mindenki belenyugodott.

Szeptember huszadikára össze is gyült az egész család. A nagyterem csak

éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak azok jöttek el, akiknek joguk volt

szavazni, hanem eljöttek az összes asszonyok és az egész fiatalság is. A

vidékiek is mind bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és

csipogó asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak,

nevettek.

Tizenegy óra tájban bejött Csiszér.

– Kezdjük, kezdjük! – kiáltotta ekkor harsányan Érdy Kornél.

– Mindjárt, mindjárt, – mondta Csiszér. Olvassátok csak ezt.

Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy Kornél

elolvasta a táviratot.

– Ejnye, a tulipiros rézangyalát, – mondta bámulva.

A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve elolvasták,

az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi van a

táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán végre harsogó

hangon elolvasta:

_Csiszér Bertalan ügyvéd_

_Marosvár_.

_Tizenegy órakor megérkezem_.

_Sátory Suzanne_.

A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok sikoltoztak,

mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. Csiszér végre

dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá és így ordította:

– Csendet kérek!

A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné még

belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a perszónának, ha

ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér beszélhetett:

– Az a kérdés, mit csináljunk, ha idejön.

Viharos felzudulás válaszolt a kérdésre:

– Kinézni! Kitenni! Kidobni! Kiseprüzni! Kirugni! Eltoloncoltatni!

Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, kidobás és

eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított:

– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni sem. Joga van

idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. Egyet tehetünk:

nem veszünk róla tudomást, ha jön.

– Kinézni, ez a helyes, – mondta Zabolayné.

A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett volt,

az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, úgy hogy

rövid zúgás után ez lett a megállapodás:

– Kinézni.

Ekkor bejött a fiatal Rábay báró. Elmondták neki, mi történt.

– Sátory Suzanneról van szó? – kérdezte még egyszer a báró.

– Igen.

– Biztos? Sátory Suzanneról?

– Igen.

– A kedive feleségéről?

– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A háremhölgyről.

– Azt akarjátok ti kinézni?

– Igen.

– Meg vagytok őrülve?

– De kérlek!… De Viktor!…

A fiatal báró egy kézmozdulattal elhallgattatta a felháborodást.

– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – Tudjátok

ti, hogy micsoda Sátory Suzanne?

– Micsoda? Majd megmondom, micsoda – dörmögte haragosan Zabolay.

– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. – A Sátory Suzanne címe:

_votre Altesse_. Tudod mit jelent ez? Fenséged. Fenséges asszony. A

francia követ a lépcső aljáig megy elébe, ha az estélyére eljön. Láttam

Kairóban.

Nagy csend támadt.

– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az ötvenedik

felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten csudájának.

– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven között.

– Mégis csak háremhölgy, – mondta Zabolayné gőgösen.

– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna Kairóban,

hogy rokonok vagyunk.

Ezt a kijelentést nagy méltatlankodás fogadta.

– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled meg,

hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled.

Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe nyult,

megnézte az óráját és felkiáltott:

– Tizenegy óra el is múlt már.

– Különben is szamarak vagyunk, – mondta Érdy Kornél.

– Miért? – kérdezték tőle.

– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön Budapestről

vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl sem jöhet.

Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a férfiak

leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig visszavonult a

kopott bársonypadhoz, amely a terem körül futott. Csiszér megnyitotta a

családi gyűlést és az elnöklésre felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán

Sándor köszörülni kezdte a torkát.

A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról tülkölés

hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, az utcáról

sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók felugráltak az asztal

mellől és kibámultak az utcára, az utcán pedig, a Fekete Bárány kapuja

előtt egy nagy poros automobil állott meg. A hátsó ülésen köpönyegben,

nagy fátyolos kalapban egy nő ült. Az automobil megállott, a soffőr

mellől leugrott az inas, kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos

kalapu hölgy ledobta a köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a

Fekete Bárány kapuja alá.

A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután riadt

zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe:

– Menjen mindenki a helyére.

Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön megértette, az

asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak sietve és csörömpölve

ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült a helyén, a terem olyan

volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán Sándor remegő hangon kezdett

beszélni.

Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory Suzanne.

Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben halálos csend

volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény felé, az asszonyok

megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták végig, a férfiak

elámulva és kínos zavarban bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele

a terembe, végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az

asztalt, azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta

be az ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz.

Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg.

– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az orrán

keresztül.

– Igen… igenis, – válaszolta Csiszér dadogva.

– Megkaptam a meghivóját… Eljöttem a tanácskozásra…

Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével a

bajuszához kapkodott.

– Igen… igenis, – mondta dadagva.

Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az asszonyok

kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal körül

megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta a

homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán keresztül, de

dallamosan és nyugodtan kérdezte:

– Nincs itt senki, aki nekem egy széket adjon?

Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva rugja ki

a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory Suzannenak. Az asszony

mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a bokáit.

– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró Rábay

Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor még nem

tudtam, hogy rokonok vagyunk.

Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen meghajol,

széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok kétségbeesve

szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az öreg Koppán Sándort

lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon beszél; az asszony

leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan suttog neki, azután

kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel és összehuzott szemmel

nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a haragtól pirosan fordítgatják

el a fejüket.

Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és dadogva

terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva tesz rá néhány

észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e valakinek még

mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán kimondja, hogy a bizottság

javaslatát a jelenlévők egyhangulag elfogadták, az asztalon egy okmányt

köröznek, amelyet mindenkinek alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs

kezébe veszi a tollat és néhány energikus vonással odakanyarítja a

nevét, Koppán Sándor hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra,

Sátory Suzanne feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay

mélyen meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és

kimegy.

A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután felrobban. A

férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek Rábayhoz, tolongás,

sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz rajtuk és mosolyog.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik Rábaytól.

Rábay megvetően von vállat.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és sértően.

– Erre az ostoba kérdésre nem is felelek – válaszolja hidegen.

Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik el a

társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek.

– Meddig marad itt? – kérdezi Miklosics Juliska.

– Egy hétig, – feleli Rábay.

A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét alatt

vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével.

– Hanem szép ám a bestia, – mondja fejcsóválva.

– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha Schillerné

nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni.

A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes hét alatt

csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül.

– Hová mégy? – kérdezik tőle. Nem ebédelsz itt?

– Nem, – válaszolja Rábay. Vele ebédelek a Hungáriában. Meghivott.

Erre ismét nagy felzudulás támad. Rábay azonban állja a vihart.

– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt kizárjátok,

hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. Hivjátok meg.

Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay vállat von, megfordul és

elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb lesz, egymásnak

magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, rekedtre kiabálják

magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le ebédelni.

Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a Hungáriából. Hat

szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az első híradás. A második

hírhozó már ebédelni is látta. Lejött Rábayval az étterembe, Rábay ott

bemutatta neki Götz grófot, a huszárkapitányt és még néhány

huszártisztet.

Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája felől

kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége nagy,

nyomasztó csendben telt el.

Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét kellett

volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre megszólalt Csiszér:

– Én azt hiszem, csakugyan ostobaság, amit csinálunk.

Gyenge ellenmondás hallatszott fel.

– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a kedive

felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a

huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát nekünk

is jó lehet.

– De a múltja! – szólt közbe egy asszony.

– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. Hátha

itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni…

Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. Csiszér maga is érezte,

hogy az volt, és gyorsan másról kezdett beszélni:

– Legyünk rá büszkék, hogy a mi rokonunk. Hivjuk meg estére.

Senki nem mert helyeselni. Ellenmondani sem akart senki.

– Egy háremhölgyet! – dörmögte végre Koppán Sándor.

– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e

valamelyik fiad hivatalt az udvarában.

Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki

hallgatott.

– Tehát meghivjuk! – kiáltotta Csiszér.

Hallgatás.

– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte

Csiszér.

Hallgatás.

– Intézd el te tapintatosan, – mondta végre Zabolay.

Helyeslő mormogás.

– Én majd elintézem, – kiáltotta föllelkesülve Csiszér.

A társaság szétoszlott. Csiszér sietett a Hungáriába. Kihivatta Rábayt.

– Siess kérlek, – mondotta Rábay, – kikocsizom vele.

Csiszér elmondta a dolgot. Rábay nevetett.

– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne neveletlenkedjék

nekem a büszke család, ha eljön.

Gondolkozott.

– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ és

beszélünk a dologról.

Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc múlva jött

Rábay.

– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem most mondd

meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon kínos.

– Miért lenne kínos?

– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok egy szót

se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, azután…

azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos asszonyt a

családban.

Csiszér vonogatta a vállát.

– Olyan nincs, – mondta nevetve. – Minek az?

– Hogy legyen kihez csatlakoznia. Hogy legyen vele valaki.

– Zabolayné, – mondta Csiszér.

Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony meghallgatta az

előterjesztésüket, azután habozva nézett Rábayra.

– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses barátság lehet

ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát irigyelni, hogy

sárgák lesznek beléje.

– Hát jó, – mondta erre Zabolayné. – Bizza rám.

– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. Még egy

asszonyt. Vagy lányt.

– Jó. Meglesz.

Zabolayné este félrehivta Miklosics Juliskát.

– Juliska, – mondta, – Suzanne idejön.

– Tudom.

– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint én.

Igen?

– Igen.

Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a fiatalság

táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és bejött rajta Sátory

Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. Rábay a karját nyujtotta az

asszonynak. Az asszony elfogadta a karját. Bejöttek a terembe és

végigsétáltak rajta. Rábay ekkor észrevette Zabolaynét és feléje

tartott. Zabolayné egy sarokban ült, kikereste ezt a helyet, hogy

egyedül legyen. Amikor az asszony feléje jött, felállott.

Rábay megszólalt:

– Nem tudom, kell-e, hogy bemutassam a hölgyeket…

Zabolayné kitárta a karjait.

– Suzanne! – kiáltotta. – Suzanne, drágám, megismersz még?

– Margit, kedves…

Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, Zabolayné

odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, suttogtak,

összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és odaintette Miklosics

Juliskát.

– Hát Juliskát megismered-e még? – kérdezte.

Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. Akkor

Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A terem elámulva,

azután felháborodva, végül kétségbeesetten nézte őket. Zabolayné egészen

lefoglalta Suzannet, semmi mód nem igérkezett rá, hogy más is

hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen tánc is volt már és a hármas

társaság még mindig suttogott, az asszonyok végül küldték a férfiakat,

hogy próbálják táncra kérni Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a

Zabolayné karmai közül.

Elsőnek a fiatal Érdy Kázmér állott meg a társaság előtt.

– Margit, kérlek, – mondta merészen, – mutass be engem a rokonnak.

Zabolayné bemutatta.

– Egy táncot akarok kérni, – mondta Érdy Kázmér.

Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő mosolygással

válaszolta:

– Köszönöm, most még nem táncolok. Talán később.

Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne kibeszélte

magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak.

– Ha akarja, – mondta – most megkapja az első táncot.

Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy sem

ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak egymásután mentek

oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és fáradhatatlanul táncolt, a társaság

elragadtatva nézte, hogy a csárdást milyen jól tudja még, a férfiak

odavitték hozzá a többi asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid

audienciákat, azután elbocsátotta a nőket, újra táncolt és mindig

visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához nevetgélni egy kicsit.

Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: Suzanne

csak azoknak bocsátott meg a családból, akik elsőnek borultak a nyakába,

az öreg Koppán Sándor a fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve

elment, szidták Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne

pedig egy kis társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt.

Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát egy

sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. Uzsonnánál

megkérdezte Juliskát:

– Juliska, mért nem mégy már férjhez?

Juliskának könnybe lábadt a szeme. Ekkor megölelte és magához vette.

– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy ilyen

szép lány, mint te!…

Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü főhadnagy. Az

udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt hitte, hogy az

örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer forint lett az ő része,

az nem elég…

– Én neked adom a magamét, – mondta Susanne. – Akkor elég lesz.

– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem vesz

el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem.

– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. Majd

férjhez adlak én.

Juliska félénken nézett rá.

– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen okosat,

ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter ott. Az rögtön

beléd szeret, ha meglát.

Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a fejét. Mind a

hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg:

– De… annak… ugy-e… több felesége van?

– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt

megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az első.

Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége van, az

európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel cserélnék itt.

Cserélnék veled?

– Velem nem! – mondta Zabolayné sóhajtva. – Azt tudom, hogy velem nem.

– Miért? – kérdezte Suzanne. – Mi bajod neked?

Zabolayné habozott egy kicsit.

– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség kiránt a

bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek Budapestre…

guvernántnak.

Elhallgattak.

– Én… talán… segíthetnék? – kérdezte Suzanne halkan.

Zabolayné intett:

– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg elkártyázza.

Nekem pedig alig telik egy jó ruhára.

Megint hallgattak.

– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges nevetéssel,

– gyere te is velem.

Ekkor idegesen nevettek mindhárman és nem beszéltek többet a dologról.

Juliska másnap megkérdezte:

– Suzanne, igazán elvinnél magaddal?

– Hogyne. Szívesen.

– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd lennék.

Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja.

Suzanne tapsolt örömében, megcsókolta a lányt tízszer egymásután.

– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt férjhez

adlak. És jó barátságban leszünk. Igen?

Elmentek kocsizni. Mikor beszálltak az automobilba, Suzanne ezt mondta:

– Három hónap múlva a magad automobilján jársz.

Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a Suzanne

ruháját.

Egy hét múlva Suzanne megmondta:

– Juliska, holnap reggel kilenc órakor indulunk.

Juliska mosolyogva bólintott.

– Akarsz az éjszaka nálam aludni már? – kérdezte Suzanne.

– Igen, – mondta Juliska.

Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely Juliskára

vár. Reggel hét óra tájban kopogtak az ajtójukon. Suzanne kiugrott az

ágyból és kinyitotta az ajtót.

– Margit! – kiáltotta meglepetve.

Zabolayné jött be az ajtón.

– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt mondtad, menjek

én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is magaddal?

– Mi történt?

– Elvinnél magaddal?

– Örömmel.

– Akkor megyek.

Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné közben

elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják újra

megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, őt, mert egy

új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli ruhája mintájára, –

meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; ő eljött; mire felébred,

akkorra a hetedik határon is túl akar lenni.

Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, biztatta,

hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat hordhat, milyen

társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. Megreggeliztek.

Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne toporzékolt örömében, a

másik kettő nevetett rajta, azután lementek, felültek az automobilra, és

az automobil a három jókedvü nővel kirobogott a városból.

Anna.

Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az

utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a

szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a

fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele

volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és

csapkodások hangjával.

Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve

kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy

kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos

könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a

megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is

hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy

rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg.

– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, – üvöltötte Laci, aki a

nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom.

– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő.

Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a

fiúkat és szigoruan mondta:

– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak.

Azután sietve hozzátette:

– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek.

A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc

alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon

kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az

anyjuknak:

– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony

csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.

Az asszony vonakodott egy kicsit.

– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög…

– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a

saját gyerekeim volnának.

– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez

menj.

Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit,

azután Anna megszólalt:

– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók

vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna

velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk.

A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy

szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az

az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől

estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a

könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy

hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni,

meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha

el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha

valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a

nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.

Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul,

minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár

egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket

valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A

kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen

és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei

és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik

minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a

gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már

csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a

könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az

az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy

fia.

Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza

tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített

neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik

két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét.

– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis

mindegy.

– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget

tudsz. Mit akarsz most csinálni?

– Beszélgetni akarok veled.

– Jó, – mondta Anna mosolyogva.

Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis

hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat.

– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy

tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.

– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól van.

– Hát csak menj el Lackó.

Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul

állott.

– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.

Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával,

magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg

ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az

öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre

pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta:

– Szervusz, Anna.

Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap

százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a

kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a

kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És

így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha

ilyen tüzesen. Soha férfimódra.

Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az

ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy

borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét,

érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a

vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen

megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga

iránt.

– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent

rosszra magyarázok. Pfuj.

Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának,

szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot.

Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott Lacival.

– Anna, – mondta a fiu halkan.

– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan.

A fiu megzavarodott és dadogni kezdett:

– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni…

– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan.

A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta.

Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá:

– Meg vagy őrülve?

A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna

megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament

az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az

ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő

szemmel nézett bele a sötétségbe.

Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista

lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament

hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett.

– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek.

– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna komolyan.

A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta:

– Nem úgy… én nem úgy…

Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a

nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe:

– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg,

amíg mérnök leszek…

Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal fölállott és

kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára.

– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással,

– öreg vagyok én már hozzád.

A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult

és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és

fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett

vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De

milyen szörnyü dolog ez…

Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu

egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó

szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy

érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel

egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a

régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk

lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a

kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden

érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók

megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé

elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal

végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy

ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.

Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre

utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot:

– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának.

A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most

hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a

három fiútól.

Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb

és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a

fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el

voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon

kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és

lelkifurdalásban.

Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben

bejelentette:

– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök

haza.

A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora

után megszólalt Géza:

– Anna kérlek, most mi is elmegyünk.

– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve.

– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele.

Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt:

– Ezt nem engedhetem meg.

– De igen…

– Papa nem engedné meg, ha itthon volna.

– De igen… Anna… kérlek.

– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen

maradt:

– Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este

alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el

Annától.

Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és

álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig

feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy

ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk

lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a

szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel

hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és

ujra teljes csend lett.

Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a

fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt

a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát:

– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón.

De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a

szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni.

Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az

ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a

nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával

a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.

Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és hallgatózott. Itt is

csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is

nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem

hallani.

Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót

kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába.

Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.

A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a

másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála

sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak…

Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és

várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult,

teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult

egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve.

Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt

lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig

szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a

fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal

sírt.

Szentpáli Iza.

A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház

felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.

– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák…

Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába

és megfogta a bal kezét.

– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan.

– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony.

Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi

bosszankodva nézett utána.

Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony

kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony

kibontakozott az öleléséből.

– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem

valamit?

– És ha akarnék? – válaszolta Halasi.

– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően.

Halasi dühbe jött.

– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem?

– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat

teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól.

Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután

meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer

végignézte sértően és megvetően, azután elment.

Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán.

– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a báróhoz?

– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint

kezded?

– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled

összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.

– Hát mit akarsz?

– Velem kivételt tehetnél…

Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit.

– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a

legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…

Halasi vonogatta a vállát és mosolygott.

– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám.

– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha!

– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted?

Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután

gondolkozva tekintett maga elé.

– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz.

Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a térdét.

– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette!

Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan

és bizonytalanul kérdezte:

– Mikor? Vidéken?

– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a

kórusban voltál, akkor…

Legyintett a kezével.

– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra.

– Hát mikor? – kérdezte az asszony.

– Itt. Itt fent. A Király-utcában.

Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva

maradt a csodálkozástól.

– Itt?… A Király-utcában?

– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven.

Második emelet.

Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az

asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta:

– Az nem igaz. Az piszkos hazugság.

Halasi ujra hangosan nevetett.

– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már

akkor is?…

Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította

és felindultan és reszketve mondta:

– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor…

menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…

Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte:

– Kitünő! Elfelejtette!…

Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután

kiegyenesedett.

– Piszok! – mondta halkan.

És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit.

– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén:

ugy-e nem igaz?

– Mi?

– Az: a Király-utcában…

– Az? Dehogy nem igaz. Miért?

Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és

zavarodottan folytatta:

– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem

igaz?

– De igaz.

– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle

aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e?

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta.

– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek.

Fölemeltetem a fizetésedet.

– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi.

– Mondd, hogy nem igaz.

– Mondhatom. De igaz.

Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt

előre:

– Hazug disznó vagy – mondta lihegve.

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább:

– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk

meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.

Halasi nyugodtan bólintgatott.

– Ez igaz – mondta.

– No hát!

– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi

asszonnyal dolgom, mint neked férfival.

Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a

két kezét és csendesen mondta:

– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy

szó sem igaz belőle.

Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott,

újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:

– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben mondd.

– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment.

Déltájban újra félrevonta a férfit.

– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett volna?…

– Mi?

– Az… hogy… én… hogy én… veled…

– Akarod, hogy elmondjam?

– Igen.

– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám?

– Nem. Szavamra mondom.

Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan beszélni

kezdett:

– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második

emeleten. Igaz?

– Ez igaz…

– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve.

Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban

találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és

megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a

másikat Juliskának. Igaz?

– Ez igaz…

– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam.

Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari

szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk,

gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is…

Az asszony végigsímogatta a homlokát:

– Erre… mintha… emlékezném…

– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban megcsókoltalak. Azután

néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám.

Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot

magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan

beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes.

Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét.

– Én nem tudom… Én nem értem…

A halántékát szorította.

– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak…

Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy

elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…

Halasi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű.

– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem

hagyott…

Megrázta a fejét.

– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen.

Halasi nyugodtan válaszolt:

– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék

flanell-blúzod.

– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem.

– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb

voltál, amikor felgomboltad.

Az asszony kétségbeesve mondta:

– Lehetetlen. Lehetetlen.

Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony

gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.

Harmadnap újra félrehúzta a férfit.

– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy

nem.

– Mondom, hogy nem.

– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem.

Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott

az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges

voltam…

– Hát az voltál.

– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá…

egészen jól visszaemlékezni…

– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az emlékezetedet…

Az asszony undorodva legyintett a kezével.

– Áh! – mondta haragosan.

Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét

mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és

megsímogatta az arcát.

– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz?

– Ha akarod: nem igaz.

Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony

kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan,

udvariasan és engedelmesen válaszolta:

– Ha akarod: nem igaz.

A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony:

– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak.

– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod,

igaz-e.

Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este

előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után.

Halasi megjelent.

– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony.

Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul,

teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve

megkérdezte az asszony:

– Ugy-e nem igaz?

Halasi nevetve integetett:

– De igen.

Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi

megfogta a kezét.

– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet

előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.

Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a

fejét.

– Nem emlékszem.

– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak.

Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg.

Itt, a füled mögött.

Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit akar.

… Reggel újra megkérdezte Halasi:

– Még mindig nem emlékszel?

– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan.

Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva

belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:

– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen.

Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat

azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az

igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány

volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz.

Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá.

– Esküszöl? – kérdezte izgatottan.

– Esküszöm.

Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan

ismételte:

– Üss pofon.

Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek – mondta.

A férfi bámulva nézett rá.

– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?…

Bánlak is téged! Hála Istennek!

Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan mosolygott.

Apoll.

Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába,

a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni

kezdett.

– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két

leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az

ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz:

végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves

leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük,

amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha

arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád

jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian

néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri

lányok.

Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az

öregeket azután otthagytuk, bementünk a két leány szobájába. Öt óra

tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra

tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész

estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.

Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem

volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt

óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös

dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és

okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos

lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember,

semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában?

Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon

alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután

hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak

az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük

illatával…

Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és

nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le

akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a

fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben,

a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem.

Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a

váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák

vannak, amelyeknek ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések,

bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le,

idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És

még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben…

Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva

a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az

arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és

csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól.

Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem

volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek

az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az

arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és

éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül

mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá.

– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok.

Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges

türelmetlenségtől.

– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen?

– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen

felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre

lódítottam.

– Hát menjünk – kiáltottam rá.

Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam magamban, amit csinálok,

förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben

élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk.

A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én

összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az

jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és

Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni,

gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy

fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban

befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa

és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:

– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos

úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal,

parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga…

A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot

dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te

ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit

ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem,

volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt

izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom,

nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz,

hogy mellettem megy és föl-föl néz rám.

Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni.

– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte.

– Igen – mondottam.

Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü

hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új

sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk,

fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.

– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre.

Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony

parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami

szemétdombon gázoltunk át.

– Itt vagyunk! – mondta.

Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem

után nyúltam.

– Tessék – mondta.

Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak

sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.

– Majd én vezetem – mondta halkan.

Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem

rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy

vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a

lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet.

Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy

megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig

rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös,

csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok és mindjárt itt

lesz az a lány is, az a friss parasztlány…

Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk szoba

volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával volt tele a

szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult és udvariasan

mondta:

– Isten hozta nálunk.

Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a jobboldalon

egy ajtóra.

– Itt van bent – mondotta – az a lány…

– Jó.

Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém állott…

előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő ekkor elővett egy

kulcsot és kinyitotta az ajtót.

Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő fogta a

petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy asztalra.

Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba jobb fala

mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és dunnákkal. A

tarka párnák között egy borzas, barna fej látszott.

– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a torkán át

sziszegve.

A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, rám

mosolygott.

– Ez az – mondta.

És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután

visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és

odaléptem az ágyhoz.

Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem lehetett látni.

Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, visszarántottam.

Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves kis

parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü kis

parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, akinek

az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, riadt,

gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis állat.

Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, megnyugodtam,

elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem dörömbölése egyszerre

megszünt, az izgatott idegességem egyszerre lecsillapodott. Nem akartam

már semmit. Nem kívántam már semmit.

A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint a

vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, szegény

reszkető, bezárt kis Apollónia…

Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy szánalom és

bánat és fájdalom volt a szívemben.

– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem bántlak én

téged.

Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához ért a

kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a szegény, égő

arcocskáját.

– No kis Apoll… nem bántlak… no nézz ide… leülök… ne félj no…

Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor látta, hogy nem

mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét.

Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután

hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a párnába, ő

is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos szobában; föl voltam

háborodva, el voltam keseredve, el voltam szomorodva. Minek jöttem ide?

És ez a szegény, kis lány, ez a szegény, árva teremtés…

Fölálltam.

– No Isten áldjon meg kis lány…

Fölkapta a fejét, meglepetve fordult felém, felkönyökölt.

– No Isten áldjon meg!

A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… kimondani is

alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy _csalódás_ volt az arcán

és csalódás volt a nagy szemében… Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő

mégis csak azért került oda… ha reszketett is… hidd el… utálat… de a

végén, mikor nem bántottam… csalódást érzett…

Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden férfi

gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön más, de

nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és utálattal, úgy

fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan élünk, ez az egész

becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak elmenni… kimenni…

pihenni… elfelejtkezni mindenről…

Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a kapun, ki

az utcára. A vasúthoz. A vonatba.

Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom magamat.

És utálom az egész életet.

A királyné.

Egy ordonánc jött be az irodába.

– Az ezredes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, amely az

asztalán feküdt és bement az ezredeshez.

– Parancsára ezredes úr, – mondta feszes haptákban.

Az ezredes mosolyogva nézett rá és barátságosan mondta:

– Üljön le, kedves főhadnagy.

A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután összetette a

két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, mosolygott, a

fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen mondta:

– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár lovag

ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az ezred

kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné ő felsége

udvartartásához osztatik be… Azután adja át az összes ügyeket

Borchgraven főhadnagynak, öltözzék át, lejelentkezni nem kell, s

tizenkét órakor jelentkezzék a várban, a főmarsall úr ő

excellenciájánál.

A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve bámult az

ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes lemosolygott a

körmeire.

– Nos? – kérdezte vidáman.

A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre fölnézett a

körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett hozzá és

megveregette a vállát.

– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A felséges

asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz éve nem ült

lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő excellenciája önt

választotta. Megmondhatom, hogy ebben a választásban nagy része volt az

én meleg ajánlásomnak is. Ő excellenciájának azt a jellemzést adtam

önről, hogy az ezred legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje.

A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és az ajka

remegett.

– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy kicsit. És

siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie.

A főhadnagy fölállott. Az ezredes kezet nyujtott neki.

– Köszönöm, ezredes úr, – mondta dadogva.

– Isten vele, Hohenblum; és sok szerencsét.

A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a lakására, átöltözködött és

indult a vár felé. Még mindig el volt kábulva, meg volt zavarodva, a

szíve újra meg újra ijedt dobogásba fogott. A kocsi behajtott a vár

külső kapuján. A főhadnagy szeme előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt

össze minden: az őrség a kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett

udvar, a nagy ives ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg

kellett állnia, oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára,

hogy el ne szédüljön.

A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, de

leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, meg-megcsillanó,

füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni a halántékán és a

főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a karosszék aranyos diszítései

mind a nagy, füstölgő, csillogó homályosságba olvadtak bele.

A főmarsall előrehajolt, belenézett az arcába és halkan mondta:

– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik ő

felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő felsége

parancsaitól függ.

– Igen, kegyelmes uram.

A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még

halkabban mondta:

– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon ambiciózus.

Így van ez?

A főhadnagy ijedten dadogott:

– I… igen…

A főmarsall halkan mondta:

– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja cserbenhagyni.

Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, megfordult

és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, nagyokat

lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a zsibongó

homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, a feje nem

zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, akkor egyszerre

boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl benne. Ütögette a

combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, remegett,

nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól.

– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett szerencse!… Most

nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az udvarhoz, elébük vágni

az összes mágnástiszteknek, a gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak!

Érdemes volt okosnak lenni, józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most

még egy kis okosság és ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a

hadseregben.

Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló szerszámot,

kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, behozatta a

felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra előtt tíz perccel

azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy félóra. Izgatottan,

remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed hatkor kívülről szélesen

fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan

félre a kilincsről és az ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke

asszony jelent meg. A főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven

kifeszülve, száraz torokkal hadarta el:

– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal jelentkezik

felséged parancsára.

A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek a

főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a főhadnagyot, a

vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan bólintott a fejével.

– Jó, – mondta, – kezdjük…

Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment utána. A

szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá lépett, remegő

kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az ostort, a ló lassan

megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott alázatos utasításokat.

Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a szőke

asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a nyeregbe és

idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után leugrott a nyeregből,

sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj kezéből elkapta a

köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy szót sem, nem köszönt, meg

sem mozdult az arca. Három napig megint szünet volt; azután egy délután

a királyné megint besietett, felszökött a nyeregbe és véresre

sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy félénksége, tisztelete, rettegése,

lassanként elmúlt. Boldogan és hálásan gondolt a királynéra.

– Ilyennek kell lennie, – mondotta magában.

Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet élt.

Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal és

barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és

föllelkesedett, ha a jövendőjére gondolt. Egy vasárnapja ekkor egészen

szabad volt, ezen a vasárnapon elment ebédre az ezredhez, a tiszti

étkezőbe.

Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal nálánál

kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy kedves lesz,

udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy hurrázás támadt,

amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a főhadnagy kedves volt,

udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben egy kapitány fölemelte a

poharát és elkiáltotta:

– Hohenblum főhadnagy sikereire.

Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A főhadnagy

nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és szerényen mondta:

– Az én kedves ezredem tisztikarára.

Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak nagy

jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és harsogva

nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a tányérjára, hogy a

kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan ivott; a főhadnagynak is

folyton töltögettek, új meg új poharak jelentkeztek nála baráti

koccintásra, ő azonban komoly maradt és mértékkel ivott.

Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét hordtak

körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott hadnagy odament

a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve mondta neki:

– Ne feledkezz meg a hatalom polcán szegény barátaidról…

A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy leültette a berugott

embert és szeliden mosolygott. A berugott hadnagy sírt, üvöltve

esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak becstelenség elhagynia a

szegény, árva csapattiszteket, akik közül az uralkodói kegy kiemelte; és

a társaság egyre féktelenebbül, egyre tébolyodottabban nevetett.

Öt óra tájban a főhadnagyhoz odament Guyon kapitány, a barátja.

– Gyere most már, – mondta neki.

– Miért? Olyan jól érzem magamat megint köztetek.

– Gyere, – mondta a kapitány komolyan.

A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a

többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte tolongtak,

harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az ajtóig, újra

megéljenezték…

A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. Boldog

volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az utcán

gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan megszólalt:

– Miért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután

elmosolyodott.

– Sokat ittál, öregem, – mondta.

– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit ittam, hogy

elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az igazságot.

A főhadnagy bámulva nézett rá. A kapitány újra mondta:

– Mért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?

A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy nyugtalankodást

és ideges aggodalmat érzett.

– Hogy… Miért?… Hogyan gondolod? – kérdezte dadogva.

– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a

kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak…

A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a fejét a

kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon kérdezte:

– De hát miért?… Hogyan?…

A kapitány karon fogta és megindult vele előre.

– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz te? Hát

sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a választás? Hogyan

jutottál éppen te a kitüntetéshez?

– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a

főhadnagy.

– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért választottak

éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a

marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából valakit?

A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, aggódva és

reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá

és bele suttogta a fülébe:

– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbbé

lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az

emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe…

A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány körülnézett, és

még halkabban suttogta bele a fülébe:

– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton őrzik, hogy

valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket eresztenek a

közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert

kerestek ki a számára… aki… aki… aki természetesen nagyon megbizható és

aki… aki még azonkívül a legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami

bolondság elkövetésére ingerelje…

A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, hogy nagy

ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába,

azután a mellébe. A torkát, és a mellét nagy fájás szorította össze, a

kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste

elhidegedett, a csontjai is fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a

kapitányba, hogy el ne essék.

– No, no, – mondta a kapitány. – No, no.

Ránézett.

– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. Csak

tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess.

A főhadnagy elrántotta a karját.

– Mi az? – kiáltotta a kapitány. – Mit csinálsz?

A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány

ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni

kezdett és eltünt a sötétségben.

Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, megrázta a

kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. Odaállott a

tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre

hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult

szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta.

– A görbe orrom! – mondta.

Végignézett magán.

– A görbe lábam! – mondta.

Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, szélesre

kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára.

Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította az arcát

és sírt.

Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott

a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét

múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges.

Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe,

megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt:

– Ki fogok lovagolni.

A főhadnagy megijedt.

– Felséges asszony… – mondta.

– Kilovagolok! – mondta türelmetlenül és haragosan az asszony.

– Akkor engedelmet kérek, hogy magam számára is nyergeltessek egy lovat.

– De gyorsan! – kiáltotta a királyné.

A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget egy lóra, segített a

kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné

bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és

szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van.

A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment

az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A

főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a

királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy

félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a

fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad

vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és

repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten

vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat

és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott

erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját.

A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezüstzsinóros

lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy

melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó,

borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy

melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön.

– Ez őrködni jött, – mondta magában.

Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a

mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a főhadnagy mögött a

lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; azután újra széles mezőre

értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A

királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte,

mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek;

itt megállott. Hátraszólt:

– Kinyitni.

A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset

megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj hátrafordult.

– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak belülről

lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni.

A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és megvetően és

halkan mondta bele a levegőbe:

– Át kell ugratni.

A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. Magasabb másfél

méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy

forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné

pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De

őrültséget kell csinálni.

Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az

asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre fogta a

kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni kezdett; a

fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a

sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor

újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a

kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a levegőbe, a ló repült, át a

falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután

cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön.

Újra megkapta a kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a

nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót.

A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen

csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt.

Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, izgatott

lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le

rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta:

– Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörü volt.

A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen elszakadt, az

arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szívét nagy, édes

boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen

nézett föl a királynéra.

Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy

hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az

izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét.

Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta:

– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről nézném…

A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem

tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; választ várt;

azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a fejét és el akart

fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a

lakáj:

– Felség… biztos halál volna…

A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon ekkor

újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; megszólalt, és most

válaszolt a kérdésre:

– Igen, felség.

A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a szemei újra

kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és

gyönyörűséggel mondta:

– Még egyszer… Csak egyszer…

A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné megállott

az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy lassu ügetésben

ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu nekiiramodást

vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület

szorította össze a szívét. Eddig megsüketülve és elkábulva lovagolt,

most egyszerre megrázta a félelem. Az egész teste didergett, és egy

másodpercig úgy érezte, hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és

elvágtat ettől a rettenetes asszonytól.

Azután összeszedte magát.

– Most néz, – gondolta.

Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és

rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell halni.

– Hát meg kell halni, – mondta.

Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra megszorította.

A ló vágtatni kezdett. A keze remegve fogta a kantárszárat; odanézett az

asszonyra; a félelemnek még egy görcsös rohama facsarta össze a szívét;

belevágta a lóba a sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a

kantárszárat; fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan

a nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a

fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt,

surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu ívben

átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló első lábai

átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat fönnakadt; egy

másodpercig ingadozott, azután fejjel előre zuhant.

A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két másodpercnyi

nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a szemét.

– Nem haltam meg, – mondta.

Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész teste, de

tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott.

És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a

lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk

turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a

szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei

kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot.

Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta:

– Gyönyörü volt, gyönyörü volt.

Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte.

– Gyönyörü volt, – mondta.

A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné

odafordult a lakájhoz.

– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és hidegen.

– Felséges asszony…

– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti.

– Felség…

– Agyonlöveti. És hazamegy.

A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé,

felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta

a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott:

– Jöjjön, főhadnagy.

Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá,

hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el

minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A

szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad

keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az

ajtón.

Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A

királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett

rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi

erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két

lovat. Egészen este lett.

… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a

főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a

belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza.

Egy lakáj sietett elébe.

– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a kezében.

– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a

felséges asszonynak a hazatérést.

A főhadnagy nem válaszolt.

– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt

is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak

hasznavehető tagja maradhat-e.

A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy

kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte

összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek

menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan

és büszkén indult kifelé a várkapun.

Julcsa.

– Egy jó férj története. –